Új spanyol film a hazai mozikban: Interjú Jonás Trueba rendezővel

A Cirko Film bemutatja
A NYÁR UTOLSÓ NAPJA
THE OTHER WAY AROUND / VOLVERÉIS
Jonás Trueba filmje
spanyol–francia film spanyol nyelven
2024, 112 min

Ale filmrendező, Alex pedig színész. Tizenöt együtt töltött év után úgy döntenek, hogy külön utakon folytatják életüket, és valóra váltják Ale apjának régi tréfáját, miszerint az igazi ok az ünneplésre a különválás, nem pedig az egybekelés. Barátaikat és családtagjaikat is meghívják a szakítást ünneplő bulira, akik értetlenül szemlélik az eseményeket. Ők azonban biztosak a döntésükben. Vagy mégsem.

Interjú Jonás Trueba rendezővel

A NYÁR UTOLSÓ NAPJA főszereplő párosát Itsaso Arana és Vito Sanz alakítják. Velük közösen jegyzed a forgatókönyvet is. Ők voltak a főszereplői két korábbi filmednek is (La virgen de agosto, Tenéis que venir a verla). Hogyan illeszkedik ez az új film ebbe a sorozatba?

Nehezen fogadtam el ezt a filmet, mert egy másik projekt feladása után született. Akkoriban sok kérdés merült fel bennem a filmművészethez fűződő viszonyomról. Aztán úgy döntöttem, hogy megpróbálok vígjátékot készíteni. A nyár utolsó napja gyorsan kibontakozott. A kezdeti ötlettől mostanáig mindössze egy év telt el. Szóval elégedett vagyok azzal, hogy milyen gyorsan elkészült, bár miután befejeztem, rájöttem, hogy egy nagy törésből, sokkból és elbizonytalanodásból született.

A nyár utolsó napja akár a La virgen de agosto folytatásának is tekinthető.

A La virgen de agosto című filmben az Itsaso által játszott karakter szelíd volt, míg itt keményebb, férfiasabb. Itt több konfrontációra kerül sor a szereplők között. Viccelődve mondtam Itsasónak és Vitónak, hogy ez lesz a mi „válságfilmünk”, a mi „8½”-ünk. Ha a Miniaturas című középhosszú filmemet is beleszámítjuk, akkor ez valójában a nyolc és feledik közös filmünk. Megpróbáltam beleépíteni néhány tapasztalatot a korábbi filmekből, és egyértelmű volt: ezt a filmet is Itsasóval és Vitóval akarom megcsinálni, és azt akarom, hogy az előző kettő után ismét egy párt alakítsanak. Ugyanazokkal a színészekkel valami hasonlót, de mégis hasonlót akartam létrehozni. Az írásba is be akartam vonni őket, mivel nem álltam készen arra, hogy egyedül megírjak egy filmet. Szükségem volt társaságra, hogy nevethessek a hibáimon és a szorongásaimon. Első alkalommal próbáltam kombinálni a családi örökségemet, a klasszikus mozit és egy bizonyos vígjátéki elképzelést.

A történet hátterében egyszerű ötlet áll: egy szakítós buli szervezése. És mégsem kapunk magyarázatot, hogy miért is válik szét ez a pár.

A nyár utolsó napja egy olyan gondolatra épül, amely szó szerint végigvonul a filmben. Pedig soha nem derül ki egyértelműen, hogy mi az oka a szétválásuknak. Számomra azért fontos, hogy nincs konkrét ok, hogy az egész szinte rejtélyes, hogy a film ne legyen túlságosan realista. A párokról és szakításokról szóló filmek átalában nyilvánvaló drámákat mutatnak be: gyerekek, hűtlenség… Ez a film nem ilyen. Meg akartam fosztani minden hétköznapi, felismerhető elemtől; azt akartam, hogy éteri maradjon. Ezáltal a klasszikus romantikus vígjátékokat idézi. Imádom például Leo McCarey Kár volt hazudni című filmjét.

