Főhajtás a spanyol mozi élő legendája előtt

A málagai születésű José Antonio Domínguez Banderas kamaszkoráig futballistának készült, amikor egy sérülést követően a sport felől inkább a színjátszás irányába fordult. Színpadi szárnypróbálgatásait követően – az 1980-as évek Madridjának pezsgő undergroundjában – mutatkozott be a filmvásznon Almodóvar A szenvedélyek labirintusa (1982) című filmjében, és azóta is gyakran megfordul az Oscar-díjas rendező forgatásain. De melyik is volt a legutóbbi szerepe Almodóvar-moziban? Nem, nem A bőr, amelyben élek (2011) hátborzongató plasztikai sebésze.

Goya-díjak 2015

A spanyol mozi nagyon jó évet zárt. A 29. Goya-díjátadón a legjobb filmért járó szobrocskát kiérdemlő La isla mínima olyan kiváló munkákat utasított maga mögé, mint a Gibraltári-szorosban játszódó fordulatos krimi, az El Niño, a fiatal művészfilmes zseni, Carlos Vermut bizarr Magical Girlje vagy az itthon is sikerrel vetített Eszeveszett mesék. A győztes alkotást, Alberto Rodríguez vérfagyasztóan profi thrillerét különösen azoknak ajánljuk, akik szívesen belemerülnének a True Detective-hez hasonló, átláthatatlan morális fertőbe a demokratikus átmenet Spanyolországának kulisszái között is.

Banderas a Szeretők, utazók (2013) bevezetésében már-már cameo-szerepben tűnik fel – a másik nagy Almodóvar-felfedezett, Penélope Cruz oldalán – mint reptéri dolgozó, aki útjára indítja a bonyodalmat, de csak egy villanásnyi időre lép be a cselekménybe. A világhírű filmkészítő sosem fukarkodott, amikor alkalma nyílt az egyik kedvenc színészét dicsérni. Ahogy a Spanyol Filmakadémia folyóiratának januári számában kommentálja a friss életműdíjat:

„Nem találkoztam egy olyan színésszel sem, aki jobban, több érzelemmel és gyöngédséggel tudta volna kifejezni a szenvedélyt és a vad humort, mint Antonio Banderas.”

A Spanyolországban tapasztalható általános tisztelet és a Szeretők, utazók főhajtásnak is beillő apró összekacsintása korántsem egyedülálló gesztus. Banderas közelmúltbeli mellékszerepei gyakran rezonálnak a színész élő legendává válására, ráadásul jellemző, hogy az összegzés illetve a határhelyzet toposzait járják körül.

Ha csak egy gyors pillantást vetünk Banderas legutóbbi néhány évére, egy olyan színész-perszóna képe rajzolódik ki, ami a sikeres, de régóta hordozott múlt és a megújulási iránti vágy koordinátái közé ékelődik, valamint gyakran párosul olyan önironikus játékstílussal, ami a fentihez hasonló módon magát a színészt helyezi a szerep elé. Például a híres Mariachi-trilógiában két főszerepet is Banderasra osztó (Desperado, 1995; Volt egyszer egy Mexikó, 2003), ezzel a „veszélyes és szenvedélyes” latin férfi imidzséhez (Zorróval karöltve) jelentősen hozzájáruló Robert Rodriguez 2013-as Machete gyilkoljában egy folyamatos alakváltozást produkáló figura teszi lehetővé az öntudatos kiszólásokat. Itt „a Kaméleon” bőrébe Cuba Gooding Jr., majd Lady Gaga, végül pedig Banderas bújhat, és utóbbi még arra is lehetőséget kap, hogy egy álbajusz-poén segítségével eljátsszon a színészetében és magánéletében is visszatérő angolszász és spanyol identitások közötti váltásokkal.

De említhetjük a Soderbergh-féle A bűn hálójábant (2011) is, melyben Banderas karaktere egy félrecsúszott barcelonai maffia-üzlet résztvevője, aki alig láthatóan, a háttérből mozgatja a szálakat, és egy új élet lehetőségét keresi mesterkedéseivel, vagy éppen a Woody Allen rendezésében készült Férfit látok álmaidban (2010) idevágó szerepét, ahol a tehetős galériatulajdonos magánéleti fordulóponton, újrakezdés előtt áll. Persze az áthallásos önirónia tekintetében

semmi sem veheti fel a versenyt a Sylvester Stallone által életre hívott Feláldozhatók-sorozattal,

