Szerelem az Óperenciás-tenger közepén – Otthon Spanyolországban VI.

Kultúrtapas: Hogyan jött az ötlet, hogy Spanyolországba költözzél?

Rita: Eszem ágában sem volt külföldre költözni. Csoportvezető mérnökként dolgoztam egy nagy cégnél, milliárdos költségvetés felett rendelkeztem. Jó fizetésem volt, saját lakásom, céges telefonom, céges autóm, karrierem, barátok, család. Elégedett voltam az életemmel. Egyetlen dolog hiányzott csak… Egy péntek estén azonban megláttam Őt. Ő is meglátta, hogy megláttam, három perc múlva megkopogtatta a vállamat, és felkért táncolni. Diszkó szólt, de mi átsalsáztuk az éjszakát.

Mikor hazaindultam, elkérte a telefonszámomat és másnap meghívott vacsorázni. Kiderült: vakációzni jött Budapestre. Mindketten éreztük, hogy valami különleges dolog történik velünk. Vacsora után egy ital, és a varázslatos első csók. Taxiba ültetett, és lelkére kötötte a sofőrnek, hogy addig ne induljon el, amíg be nem érek a házba.Szabadsága két utolsó napját is együtt töltöttük. Megmutattam neki Budapestet, ő meg sokat mesélt a szakmájáról. Emlékbe kaptam tőle egy ezüst láncot, a nagy homokóra előtt akasztotta a nyakamba. Sírva váltunk el – arra gondoltunk: talán sosem látjuk újra egymást.

KT: Úgy érezhetted, vége a világnak. Valami azt súgja, hogy mégis volt folytatás…

R: Öt héten át nem találkoztunk, de rengeteget beszélgettünk. Ekkor ismertük meg igazán egymást. Megérte 800 €-s telefonszámlát: 2005. november 27-én megérkeztem Tenerifére. Ő ugyanis tősgyökeres Santa Cruz-i. Első reggel egy pálmafával szemközt ülve reggeliztem ezzel az isteni jó pasival – maga volt az álom. Estére vadul feltámadt a szél, másnap reggelre a pálmafa már a földön feküdt – a Delta nevezetű trópusi vihar csapott le rá. Ám így is tíz meseszép napot töltöttünk együtt, bejártuk az egész szigetet. A látogatás után távkapcsolatba kezdtünk: egy-egy hétvégén hol Madridban, hol Budapesten találkoztunk.

Aztán eljött hozzám februárban három hétre. Megismerkedett a hó különböző változataival, meg azzal, hogy milyen reggelente kiásni a kocsit – és egybefüggő befagyott vízfelületet is akkor látott először. Kipróbálta a korizást, és a hóláncot is a Dunakanyarban. Imádott kézifékkel kanyarodva körözni a jeges parkolóban. Abban az évben sok hó esett, XY pedig rácsodálkozhatott a hóesés különböző formáira. Azt is először tapasztalta meg, milyen érzés, ha több, mint két hétig nem látod a napot.

 Teide reggel, délben, este

KT: És nem jött meg hozzá a kedve, hogy a napsütést hóesésre cserélje?

R: Nem kifejezetten. Én viszont három hónap fizetés nélküli szabadságot kértem a cégemtől, hogy nyelvet tanuljak. Meg is kaptam, így márciusban én utaztam el Tenerifére, hogy kipróbáljuk, milyen együtt élni. Beiratkoztam egy nyelviskolába, és megkezdődött spanyol nyelvtanulásom hosszú és döcögős útja. A három hónapos együttlét után viszont már nem maradt kérdés. Míg ott voltam, egyszer sem merült fel a kérdés, mi lesz majd ezután. Csak az utolsó este, hazafelé menet, a kocsiban. De szinte nem is kérdés volt. Kimondtuk azt, amit mindketten éreztünk: ezt folytatnunk kell. Így hát hazamentem, felmondtam, összecuccoltam, és 2006. augusztus 1-jén belevágtam a mai napig tartó nagy utazásba.

KT: Nem kis változtatásra szántad el magad. Mit lehet kezdeni, ha az ember szinte teljesen új világba csöppen?

R: Amikor az ember új életet kezd egy idegen országban, először a nyelvet, az embereket, a szokásokat és a konyhát kell megismernie és megtanulnia. Spanyolországban nagyon elveszettnek érezheted magad, ha nem ismered a nyelvet, mert az emberek nagy része nem beszél mást, vagy ha igen, olyan szégyenlősek, hogy nem mernek megszólalni. Nekem eleinte mindössze két ismerősöm volt, akikkel angolul beszélgethettem, úgyhogy elsődleges célom volt, hogy mielőbb megértessem magam.

