„Nem a pálinka és a mezcal tesz minket hasonlóvá, de különbözővé sem” – Mexikó nagykövete Fridáról, Budapestről és a halottak napjáról

Molnár Péter / KultúrTapas: Nem sokkal Magyarországra érkezése után egy interjúban úgy fogalmazott: a legfőbb célja Mexikó kulturális jelenlétének növelése Magyarországon. Ha csak az elmúlt év mexikói programkavalkádját nézzük, a cél megvalósult.

David Nájera: Minden nagykövetség alapvető feladata egy ország képviselete egy másik országban, így a mi munkánkat is ez határozza meg. Ennek természetesen vannak politikai vagy gazdasági oldalai, amelyre nekünk is figyelnünk kell, de a kultúra közvetlen kapcsolatot teremt a társadalmak között. Pláne két olyan társadalom között, amelyben több a közös vonás, mint elsőre gondolhatnánk. Mint a chili és a paprika, de messze nem csak a gasztronómiában vannak hasonlóságok.

Ott van például a család fontossága, amely Mexikóban és Magyarországon is a társadalom legfontosabb alapegysége, de közös bennünk az a képesség is, hogy gyorsan megoldást találunk bármilyen problémára. Ezt egyesek rögtönzésnek nevezik, de szerintem ez nem más, mint eredendő kreativitás. Ez a közös képesség pedig nagyon sok lehetőséget teremt a kultúra bemutatására.

Bár kívülről ez nem mindig látszik, a legtöbb kulturális esemény megszervezése rengeteg munkával jár, és vannak olyan országok, ahol mindezt gyorsan elvégezni szinte lehetetlen. Itt, Magyarországon az emberek kreativitásának, a hatóságok és a kulturális szervezetek nyitottságának köszönhetően könnyebben megy mindez. Sokszor még annál is több elképzelést tudunk megvalósítani, mint eredetileg terveztük.

Bizonyára egyetért, hogy a programok közül kiemelkedett az a Frida-kiállítás, amely 220 000 látogatójával nemcsak a mexikói kulturális események, de az elmúlt évek legsikeresebb magyarországi múzeumi tárlatává is vált egyben. Ön szerint minek köszönhető ez a hatalmas siker?

Frida esetében azt hiszem, a távoli magyar kapcsolat is közrejátszott ebben. A Kahlo család ugyanis a XIX. század végi német bevándorlással érkezett Mexikóba, Frida édesapja, Guillermo Kahlo pedig magyar gyökerekkel rendelkezett. Ezt a kapcsot a világ bármely országában örömmel fogadták volna, nem csak Magyarországon. De a látogatók hatalmas tömegeit látva a legérdekesebb számomra mégis inkább az volt, hogy mindenki másként tudott azonosulni Frida művészetével.

Mindenkinek van egy Fridája.

Talán a nők azok, akik a legnyilvánvalóbb módon tudnak vele azonosulni, de ez nem igazán a nemekről szól, még csak nem is a fájdalomról, amit Fridának el kellett viselnie. A szenvedélyről szól. A naiv festmények, az élénk színek, az egyszerű üzenetek mindegyikünkben ott vannak valahol, és ez egy különös kapcsot hoz létre a művek és a látogatók között. Olyan, mintha könnyen érthető lenne, ezért a közönség nyitott rá, ám végül mindenki a maga módján értelmezi őt.

Ez lenne a „Fridamánia” titka?

Ez mutatja, hogy milyen könnyű azonosulni vele. Van egy különleges nyelv Frida és a közönség között, amelyet a kiállítás végén egy külön teremben mutattunk be. Itt kaptak helyet a Frida által inspirált ruhák, a tetoválások, az ékszerek… a Fridamánia. Sok minden, amiről most beszélgetünk, előre sejthető volt: tudtuk, hogy sikeres lesz, ugyanakkor látva a közönség reakcióját, őszintén mondom, én is a hatása alá kerültem.

Egyszerűen jobban megérintettek a művek, mint korábban, amikor Mexikóban láttam őket, vagy amikor a Frida Múzeumnak otthont adó Casa Azulban jártam. Nagyon érdekes élmény volt. Frida megmozgatta a magyar embereket, ezért is örültünk a Műcsarnok kezdeményezésének és hoztuk el Guillermo Kahlo fényképeit Budapestre. Tudjuk, hogy érdekli az itteni közönséget és ezt a nyitottságot kihasználva szeretnénk Mexikó egyre több oldalát bemutatni.

