Tényleg a spanyoloknak köszönhetjük a mangalica-reneszánszot?
- 2019.07.14.
Évek óta tartja magát a történet, hogy az őshonos magyar mangalica már régen kihalt volna, ha a spanyol sonkagyárosok nem lépnek közbe. A Forbes magazin júliusi száma címlapon hozza a mangalicák regényes történetét, kiderítve, hogy a hispán megmentő és a veszélyeztetett hungarikum történetnek bizony csak a fele igaz. Az első fele.
A Spanyol Nagykövetség (nemzeti) ünnepi fogadásán évről-évre zajos sikert arat a vendégek körében a Monte Nevado sonkák standja, amely a közel 2000 céget számláló spanyol sonka-szektorból egyvalamivel biztosan kiemelkedik: a mangalicával. A Forbes magazin júliusi számának vezércikke tévedhetetlen érzékkel járt utána a magyar-spanyol agrárházasság regényes történetének, amely nem egy tévhitet segít tisztázni. Mindenekelőtt azt, hogy
a mangalica bajosan nevezhető hungarikumnak.
Tóth Péter, mangalica faktótum – vagy ahogy a cikkben magát jellemzi: a mangalicás ember – rávilágít: a mangalicát valójában az ősi mediterrán sumadija, valamint a bakonyi és a szalontai kárpáti sertések keresztezéséből hozták létre az 1830-as években. Így pedig nehezen nevezhető őshonos magyar fajtának, sőt tulajdonképpen a híres ibériai sertés egyik távoli rokona (ennek még jelentősége lesz). Keveset halljuk, de a tiszta vérű mangalica lába is fekete, így a prémium minőségű spanyol sertésekhez hasonlóan akár őket is nevezhetnénk „pata negrának”…
De vissza Tóth Péterhez és a mangalicákhoz. Smejkál Péter írása érzékletes történeti háttérrel indít 1991-ből, amikor a rendszerváltozás haldokló téeszeinek orra előtt hirtelen spanyol sonkagyárosok kezdtek vaskos pénzkötegeket lobogtatni. Juan Vicente Olmos Llorentének – Tóth Péter egykori debreceni egyetemi ismerősének, nem mellesleg a Monte Nevado sonkagyár örökösének – felkeltette az érdeklődését a mangalica. A gondot csupán az jelentette, hogy már alig volt belőle.
A XX. század második fele még véletlenül sem tekinthető aranykornak a mangalicák történetében, hiszen a nagy területigényű és a hagyományos sertésnél kevésbé szapora mangalicára nemcsak a gazdaságtalan-, hanem a zsíros és egészségtelen bélyeget is rásütötték. Mire a 100 éves múltra visszatekintő spanyol családi vállalkozás fiatal és kísérletezőkedvű örököse megjelent, Tóth Péter már csupán néhány száz mangalicát tudott felhajtani a spanyoloknak a kilencvenes évek hajnalán.
Azóta rengeteg dolog változott, például Tóth Péterből nem borszakértő, hanem „mangalicás ember lett”, a spanyolok pedig a kezdeti huzavona után teljes mellszélességgel beleálltak a mangalicasonka-készítésbe, nem mellesleg megmentve ezzel a különleges állatokat a kihalástól. Smejkál Péter írása igazi kalandregény, kihagyhatatlan a mangalica és persze a spanyol sonkák szerelmesei számára. Akik nem véletlenül szerettek bele a mangalica-jamónba sem: a göndörszőrű állat márványosan zsíros sonkája igazi különlegesség, ami akár egy jamón ibéricóval is versenyre kel. Pata negra, pata negra jeligére…
A mangalicák vágatlan történetét elolvashatjátok a Forbes magazin júliusi számában.