„Elérhetetlen álomnak tűnt, hogy visszatérhessek Madridba” – Otthon Spanyolországban III.

Kultúrtapas: 1994-ben azért még elég más idők jártak. Közelebb voltunk a rendszerváltáshoz, mint az EU-csatlakozáshoz. Nem létezett az euró, nem volt szabad munkavállalás. Mesélj nekünk arról, hogyan jutott eszedbe, hogy kimenj!

Gina: 1994-ben érettségiztem. A gimnázium évei alatt nagyon igyekeztem jól megtanulni a spanyol nyelvet, mert gyermekkorom óta kapcsolatban álltam a spanyol irodalommal, zenével, művészettel és kultúrával édesanyám révén, akivel a ’80-as években többször is utaztunk Spanyolországba. Végül a Rotary International Club által felajánlott ösztöndíjjal jöttem ki. Ez egy iskolaévnyi madridi tanulást jelentett, a díjazottakat családoknál helyezték el. Mivel én már beszéltem a nyelvet (az 1994-es OKTV-n is második lettem), a tanulásra koncentráltam, és szép eredményeket értem el. Szerettek a tanáraim.

Év végén tanáraim segítségével a Selectividad nevű vizsgára jelentkeztem, ami a magyar felvételinek vagy érettséginek felel meg. Nagyon jó jegyet kaptam (7,96), mert átlagot számítottak az otthoni jegyekkel és az itteni vizsgaeredményekkel. Amikor kiküldték az értesítőt, már Budapesten dolgoztam egy utazási irodában.

KT: Hogyan jöttél haza? Mihez kezdtél ebben a helyzetben? És hogyan jutottál aztán vissza?

G: A hazatérésem nagyon szomorú volt. Sajnáltam elhagyni Spanyolországot, új barátaimat, és főleg perui vőlegényemet. Amint visszatértem a rendes kerékvágásba, munkát kerestem Budapesten. Ez volt az a bizonyos utazási iroda: elsősorban a Kanári-szigetekre irányuló utakat szerveztünk. Nagyon jó kapcsolatban voltam a munkatársakkal és a főnökasszonnyal is, ráadásul kamatoztathattam spanyol nyelvtudásomat. Akkoriban mégis elérhetetlen álomnak tűnt, hogy visszatérhessek Madridba.

Ám egy hónap munka után jött a jó hír: terhes vagyok. Persze anyukám nem nagyon örült, de én döntöttem el, mi legyen. Mivel a budapesti ELTE-re is felvettek spanyol szakra, elkezdtem az egyetemet. Vőlegényem látogatása azonban meggyőzött arról, hogy az lenne a legjobb út, ha családot alapítanék vele, és Madridban szülném meg gyermekemet. 1995 novemberében jöttem ki egy nagy bőrönddel – emlékszem az unokatesóimra az erkélyen, ahogy búcsút intettek.

Otthon, Spanyolországban

Nyakunkon az ősz, de ahogyan Facebook-oldalunk minden egyes posztja hirdeti, az igazi #spanyolosok sosem húznak kötött sapkát a vágyaikra. Ezért nagy öröm nekünk, hogy a következő hetekben minden vasárnap olyan magyarok történetét oszthatjuk meg Veletek, akik meg sem álltak Spanyolországig azért, hogy a vágyaikat beteljesítsék. És bár láthatjátok, hogy az élet bizony ott sem mindig fenékig tejfel, a mosoly mégis mindenkinek ott lapul a szája szegletében – pont mint a KultúrTapas Olvasóinak. Mert Spanyolország minket, mi egymást inspiráljuk.

KT: Mikor először elbúcsúztál Spanyolországtól, szomorú voltál. Ebben a helyzetben mégsem lehetett egyszerű visszamenni. Mihez kezdtél?

G: Mikor ismét Madridban lehettem, még nem jelentkeztem az egyetemre, mert már nagy pocakom volt. Először csak bejártam órákra, majd amint tehettem, elkezdtem az angol szakot, de pénzügyi problémák miatt abba kellett hagynom. Mivel édesanyám azt mondta, csak úgy jöhetek ki, ha egyetemi diplomát szerzek, meg sem álltam addig, amíg egy másik ösztöndíjjal el nem végeztem a Rey Juan Carlos I  Egyetem idegenforgalmi szakát. De előtte még történt egy s más.

KT: Hogyan boldogultál kisgyermekes anyaként? Össze lehetett ezt hangolni a munkával vagy a tanulmányokkal?

G: Eleinte nagyon nehezen. Mint mondtam, az angol szakot ott kellett hagynom, mert nem tudtam kifizetni a tandíjat. A párommal nem alakult jól a kapcsolatom, mert nem volt túl ambiciózus, ráadásul 15 évvel idősebb is volt nálam. Próbáltam gyerekekre vagy idős emberekre vigyázni, hogy valahogy előrébb jussunk, de tudtam, hogy ez nem az igazi. Kedvesem Galíciában turnézott. Így próbált valamennyi pénzt keresni, mert zenéből és festészetből élt, de nem sok sikerrel. Én Madridban hónapokig egyedül vigyáztam a gyerekre, akkor épp munkát sem találtam – ez nagyon nehéz időszak volt. Arra gondoltam, ha ez sokáig folytatódik, nem lesz belőlem semmi.