A spanyol nyelv nagyon nehéz, viszont ha megtanulod, megnyílik előtted a világ másik fele. Velem legalább is ez történt. Persze nem egyik napról a másikra, de szép lassan kezdtem megismerni a latin világot, a latin zenét, a latin festőket, országokat és embereket. Mindenkit csak biztatni tudok: megéri az erőfeszítést! Ha valaki jól akar beszélni, akkor elengedhetetlennek tartom a nyelviskolát. Az igeidők útvesztőjében igenis szükség van rá. Sokszor hiába kérdeztem a páromat, miért így vagy úgy mondanak valamit, ő maga sem tudta. Ezért kell a nyelvtanári segítség. Igaz, még 10 év elteltével is sokszor megmosolyogtatom őt, amikor nem emlékszem egy-egy szóra, és felcserélem egy hasonló hangzásúval – például az alicate (fogó) helyett azt mondom, Alicante.

KT: Nagy előny, hogy mindezt anyanyelvi környezetben élhetted át. Van valami külön tipped azoknak, akik spanyolul szeretnének tanulni? Esetleg valami plusz motiváció?

R: A spanyol nyelv tanulásával egyidejűleg egy másik nyelvet is kötelező elsajátítani, ez pedig a gesztikuláció. A latin világban a testbeszéd egybeolvad a verbális beszéddel. Vannak olyan szavak, kifejezések, amelyek együtt élnek az elmutogatásukkal. Sőt, van olyan is, hogy mindössze a kéz mozgásából megérted, mit akar mondani a másik. Anélkül, hogy egy szót szólt volna. Eleinte, amikor ezt még nem tudtam, sokszor oda néztem, amerre mutattak. De szép lassan rájöttem, hogy nem rámutatnak valamire, csak épp valaminek a távolságát fejezik ki, térben vagy időben (hace tantísimo tiempo, vagy al quinto pino).

A spanyolok ráérősek, és sokat beszélgetnek. Nem tudsz úgy végigmenni a főutcán, hogy bele ne fuss egy ismerősbe, akivel az udvariassági „hogy vagy, mi újság” beszélgetés minimum 20 percig tart. Ezt nagyon untam, amíg nem beszéltem, úgyhogy ez épp elég motiváció volt ahhoz, hogy mielőbb megtanuljak spanyolul.

KT: A gesztikulálással és a hosszú beszélgetésekkel már egy újabb témába kóstolunk bele. Milyen volt megtapasztalni a spanyol szokásokat?

R: Van egy-két olyan szokásuk, ami elsőre igen meghökkentő. Mi az esküvőn, a temetésen, a templomban és karácsonykor meghatottságot várunk, a latinok viszont laza természetességgel állnak hozzá mindenhez. Az esküvőn röhögcsélnek és poénkodnak az ifjú párral. A miénken például háromszor kellett megismételnem az igent. Ugyanis nem beszéltük meg előre, mit kell mondanom, ezért az anyakönyvvezető kérdésére rávágtam, hogy „Sí “, mire a násznép hangosan súgni kezdett, hogy „Sí, quiero”. Megismételtem: „Sí, quiero”. De az anyakönyvvezető, látva a bizonytalanságom, cinkosan rájuk kacsintott, és visszakérdezett: kicsit bizonytalannak tűnsz, nem hallottam jól, megismételnéd? Erre persze már mindenki nagyot nevetett.

A csókkal ugyanez volt a helyzet. Mi a boldogító igen után megcsókoltuk egymást, aztán felhívták a figyelmünket, hogy most a gyűrűk jönnek, így a gyűrűk felhúzása után ismét csók, majd az anyakönyvvezető elmondta a befejező szöveget, miszerint ezentúl házastársak vagyunk és most megcsókolhatjuk egymást. Mit tehettünk volna? A csókot harmadszor is megismételtük. Egy baráti pár esküvőjén nem készültek gyűrű párnával, ezért a gyűrűket – hogy el ne kavarodjanak –, már az ujjukon hozták be a templomba. Mikor a pap a gyűrűs részhez ért a szertartásban, a vőlegény csak odaszólt, ezen már túl vagyunk, ugorjunk. Nagy nevetés tört ki, és a pap is benne volt.

Egy esküvő, egy temetés

A temetésre akár farmerben is elmennek, ebből senki nem csinál gondot. Ez részben érthető is, mivel törvény szerint minden elhunytat 24 órán belül el kell temetni. Így, ha valaki elhalálozott, a közvetlen hozzátartozók körbetelefonálják a családot, az ismerősöket, majd azok tovább terjesztik a másnapi temetés hírét. Aki tud, engedélyt kér a munkahelyén, hogy elmehessen az általában egyórás szertartásra. Ezért a ruházat nem kiemelkedő fontosságú.

