Lerántjuk a (gyászleplet) a spanyol Halloweenről

Élőhalottak zarándoklata: Santa Marta de Ribarteme

A galíciai kultúra szerelmeseként és furcsaságok kedvelőjeként is meg kell hogy mondjam, kissé összeugrott a gyomrom, amikor először hallottam erről fesztiválról, mely már nemzetközi szinten is felállította a hátakon a szőrt. A kis As Neves (Pontevedra) lakói minden nyár július 29. napján hálát adnak és kívánságokkal fordulnak Szent Mártához, (akinek a Biblia szerint hite feltámasztotta testvérét, Lázárt) felvonulást rendezve a róla elnevezett szentély körül. Mindez átlagosan hangzik, de a valóság az, hogy a képbe nem kis morbiditás vegyül. Első források szerint a tradíciót egyébként 1700 óta tartják, és úgy tűnik, valójában egy pogány szertartás katolizálásáról van szó.

Nyár közepén tehát, kora reggeli órákban kezdődik a buli, egy szentmisével természetesen. Az ország minden tájáról érkeznek zarándokok és most már mondhatjuk világ, ugyanis az esemény évről-évre ismertebb. Az istentisztelet után a sokadalom felkapja Szent Márta takarosan kidíszített képét és elkezdi körbevinni azt. Azonban itt kezdődik a csavar… A tömeg homloka ugyanis a déli napon nem pusztán a Szent képének cipelése és a meleg miatt gyöngyözik, hanem valószínűleg egyben a hideg veríték is kicsapja, amikor koporsók indulnak meg a templomból kézről-kézre, szép sorjában.

Igazi, nyitott halottas ládák, de nem üresen ám, hanem benne emberekkel, méghozzá élőkkel.

Ők azok a “felajánlottak”, akik valamilyen formában felülkerekedtek a halálon és ezzel a gesztussal adnak hálát Mártának életükért. Ezen felül kérik őt, hogy tartsa távol tőlük azt, míg lehet, vagy valamely hozzátartozójuktól, akiért közbenjárnak. Miközben a körmenet tart, ezek az “élőholtak” a napsütés perzselése elől letakart arccal, mozdulatlanul fekszenek a dermesztő párnák között, amíg el nem érik a temetőt, majd vissza nem fordítja őket a sokadalom. A lehetőség nem csak felnőttek számára, hanem gyermekeknek is nyitva áll, méretre szabott nyughellyel értelemszerűen.

Az élményre rátesz, hogy a résztvevők mindeközben régi énekeket, imádságokat kántálnak, egyesek pedig lepelbe öltözve, mezítláb, sírva vagy térden járva könyörögnek.”Virgen de Santa Marta, estrella del norte, te traemos a los que vieron la muerte.” Gyertyák égnek, melyek egyes kezekben különböző testrészek alakjában díszelegnek, ezzel gyógyulást kérve a Szenttől az adott helyre, legyen az fej, kéz láb…  Háttérben polip-, és empanadilla illat lengedezik, hiszen Spanyolországban egy fesztivál sem igazi, ha nem része az evés.

Estére a fohászkavalkádból igazi helyi fiesta lesz, tradicionális zenével, kicsit átkonvertálva a keserű szájízt, egy finomabb befejezésre. A különböző érzékeket stimuláló impulzusok keveréke tehát igen tág, ami garantálja a felejthetetlen élményt, viszont a végkicsengés talán, finoman fogalmazva is kissé szokatlan. Ha még bővebb betekintésre vágytok, nézzetek bele ebbe a fesztiválon készült riportba:

A baszk jeti

Már Hemingwayt is megborzongatta a félelem szele, mikor a mámoros San Fermín-i éjszakák után egy kis csatangolásra támadt kedve Irati rengetegében. A baszk legendák szerint a kb. 17 000 hektáron elterülő erdőóriás nem csupán elképesztő növény- és állatvilágot rejt, hanem valami annál sokkal régebbit és mágikusabbat is. A néphagyomány úgy tartja, ez a dzsungel a hatalmas erejű Basajaun királyságát képezi, aki bármilyen áron megvédi birodalmát.

Ő a baszk százholdas pagonyok ura, aki félig emberi, félig patás lábon jár. Emberszabású óriás, hosszú hajjal és terjedelmes szőrrel borított testtel megáldva. Egyes források úgy írják le, mint a természet és erdők védelmezőjét, valamint a birkanyájak oltalmazóját, a pásztorok segítőjét. Lakhelye az erdő legmélyének barlangjai, ahol is női megfelelőjével, Basanderével éli mindennapjait.

Más történetek azonban úgy tartják, ez a jeti mégsem annyira jámbor, hanem gonosz és félelmetes, amely hatalmas erejével és gyorsaságával tartja rettegésben az arra tévedőket. Ezen túl, a fabulák szerint nem csak egy bűvös lény rejtőzik e varázslatos világ sötétjében, hanem az üregekben és folyókban megbújnak többek között a tündöklő szépségű lamia-k (nimfaszerű lények) is, akik elcsábítják minden férfi szívét.

És nem pusztán meghódítják őket, hanem gyakran el is rabolják, szívességek fejében fizetségül pedig az emberek lelkét kérik. Barátságosabb elbeszélések alapján a földiek segítségére is vannak, de túlnyomó részt veszélyes szirénekként jellemzik őket. Az északi legendák tárháza kifogyhatatlan, de azért ha jót akartok magatoknak, ne járkáljatok sötétben Irati fái között.

