Miért viselnek kagylót a Camino zarándokai? Gondolatok a Szent Jakab-kagyló erejéről

Egy zarándoknak ellopták a zsákját, amikor a vasútállomásra érkezett. Kétségbeesetten indult a rohanó tolvaj után, hisz mindene a hátizsákjában volt. Nem jutott messze a rabló, amikor megfordította a zsákot és megdöbbenve vette észre a fehér kagylót rajta. Mintha tűzbe nyúlt volna, elrántotta kezét. Ledobta a csomagot és elszaladt.

Ilyen ereje van a Szent Jakab kagylónak.

Nem tudom megmagyarázni, miért, de végig azt éreztem, hogy védelem alatt állok. Bárhol, bármikor letettem az utcán a batyumat és biztos voltam benne, hogy érintetlenül fogom megtalálni. Láttam, ahogy a zarándokszálláson egyesek féltik vagyonukat, még a zuhanyzóba is magukkal viszik övtáskájukat, én viszont pénzemet és irataimat is simán az ágyamon hagytam, meg sem fordult a fejemben, hogy bántódásuk eshet.

A kagyló nemcsak védelem, de egyfajta státusszimbólum. Nagy tisztelet övezi a zarándokot végig a 900 kilométeren. A helyiek mindent megtesznek annak érdekében, hogy segítsék a vándort. Sokan már legyalogolták az Utat vagy annak egy részét, ezért tele vannak együttérzéssel; akinek pedig nincs lehetősége elmenni, megkéri a zarándokot, vigye el imáját a santiagói katedrálisba.

A spanyolok mindig érdekes történeteket meséltek.

Legmaradandóbb beszélgetésem egy sötét bőrű, első ránézésre ijesztő férfival esett meg. 15 éve agydaganata volt, egyre súlyosabb állapotba került. Amikor az orvosok azt mondták, már nem sok esélye maradt a túlélésre, elhatározta, megteszi az utat, azzal a hittel, hogy csoda történik majd. És valóban, még egy mustármagnyi hit is képes hegyeket mozgatni: meggyógyult.

Sokan jöttek betegen az útra, de olyan emberekkel is találkoztam, akiket a hála hozott, mert meggyógyultak valamilyen súlyos betegségből. Volt, aki azért teszi meg az utat, mert elveszített egy szeretett személyt és így próbálja feldolgozni halálát. Többen mesélték, hogy bármilyen hihetetlennek is hangzik, de találkoztak az Úton a néhai szülővel, társsal vagy közeli rokonnal. Azt mondják, a Szent Jakab-út egy teljesen más dimenzió, itt olyasmi is megtörténhet, ami a valóságban lehetetlen.

Ezt személyesen is megtapasztaltam. Sokat gondoltam gyaloglás közben nagyszüleimre, hogy milyen szerencsés vagyok, hisz gyermekkorom állandó szereplői voltak és nagyon sok szeretetet kaptam tőlük. Az egyik templomban, ahogy meditáció után kinyitottam szemem, egy apró öreg nénike toppant elém. Mint a mesékben: a kezembe helyezett egy kagylót és már ott sem volt. Ahogy pár másodpercre összekapcsolódott tekintetünk, éreztem, ez egy égi ajándék: Mama küldte nekem a mennyországból.

Lehet, hogy csak odaképzeltem a hasonlóságot, mert előtte egész nap nagymamámon gondolkoztam. De volt valami a néni szemében, ahogy mély szeretettel nézett rám, amiben Mamát ismertem fel. Annyira jólesett e váratlan ajándék, hogy elsírtam magam. Egy igazi caminós csoda volt, hisz már napok óta kértem az égieket, hogy küldjenek nekem egy kagylót. Ami hihetetlen a történetben, hogy

az ajándék kagyló pontosan úgy nézett ki, mint amit elveszítettem.

A régi kicsit aszimmetrikus volt, az új úgyszintén; még a mintázat és a színárnyalatok is tökéletesen megegyeztek. Egyetlen különbség, hogy az új hátán egy piros kereszt is van. A templomos lovagok szimbóluma valamikor nagy érték volt. Azt tartották, aki ilyen keresztet visel, azt nem szabad bántani. Ha valaki mégis ártott volna neki, sokszorosan megbűnhődött érte. Így már dupla védelem alatt voltam…

A cikkben látható képek Terry Martin munkái.