KT: Ha mesében lennénk, itt már lassan a jó tündérnek kellene jönnie…

G: Akkor ez nem mese. (Mosolyog.) Elhidegültem férjemtől, mert nem nagyon törődött velünk. Akkoriban még nem volt se mobil, se internet, így nem igazán tudtunk kommunikálni. És ismerve a perui zenészek szokásait, gondoltam, hogy sokat isznak és csajoznak is ezerrel. Mikor visszajött, megmondtam neki, hogy ez így nem lehet tovább. Elmentem munkát és jobb jövőt keresni – egy közös barátunknál húztam meg magam. Mivel még nem volt rendezett hátterem, a kisfiú az apukájával maradt, mert ő legalább keresett valamennyit, voltak kapcsolatai is, meg jóval nagyobb élettapasztalattal rendelkezett, mint én. Ekkor még mindig csak huszonegy éves voltam.

KT: Na és a tündér…?

G: Most tényleg kicsit meseszerűbb rész következik. (Nevet.) Eleinte gyerekekre meg idős emberekre vigyáztam, és takarítottam. Ekkoriban hallottam egy ösztöndíj-lehetőségről – ez volt az a bizonyos második –, és én meg is pályáztam. Amikor megjött a pozitív válasz, tudtam: életem gyökeresen meg fog változni. A spanyol állam minden évben hat tehetséges kelet-európai diák továbbtanulását biztosította az idegenforgalom területén. Elsősorban középiskolai jegyeket, no meg a tanárok pozitív jellemzését nézték, továbbá a jelöltek nyelvtudását és személyiségét elemezték.

A társaimmal, akik Romániából és a volt Jugoszláviából származtak. Ez utóbbiakat akkoriban nagyon megviselte az ún. Guerra de los Balcanes (a balkáni háború) – erről sajnálatos módon csak a televízión keresztül kaptak híreket. Évente 1.390.000  pesetát utaltak át nekünk, ami mai összegben kb. 6.200 eurónak felel meg – ebből kényelmesen meg lehetett élni. Egyetlen feltételt szabtak: minden tantárgyból júniusban kellett levizsgázni, mégpedig jó jegyekkel. Az utolsó évben már nemigen jártam be. Dolgoztam, és az osztálytársaim segítségével tanultam, mert attól tartottam, hogy nehézségekbe fogok ütközni, mire végzek, és már nem számolhatok a megszokott ellátással.

KT: Ezek szerint a tanulmányi- és munkatapasztalataid nem is igazán váltak külön?

G: Nem. Viszont nagyon jól kihasználtam az egyetemi gyakorlatot a Viajes Iberia  nevű cégnél: utána is náluk maradtam – 2001-ig több kirendeltségükön is dolgoztam. Ám akkor a szeptemberi terrortámadás miatt az ágazat válságba került. Többedmagammal együtt elküldtek a cégtől. De sebaj, egy kis belvárosi szállodában helyezkedtem el, majd továbbálltam egy Panavisión  nevű tour-operatorhoz. Onnan pedig egy online utazási irodába szerződtem (RCI Travel Club).

Amikor láttam, hogy nincsenek túl jó eredményeim, elkezdtem átképezni magam a fitness-szakmára. Ehhez azt is tudni kell, hogy második terhességem alatt borzasztóan meghíztam: 25 kiló szökött fel rám – viszont a rendszeres edzés segítségével sikeresen megszabadultam a feleslegtől. Először aerobik és step aerobik-edző lettem, majd tanultam tovább: spinning, modern tánc, stb. Már több helyen is boldogan adtam órákat, mikor egy régebbi hátsérülésem miatt hirtelen abba kellett hagynom minden sporttal kapcsolatos tevékenységet. Nem tehettem mást: visszatértem eredeti szakmámhoz – az Ibis szállodaláncba vettek fel recepciós-mindenesnek.

KT: Hogy esett ez a (vissza)váltás?

G: Jól kerestem, de sokat kellett éjszakáznom, ráadásul több turnusban dolgoztam – meg is híztam, és kevesebb lett az önbizalmam. Anyukám 2015-ös halála után teljesen magam alatt voltam. Sajnos ez a munkában is meglátszott – 2015 augusztusában mindenféle magyarázat nélkül elbocsátottak. Ez újabb 180 fokos fordulatot hozott, mert nagy összegű végkielégítéshez jutottam, minden adósságomat rendezni tudtam, és visszatértem a fitnesshez. Azóta folyamatosan képzem magam, és nagyon sokat dolgozom: órákat adok, személyes edzéseket szervezek, recepción segítek.