Galician Horror Story: Vámpírok és darabolós patikusok

Natalia Monje, A coruña-i újságíró és történész tavaly publikált Mala Cosecha c. könyvében több érdekes, sötét legendát és valós eseményt is összegyűjtött Spanyolország egész területéről, amelyekben még mindig Galícia elsők között vezet. Mint tudjuk, bizonyos időközönként a sorozatgyilkosok mellett egy-egy csúnya járvány is szanálja az emberiséget, így történt ez a XIX-XX. század idején, amikor tombolt a tuberkulózis. A láthatatlan ellenséggel való kétségbeesett harcban egy-egy alkalommal elgurult az a bizonyos gyógyszer és túlzottan is alternatív módon igyekeztek eljutni a megoldáshoz.

1925 Galíciájában, Agolában járunk, ahol is a kisgyermekek kint játszanak a faluban, ahogy azt a régi időkben megszokhattuk. Azonban egyszer csak a kis 19 hónapos Álvaro Sarandeses egy ilyen levegőzés után minden nyom nélkül eltűnik. A család kétségbeesett keresésbe kezd, melybe a település lakói is teljes erejükkel beszállnak.  Végül fény derül a legrosszabbra…a pici holttestét megtalálják egy szomszéd istállójában, a trágyába temetve… A gyilkosság motivációja pedig: a szomszéd, Jesús tüdőbeteg fiának megmentése.

Mivel az ekkori Spanyolországban igazából az orvosoknak fogalmuk sem volt a tuberkulózis mibenlétéről és gyógymódjáról, így az utca embere visszanyúlt a hithez, miszerint a kisgyermekek vérének fogyasztása fiatalon tart és nagyon hatékony gyógyszer. Nem egy ilyen eset történt a ragály idején, így a közvélemény vámpírokról kezdett suttogni. Jesus és fia, a bíróság előtt bevallotta a bűntényt és a kisgyerek elrablását, aki még életben volt vérének fogyasztása közben…Oké oké, inkább mélyebbre nem megyek a részletekben. Minden esetre elmondható, hogy a pandémia mellet kitört a vámpír-hisztéria is.

Ha mindez  még nem lett volna elég, akkor megsúgom, hogy nem csak vérivókról, hanem gyilkos patikusokról is szólt a fáma. A pletyka szerint ugyanis Viveiro gyógyszerészei arról voltak híresek, hogy előszeretettel tüntettek el embereket, azok zsírjának lecsapolása céljából. A szubsztanciát aztán gyógyszerek készítésére használták állítólag, bár ennek bizonyítására sosem került sor. Hogy feltegyem a pontot a korleírás i-jére, azt még hozzáteszem, hogy mindezek mellett bárki szemmel verhetett bárkit a puszta tekintetével. Különösen gyanú tárgyát képezték a „határozott nézésű”, napszemüveget viselő személyek, akikről az a pletyka járta, annak levétele után akár egy tehenet is képesek voltak megölni egy puszta pillantásukkal.

Samaín: Az “eredeti Halloween”

Nem akarunk senkit sem untatni általánosságokkal, viszont szeretnénk kicsit lebontani a giccset erről a bűvös éjszakáról és lerágni a bázist képező csontig. Mivel Galícia történelme miatt részét képezte a kelta hagyománynak, több megmaradt tudásanyag és beépült szokás is fellelhető itt.

Azt talán már mindannyian tudjátok, hogy Halloween egy kelta eredetű ünnep modern adaptációja. Más néven ez a Kelta Újév (Samaín/Samhain), mivel naptáruk szerint a fény időszakának végét és a sötét periódus kezdetét jelezte.

A hideg azonban nem csak az új évszak közeledtéről üzent, hanem az élők és holtak közötti határ elvékonyodását is jelentette. Továbbá egyben a másvilágról érkező árnyak közeledtét, melyeket a tűz erejével és jó lelkek megidézésével lehetett elijeszteni. Idővel ez a kulturális hagyomány a katolicizmus előretörésével feledésbe merült, és amerikai importjával ki is üresedett. Sem a zombikosztüm, sem pedig az óriáspók nem volt része az eredeti tradíciónak, azonban a jelmez felöltésének megvan az ősi eredete.

A kelták valaha állatbőrökbe és álarcokba rejtőztek, mert hitük szerint így a gonosz szellemek nem látták őket. Lámpásként pedig nem tököt, hanem fehér répát és céklát faragtak ki, melyekbe izzó szenet raktak, mutatva az utat a túlvilág tiszta szívű utasainak, elrettentve a démoniakat. A galíciai legendák szerint utóbbi csoport egyik díszvendége volt az előző cikkben bemutatott Santa Compaña is. Állítólag a zöldséglámpások mellett elterjedt volt a csatában legyőzött ellenségek koponyáját is megőrizni, hogy ezen az ünnepen mécsesként használhassák.

Az este folyamán máglyarakás mellett számtalan rituálét gyakoroltak, leginkább jövővel kapcsolatos jóslásokat, melyek egyikéhez frissen szedett almákat használtak. Ezzel kapcsolatban ismerős lehet a ma gyakran játszott, vízben úszó almákat szájjal elkapós verseny. A másik híres amerikai hagyomány, a trick or treating pedig valószínűleg abból ered, hogy a druidák október 31-én házról házra jártak, hogy ételt kérjenek isteneik tiszteletére. A gallego háztartásokban  egyébként ma is gyakori, hogy egy jó queimadaval megspékelt vacsora elfogyasztása után nem bontanak asztalt, hanem ott hagynak mindent éjszakára, visszatérő halott hozzátartozóiknak.