Talán ez az a film, amire a legtöbbet gondoltam. A Cary Grant és Irene Dunne által alakított pár már az első jelenetben bejelenti, hogy szakítani fognak. Mindketten hűtlenséggel gyanúsítják a másikat, de a valóságban ez nem számít. A tét abban rejlik, hogy szükségszerűen provokálják egymást a szakítás gondolatával, hiszen biztosan tudják, hogy csak így tudnak megbocsátani egymásnak, és csak így élhetik meg újra a szerelmüket. A filmemben egyértelmű volt, hogy nem akartam valódi okot a pár szakítására. Ennek végig kérdésként kellett lebegnie a film felett.

A film ritmusa ennek a furcsa gondolatnak az ismételt bejelentésére épül, mely szerint inkább az elválást ünnepeljük, mint az egybekelést. A komikus hatás vajon a bejelentésre adott reakcióban rejlik?

A pár újra és újra ugyanazt a bejelentést ismétli, szinte mindig ugyanazokkal a szavakkal. A hallgatóság reakciói azonban változnak. És Ale és Alex is változik, finoman, ahogy egyre kevésbé lesznek biztosak abban, amit mondanak… Általában értékelem az ismétlést a moziban. Az egyik kedvenc filmem, amit a legtöbbet néztem újra, Harold Ramis Groundhog Day (Idétlen időkig) című filmje. Számomra alapvető ez a film. A Groundhog Day-ben Bill Murray változik, de a többiek ugyanúgy viselkednek, míg A nyár utolsó napjában a többiek reakciója változik. Szeretem az ismétlést, és filmről filmre foglalkozom vele: ugyanazokat a dolgokat, ugyanazokat a szereplőket, ugyanazokat a tereket viszem vászonra. Ennek van némi köze a hűséghez is, ami kiemelten fontos számomra.

A Cirkó-Gejzír mozi és a hazai tapas bárok klasszikusa, a Pata Negra összefogásából most egy igazi spanyolos este keretében tekinthető meg: február végéig a Cirkós ‘A nyár utolsó napja’ mozijegyet bemutató vendégek a Pata Negra mindhárom éttermében ajándék desszertet választhatnak a vacsorájuk mellé.

A vezérfonalként szereplő ötlet az apa karakterén keresztül érkezik. Miért Fernando Trueba, a saját apja lett az egyik központi szereplő?

A film az apámmal való kapcsolatomból is fakad, és az apámon keresztül a filmművészettel való kapcsolatomból. A klasszikus újraházasodási vígjátékokban az apa visszatérő szereplő. Mindig van egy apa, egy esküvő és egy parti, amire az apa házában kerül sor. Ez a film ezeket a sztereotípiákat veszi újra elő a mi mai madridi léptékünkben. Az a gondolat, hogy „a pároknak inkább a különválást kellene megünnepelniük, mint az egybekelést” valóban apámtól származik, tinédzserkoromban mondta nekem. Csak egyszer, de megragadt. Még a barátaimnak is elismételtem, amikor szakítottak. Aztán rájöttem, hogy ez abszurd ötlet, amit nagyon vicces kimondani, de sokkal bonyolultabb megvalósítani… De mindig úgy gondoltam, hogy erre való a mozi: hogy a filmekben megvalósítsuk azokat a dolgokat, amelyeket az életben nem merünk megtenni. Ez az a fajta mozi, amit szeretek: a valóság kissé javított változata.

A filmben megjelenik a mise en abyme: kiderül, hogy ez a film egyben az a film is, amelyet Ale (Itsaso Arana) éppen vág, és ebből ered a sajátos vágási koncepció, amely játszik a nézővel.