KT: Szorgalmasan edzenek, egészségesen élnek a spanyolok?

G: Most nagyon nagy divat edzőterembe járni. Nemcsak a sport miatt: ez az új közeg, ahol ismerkedhetsz, új barátokat szerezhetsz, sőt, akár még társra is találhatsz. Tapasztalatom szerint az edzés komolysága és szintje attól is függ, hogy kis gimnasio de barrió-ba  (a sarki edzőterembe) mész, vagy a nagy megaláncokba (Altafit, Basic Fit, Dreamfit, McFit, stb.). Ezek nagyon olcsóak, 15-20 euró/hónap, de délutánonként olyan sokan vannak, hogy képtelenség normálisan edzeni.

Itt az edzőktől sokat követelnek: folyamatos képzésekre járnak, ennek fejében sok mindenhez kell érteniük és minden területen a maximálisat kell nyújtaniuk. Értelemszerűen ilyen helyeken a szint sokkal magasabb, a kliensek gyorsabban fejlődnek, lehetőségük van  pl. runner’s club-ba vagy crossfit-közösségbe tartozni. A kisebb helyek drágábbak, és nagyon az edzőtől függ, hogy folyamatosan képezi-e magát vagy sem. Bár kötelessége lenne, de ezt saját zsebből nehezebb finanszírozni. Ilyen helyen kevesebben edzenek, és családiasabb a környezet.

A spanyol emberek szeretnek mozogni, bár a nagy erőfeszítésekre vagy kemény edzésekre kevesen vállalkoznak. A spanyolok híresek a dieta mediterránea  fogalmáról – ennek megfelelően sok halat, zöldséget, lencsét meg csicseriborsót esznek. De sajnos itt is lehet érezni a globalizacióval járó amerikai szubkultúra hatását: egyre több a túlsúlyos felnőtt, és ami még szomorúbb, a gyermek is.

KT: 1994 óta – kimondani is fura –, már 22 év telt el. Milyen változásokat érzékelsz Spanyolországban ez alatt az időszak alatt?

G: Nagyon lehet érezni, hogy az életszínvonal csökkent, de én személyesen úgy gondolom, hogy ez nem annyira rossz, mert így többet kell hajtani ahhoz, hogy vidd valamire. A nagyobb jólét mesterséges volt, mert nem valós ipari tevékenység állt mögötte, hanem inkább az ingatlanspekuláció hatása. Évekkel ezelőtt sokan vonultak betegállományba különféle indokokkal, és nem féltek attól, hogy esetleg elveszíthetik munkájukat, mert nagyon gyorsan találtak másikat – a jelenlegi magas (kb. 25%-os) munkanélküliség mellett ilyesmi eszükbe sem jutna. Ez pontosabb és precízebb munkavégzésre készteti őket – ezen a téren azért még van mit javulniuk.

KT: Milyen gyakran ingázol a Spanyolország és Magyarország között? Haza is húz a szíved, vagy jól megvagy Spanyolországban?

G: Átlagosan minden két évben hazamegyek, bár édesanyám halála után ez most nehezebb lesz. Otthon van az öcsém, az unokatestvéreim és a legjobb barátaim. De a modern kommunkáció révén (Skype, Facebook, WhatsApp) tartom a kapcsolatot velük, és így nincs akkora szükségem a személyes találkozásra.

KT: Előfordul, hogy kapcsolatba kerülsz később kiköltöző magyarokkal? Van ilyen szempontból valami közösség, vagy inkább mindenki örül, hogy kint lehet?

G: Én nem nagyon találkozom velük. De van több közösségi oldal is (mint pl. a hungarito.com vagy a spanyolországi magyarok oldala), ahol hasznos tanácsokkal látják el kiköltözni vágyó honfitársainkat. Ezeken az oldalakon a madridi magyar nagykövetség és konzulátus is jelen van. Nagyon kedvesek, és gyorsan oldanak meg bármilyen problémát.

KT: Végül térjünk vissza egy kicsit az idegenforgalomhoz! Abszolút szakmabeliként, évtizedes tapasztalattal a hátad mögött milyen látványosságokat ajánlanál a kilátogató magyaroknak?

G: Nagyon jól ismerem az országot, sok helyen jártam már. Minden helynek sajátos energiája és fénye van: északon Asztúriát emelném ki – az emberek nagyon kedvesek, minden nyugodtabb, minden zöld, és nagyon jó a gasztronómiájuk. Igaz, Galícia, Baszkföld és Kantábria is nagyon szép, és hasonló benyomásaim voltak róluk.

Délen Andalúzia (Málaga, Sevilla, Córdoba vagy Granada) teljesen más világ: más az akcentus, az emberek sokkal élénkebbek, vidámabbak, nagyon sok a látnivaló és persze a főszereplő a tenger, a halételek, és a flamenco.