Éljen Castro, éljen május elseje!

Havannában megállt az idő. Vagy legalábbis más ütemre jár. Ha vissza tudnánk lépni 40-50 évet, sok különbséget nem tapasztalnánk a maihoz képest. Talán csak az épületek és az autók egy része lenne jobb állapotban a mostani képpel összehasonlítva. Az élet arrafelé meglehetősen le van lassulva, nincs kapkodás, nincs rohanás. De ha valaki még ezt a tempót sem tudja tartani, akkor ott, ahol van, egyszerűen leheveredik és szunyókál egy kicsit − amit persze a Karib-tenger fuvallatai is megkönnyítenek.

Van olyan nap, amikor mégis felpezsdül az élet. Ez nem más, mint május elseje, amibe volt szerencsém belecsöppenni, Fidel Castro maratoni beszédének kellős közepén. A rendezvényt Kuba legnagyobb terén, a Plaza de la Revoluciónon − a Forradalom terén − tartják, ahová széles sugárutak vezetnek.

José Martí, a kubai nemzeti hős 17 méter magas szobra tekint le a kubaiakra, mögötte a tiszteletére emelt, 142 méter magas emlékmű, amelynek egészen a 129. méteréig fel lehet menni egy kis nézelődésre. A tribünnel szemben, a tér másik felén a Belügyminisztérium épülete áll, melynek faláról Castro egykori barátja és harcostársa, Ernesto „Che” Guevarra figyeli az eseményeket. Az idézet nem is lehetne más: ¡Hasta la victoria siempre!

Ezen a téren ünnepelték 1959-ben a kubai forradalom győzelmét, és a Batista-rezsim megdöntését. Tegyük hozzá gyorsan, az első, sikertelen puccsot követően, hiszen a Santiago de Cubában található Moncada katonai bázis 1953-as megtámadása még nem volt diadalmenet. Fidel Castro börtönbe került, ahol jogász lévén saját magát védte. Védőbeszédében ekkor hangzott el az elhíresült mondat:

La historia me absolverá

azaz „A történelem engem fel fog menteni.” Később ez be is igazolódott. Castro – nézőpont kérdése, hogy szerencsére vagy sem – megmenekült. Kiszabadult a börtönből és társaival Mexikóban készítette elő a kubai forradalmat, amelynek sikerét 1959-ben már a Plaza de la Revoluciónon ünnepelték.

A téren május elsején óriási tömeg gyűlik össze. Az emberáradat már előző nap megérkezik Kuba különböző pontjairól, és reggelre teljesen megtölti a teret. Hatalmas színes kavalkád kerekedik, ahol a szó szoros értelmében Kuba apraja-nagyja jelen van: fiatalok és idősek; diákok, munkások és katonák; még gyerekek is, akik sokszor a szülők nyakában ülnek.

„Bírod még hallgatni, papa?"

A téren és a környező utcákban több százezer ember gyűlik össze, de volt, hogy 1,2 millióan voltak kíváncsiak az eseményre, ami Havanna 2,2 milliós lakosságához képest gigantikus szám. Van, aki azért jön, mert valóban érdekli az esemény, mások megszokásból vagy éppen „muszájból”; egyesek egyetértenek az elhangzottakkal, mások magukban protestálnak.

9-10 óra tájban kezdődik az egész napos Castro-beszéd, amit néha − rövid időre! − más kubai politikus szavai váltanak fel. Egyeseket Castro szavai felélénkítenek, míg másokat inkább álomba szenderítenek. Castro beszéde közben hevesen gesztikulál, mutogat, és hangszíne változásával fejezi ki dühét vagy éppen örömét. Ez így tart egészen késő délutánig, és természetesen a kubai televízió is közvetíti. A három állami csatorna közül az egyik mindig Castrót mutatja, élőben vagy felvételről. Havanna utcáin sétálva, benézve a nyitott – vagy egyszerűen üveg nélküli – ablakokon, ezt nehéz nem észrevenni.

Fidel Castro utolsó májusi elsejei fellépése 2006-ban volt. Csak a lelépéssel voltak problémái, ugyanis lefelé menet megbotlott a lépcsőn és a lábát törte. Azóta a május elsejék Fidel maratoni beszédei nélkül zajlanak Kubában. 2008-ban végül a szakállas népvezér átadta a stafétabotot öccsének, Raúl Castrónak, aki már akkor sem számított ifjú titánnak, mindössze 5 évvel fiatalabb fivérénél. Közel fél évszázad után így a hatalom továbbra is családban maradt, a kubai május elsejékkel együtt…