Nagyon részletes forgatókönyv alapján forgattuk le a filmet, és aztán a vágás alatt tovább folytattuk az írást. Tele van apró vágási trükkökkel, amelyek kísérletként működnek: osztott képernyő stb. Ezek a jelek attól a pillanattól kezdve jelennek meg, amikor megértjük, hogy az Itsaso által játszott karakter, Alejandra ugyanazt a filmet vágja, amit mi nézünk. Ez az abszurd helyzet a film humorának része. Nem annyira a „film a filmben” intellektuális kérdése, hanem inkább az, hogy hogyan fonódik össze az életünk és a filmek. Ez a film nem a mozi világához való tartozást idealizálja, hanem inkább azt mutatja be, milyen nehéz a munka, az élet és a szerelem összehangolása.

Amikor megkérdeztük magunktól, hogy vajon milyen filmet vág Ale, rájöttem, hogy nem akarok hamis filmet készíteni. Akkor miért ne használhatnánk magát a filmet? Ez abszurd, de szórakoztató. Amikor végül elfogadtam ezt a választást, megjelent az összes apró vágási mozzanat. Tehát ez a film a vágásról is szól, olyan szereplőkkel, akik összekeverik a mozit és a saját életüket. Az élet egy rosszul megvágott film: mi történne, ha össze tudnánk vágni a saját életünket?

Itsaso Arana karaktere a filmbeli film rendezője. Ez érdekes és játékos oda-vissza játékot eredményez, amely megmutatja, hogy a filmnek saját élete van.

Itsaso épp akkor rendezte első filmjét, tehát valóban rendező volt. Megfigyeltem a saját filmje, a Las chicas están bien forgatásán, és közelről láttam az utómunka során is. Ez segített megírni a rendező karakterét, és abban is, hogy Itsako jót nevessen az utómunka közben tapasztalt hangulatingadozásain. Őt is inspirálták az enyémek, és mindaz, amit el kellett viselnie az én filmem befejezése közben.

Az utalások is hozzátesznek a mise en abyme érzéséhez.

Mindig igyekszem nyilvánvaló, látható utalásokat tenni. Szeretem letenni őket az asztalra. Arra törekszem, hogy az idézetek, könyvek, darabok, filmek, tehát minden, ami fontos volt az alkotási folyamat során, beépüljön a narratívába. Szeretem Cavell idézetét bemutatni a nézőknek, ugyanúgy, ahogy Cavell idézi az írásaiban Kierkegaard-t.

Örülnék, ha úgy jönnénk ki A nyár utolsó napjáról, hogy szeretnénk elolvasni valamelyik szerző műveit, meghallgatni Sissoko, Segal, Parisien és Peirani The Lost Ones című darabját, vagy éppen újra megnézni pár klasszikus vígjátékot az újraházasodásról.

Stanley Cavell elmélkedéseit tanulmányozod, és szó szerint idézel klasszikus romantikus vígjátékokat: mi vonz az újraházasodás gondolatában?

Az újraházasodásról szóló vígjátékokban van egy alapvető gondolat, amely a dialógus kifinomultságára épül. Cavell csodálatos felismerése, hogy a szerelem a beszélgetésen keresztül épül fel. A beszélgetéseken keresztül fejlődünk és nyerünk bizonyosságot. Ez a mindennapi élet filozófiája. Ha A nyár utolsó napja című filmben a házaspár különválási partit tervez, az talán csak egy módja annak, hogy együtt csináljanak valamit. Ráadásul számomra az eredeti címben – Volveréis („Vissza fogsz térni”) – van valami mögöttes tartalom, amelyben megjelenik az újraházasodás gondolata.

A film a 2024-es Spanyol Filmhéten debütált hazánkban

Blake Edwards Ilyen az élet című filmjének megvitatásán keresztül a nők szerepét is megkérdőjelezed a romantikus vígjátékokban. Miért volt szükség erre a beszélgetésre?