KT: Akkor most fordítsuk meg egy kicsit a kérdést. Mit szólt a férjed, mikor szembesült az övéktől eltérő magyar hagyományokkal?

R:  Rácsodálkozott a magyar szertartásra. Végtelenül szomorúnak és fájdalmasnak érezte a magyar temetést – bár egy szót sem értett belőle. Náluk a templomban nincs síri csend – a legyezők susogása és a nénik-bácsik sugdolózása folytonos alapzajt szolgáltat. Karácsonykor pedig kötelező jellegű buli van. A családi vacsora után mindenki találkozik a haverokkal a megszokott bárban, és akár hajnalig is eltart a fieszta. Kedvesem úgy érezte, a meghitt magyar karácsonyozás szabályai túl szigorúak. Kicsit feszélyezte, hogy mindennek megvan a maga rendje és ideje: a csengettyűnek, a gyertyagyújtásnak – ezt a mi családunkban éneklés kíséri –, a kiöltözésnek és a vacsorának. Ők az új évet várják ünnepi ruhában, és éjfélkor 12 szőlőszemet esznek.

KT: Ha már szőlőszem – mit szóltál az ünnepi, de még inkább a hétköznapi étrendhez?

R: Az ételekhez szerencsére nem volt nehéz hozzászokni, mert a konyhájuk sokban hasonlít a magyarhoz. Kivéve persze a tengeri ízeket: az édes- és sósvízi halételek teljesen mások. Rengeteg halat esznek, rákot, kagylót és polipot. Amikor első alkalommal láttam polipot a párom tányérján, csak annyit kérdeztem „Te azt meg fogod enni?” Nem találtam túl gusztusosnak azt a csúszós, nyálkás izét. De aztán megkóstoltam. Ma már biztosan állíthatom, hogy az összes spanyol étel közül a polip a kedvencem, abszolút nyerő elkészítése a pulpo a la gallega.

Persze azért értek még meglepetések. Erőteljesen elfintorodtam, amikor először megkóstoltam a véres hurkát. Itt, a Kanári-szigeteken ugyanis édesen eszik – csakhogy erről elfelejtettek szólni. Aztán egyszer, amikor a fiú elvitt a szüleihez, az anyukája kubai rizst készített. Nagyon kíváncsi voltam, mi lehet ez a különleges étel. Nagy meglepetés ért, mikor a tányéromra rizs, tükörtojás és sült banán került. Végül mégsem kellett csalódnom: bár ez is egy egyszerű étel, nagyon finom így együtt. Azóta én is sokat készítem, mert banán, rizs meg tojás mindig van itthon.

KT: Tudnál mondani egy pár ételt, ami jellegzetesen a Kanári-szigetekre jellemző, és érdemes megkóstolni, ha ott járunk?

R: A Kanári-szigetekre az egyszerű ételek jellemzőek. A szigetvilág specialitása a gofio (pirított liszt), valamint a különböző mojó-k, és a ráncos krumpli, vagyis a papa arrugada. A gofio eredete a Franco ideje alatti embargóra vezethető vissza, mivel ebben a formában jó sokáig lehetett tárolni az őrleményeket nedvességtől védett helyen. Készülhet belőle előétel és édesség, de a gyerekek kakaóba keverve is fogyasztják. Ez olyan étel nekik, mint Popeye-nek a spenót.

A mojo – legtöbb esetben zöld vagy piros színű – olivaolaj-alapú szósz. A zöld petrezselyemmel vagy korianderrel, a piros pedig paprikával készül. Általában a ráncos krumpli kísérője, azt pedig halak vagy sült húsok mellé tálalják. Ha a piros mojót jó érlelt sajttal összekeverik, abból lesz az almogrote, ami szintén nagyon típikus mártogató. Kedvenc édességem a bien me sabe, azaz „ízlik nekem”: darált mandula mézbe keverve; illetve az huevos moles, vagyis felvert tojássárga cukorral felfőzve és megkapatva.

KT: 2006 augusztusában költöztél ki, tehát épp most ünnepelted kanári életed kezdetének 10. évfordulóját. Ha össze lehet egyáltalán foglalni egy mondatban, mit jelent számodra ez a változás, hogy szólna?

R: Most nincs jó fizetésem, céges kocsim, sem céges telefonom, albérletben lakom, mégsem cserélném ezt el soha semmiért: a paradicsomban élek, igaz szerelemben, szerelmünk gyönyörű gyümölcsével, az óperenciás tenger kellős közepén.

A cikkben található képeket Rita készítette, borítónk forrása: ©Turismo de Canarias