ami – szerencsésebb pillanataiban – megmosolyogtatóan ütközteti az Álomgyár nyugdíjas-korú akciósztárjainak mellőzöttségét és a filmek cselekményvilágán belül kiöregedő harcosok problémáit. A 2014-es harmadik rész kibővült szereplőgárdájához Antonio Banderas is csatlakozott, hogy egy olyan figurát formáljon meg, aki hosszú évek óta szenvedélyesen űzi szakmáját, de így is munkanélkülivé vált, mert mániákus karakterét nehezen viselik el a társak. A kissé eltúlzottan ripacskodóra sikerült Galgo-szerep szájából nem egyszer hangzik el mélyen átélt szerelmi vallomás a hajdanán dicsőséggel űzött mesterség iránt.

Amikor – erősen hiányos angoltudással – Amerikába került (1992-ben debütált A mambó királyaiban), még korántsem számított olyan bevett gyakorlatnak, hogy az európai művészek néhány sikeres hazai produkció után szerencsét próbáljanak Hollywoodban is. Az 1990-es évektől kezdve globálissá váló szórakoztató filmiparban Banderas az önként vállalt határpozíció, a kultúrák közötti tolmácsolás egyik legfontosabb ikonjává vált. Így nemcsak a Franco-diktatúra utáni spanyol popkultúra nemzetközi porondon zajló újjáélesztéséből vette ki a részét, hanem az amerikai színtéren is hozzájárult a spanyol-ajkú figurák reprezentációjának alakulásához. Az Akadémia indoklása ennek megfelelően ki is emeli, hogy a friss Goya-díj az Atlanti-óceán mindkét partján végzett munkának szól. Érdekes adalék ehhez a szemponthoz, hogy Banderas eddigi két filmrendezői próbálkozása szintén szimmetrikusan oszlik meg az amerikai − a polgárjogi mozgalmak közegében játszódó Tűzforró Alabama − és a spanyol − a késő ’70-es évek Andalúziájába kalauzoló Forró zápor − kultúra között.

Ha mindezek után megvizsgáljuk Antonio Banderas legutóbbi filmfőszerepét, meglepően könnyen fedezhetjük fel karakterépítésében a fenti motívumokat. A 2014-es Autómata egy nemzetközi koprodukcióban készült sci-fi, ami a tovább nem fokozható múltbeli szituációkból következő határhelyzetet, az újfajta kihívások keresését és a kultúrák közti összeköttetések témáját is magába foglalja. A történet szerint az emberiség vészesen ellenséges viszonyba került a Földdel, már csak egyetlen város területén képes tartósan életben maradni, mivel csak itt ellenőrizhetők biztonságosan a környezeti hatások. Az öntudatra ébredő robotok társadalma foglalhatja el a jövőben a bolygót, de ők a cselekmény kezdetén csak lenézett, mechanikus rabszolgák, illetve fenyegető veszélyforrások.

Jacq Vaucan, a Banderas által megformált főhős, a robotokat gyártó cég biztosítási ügynökéből válik a két létformával egyaránt szót értő kiválasztottá – éppen amiatt, mert az eddigi munkájától megcsömörlött életének és várandós feleségének próbál új lehetőségeket teremteni. Ahogy Vaucan karaktere minden erejét latba veti, hogy valami egészen másfajta létformát kutasson fel, úgy a projektet producerként felkaroló Banderas is harcosan vitte végig a korábbi munkáitól merőben eltérő, nagy költségvetéssel és impozáns látványvilággal készülő filmet. A végeredmény félúton találja magát az amerikai típusú, akció-orientált mozik (lásd az Én, a robotot mint előképet) és az európai, az identitást elemző munkák között, mintegy megtestesítve a banderasi életműhöz tapadó kétarcúságot.

Antonio Banderas színészként, rendezőként és producerként is komoly munkát végzett, több kontinensen, évtizedeken át. És bár kétségtelenül felbukkannak a korszakváltás gondolatára rímelő motívumok a közelmúltbeli tevékenységében, a munkatempó visszafogásának jelét sem látni. Az életműdíj átadásával párhuzamosan Berlinben debütál Banderas legújabb alakítása, a Knight of Cups, Terrence Malick rendezésében, de az újabb főszerepre sem kell sokat várni: a frissen díjazott színész részt vesz a sikeresen kimentett chilei bányászok történetének vászonra vitelében, illetve Picasso bőrébe bújik majd egy készülő Carlos Saura-filmben.