Néhány éve már megkérdőjelezzük a nők szerepét a társadalomban és a filmművészetben. Ez állandó témája az Itsasóval és más barátaimmal folytatott beszélgetéseimnek. Megkérdőjelezünk bizonyos filmeket. Mióta találkoztam Itsasóval, megváltozott a szemléletem: a filmjeim középpontjában a La Reconquista óta nem férfi karakterek állnak. Nem azért teszem ezt, mert muszáj, hanem mert képes voltam átvenni a partnerem nézőpontját, amely összeolvadt az enyémmel. A La virgen de agosto óta már nem ugyanúgy gondolok a női karakterekre. Már nem idealizálom őket úgy, mint a korai filmjeimben.

Az Ilyen az élet kapcsán elhangzik egy mondat: „lo que me gusta es que parece una comedia” („Az tetszik nekem, hogy vígjátéknak tűnik”). Ez különösen jól illik A nyár utolsó napjához, amelyben a hangnem kérdése alapvető.

Nem lehet nyíltan kijelenteni, hogy A nyár utolsó napja vígjáték. Vannak komédiába illő elemei, de vajon tényleg komédia-e? A forgatáson Vito (Alex) és Itsaso (Ale) gyakran mondták, hogy van egy sajátos hangvétele, amit nehéz megtalálni. Komikus, de a maga lehangoló módján. A film két depressziós embert mutat be, akik ezt igyekeznek nem kimutatni. Ennek megvan a maga bája… Amikor Alex azt mondja Blake Edwards filmjéről: „vígjátéknak tűnik, de valójában dráma, a kapuzárási pánikról és a párról szól”, akkor a mi filmünkről beszél.

Nem lehet nem megemlíteni A nyár utolsó napja végét. A vágás felgyorsul a buli előkészítése körül, és különböző lehetőségeket mutat meg, mintha a szétválás elől menekülne.

Féltünk attól, hogy elérünk a film végére, az írástól egészen a forgatásig. Nem szoktam hozzá, hogy egyértelmű végkifejletet tartsak szem előtt. Inkább nyitva hagyom a dolgokat. A nyár utolsó napja ebből a szempontból szokatlan: a végkifejlet már az elejétől fogva ismert. Az eddigi  filmjeim olyan szereplőket ábrázoltak, akik nem tudják, mit akarnak. Ezt nagyon nehéz felépíteni, mert nincs irány, ellentétben azokkal a filmekkel, amelyeket nézőként szeretek, és amelyekre irigységgel tekintek, ahol a szereplő tudja, mit akar. Ezért gondoltam, hogy most az egyszer csinálok egy olyan filmet, amelyben a szereplők tudják, hogy mit akarnak: el akarnak válni. De ahogy forgattunk, rájöttem, hogy ez már nem is olyan egyértelmű… Ez történik: úgy tűnik, hogy tudják, mit akarnak, de ahogy közeledünk a végéhez, kétségek merülnek fel.

Az érzelmek végül akkor hatolnak át a pár tagjainak páncélján, amikor megnézik a fiatalabb korukban készült videókat. Muszáj magunkat lefilmezve, szerelmesen látnunk ahhoz, hogy újra szerelmesek legyünk?

Ez a jelenet az írás vége felé született meg. Nem tudjuk, miért válnak külön, de azt sem, hogy milyen pár voltak. Alapvetően csak annyit tudunk, hogy különválási bulit akarnak szervezni. Tetszik, hogy a film előrehaladtával, apránként elképzelhetjük, milyen párt alkottak a múltban. Ez a jelenet a videókkal pontosan erre szolgál. Az art director, Miguel Angel Rebollo volt az, aki azt mondta: „Szeretnék látni egy közös emléket”. A film úgy kezdődik és úgy halad előre, mintha elszakadtak volna az érzelmeiktől. A jelenben vannak, ahol csak az elválás és a bulizás gondolata számít. A film előrehaladtával visszaemlékeznek bizonyos dolgokra önmagukról és arról, hogy mit is jelent a szerelmük. Ez a film lényegében sokkterápia.

Interjú: Victor Courgeon, 2024. április