(A „FRIDA ORSZÁGA ׀ Guillermo Kahlo mexikói fotográfiái” című kiállítás június 21-től látható a Műcsarnokban. A kiállításról és más aktualitásokról a mexikói nagykövet hamarosan videóinterjúban számol be a KultúrTapas közösségi oldalain. – a szerk.)

Frida az elmúlt években nemzetközi ikonná vált – erről mi is írtunk korábban. De hogyan tekintenek ma Frida Kahlóra otthon, mit jelent ő a mexikóiaknak?

Mexikóban Frida talán egy kicsit több nemzeti karakterrel rendelkezik, más szemmel nézik például a ruhákat, amelyeket hordott, de érthető módon nagyobb hangsúlyt kapnak az indián közösségek védelmében tett kezdeményezései is. Mexikóban azonban ugyanúgy megtalálható az a sajátos értelmezés, amiről az imént már beszéltem. Van egyfajta sorsközösség a szenvedésben.

Egy korábbi londoni kiállítás nagy teret szentelt ennek. Frida egykori otthonában, a Casa Azulban volt egy szoba, amelybe Diego Rivera Frida személyes tárgyait helyezte el. A végrendelete szerint ezt a szobát csak Diego Rivera halála után 50 évvel nyithatták ki, így 2007-ben előkerült Frida összes olyan ruhája, amelyet az önarcképein látni, vagy éppen azok a fűzők, amelyek a gerincét tartották…

Ami viszont engem a legjobban megérintett ezen a londoni kiállításon, az egy orvosi dokumentum volt. Ezt Frida spanyol nyelven írta egy New York-i orvosnak – aki később meg is operálta –, és lejegyezte benne saját maga és családja kórtörténetét. Ez a dokumentum egy vég nélküli szenvedés krónikája, orvosi összefoglalása mindannak a fájdalomnak, amely a képein művészi formában testet ölt. Ezt látva értettem meg igazán Frida művészetét.

Bár Frida olyan művész, aki nemcsak ikonná, de egyfajta markentingtermékké is vált, számomra egy egészen rendkívüli nő.

Ön Horvátország és Bulgária mexikói nagyköveteként is szolgál, így felmerül a kérdés: találni átfedéseket a három ország és Mexikó között? Hogyan érinti mindez a mexikói kultúra promócióját?

Mások megismerésének a vágya közös, mindhárom ország osztozik egy általános nyitottságban Mexikó iránt. De olyan sztereotípiákat is említhetnénk persze, mint a futballszenvedély. Olyan társadalmakról beszélünk, amelyek barátságosak és szeretik az életet, ez leginkább Horvátországban érhető tetten, ahol a tengerpart és a mediterrán életérzés egyfajta életigenlést hoz magával. Ez Magyarországra is igaz, de Fridához hasonlóan itt szenvedésből és melankóliából is van bőven.

Persze ne gondolja senki, hogy ez a mexikóiakra ne lenne jellemző, ott van például a mariachik zenéje. Egyszerű, szenvedélyes emberek vagyunk. Voltam például egy disznóvágáson korábban, ami egy olyan hagyomány, amelyet Mexikóban is el lehet képzelni. A vidéki mindennapok sajátja, mint megosztani egy pálinkát, egy tequilát vagy egy mezcalt. Már ezeknek az italoknak is saját személyiségük van. Nem azt mondom, hogy ez tesz minket hasonlóvá, de különbözővé sem.

A Mexikói Nagykövetség munkájának egyik jól látható eleme, hogy folyamatosan nyitni próbálnak a fiatalok irányába, például a spanyoltanulás előremozdításakor. Hogy értékeli, a magyar fiatalok nyitottak a spanyolra?  

Úgy látom, az embereket különböző okból tanulnak nyelveket. Az angoltanulást érthető módon egy gazdasági döntés motiválja – persze ettől még érdekes lehet a nyelv, a kultúra is, de a legfőbb motiváció a nyelvtudás haszna. A spanyolt nem ezért tanulják a fiatalok. Én biztos vagyok benne, hogy hamarosan gazdasági előnyük is származik majd belőle, hiszen a jövőben a spanyolul beszélők számára további lehetőségek nyílnak meg a munkaerőpiacon. De ebben a pillanatban még nem ez a helyzet.

A magyar nyelv egyedülálló, és valamiért a spanyol kedves a magyarok fülének. Biztos a mexikói szappanoperáknak is megvan a maguk hatása, de még Fridának is, ha már róla beszéltünk eddig. Azt mondják, a magyar diákok egy része már Spanyolországban is megfordult, így sok-sok minden hozzájárul ahhoz, hogy a spanyol nyelv népszerűvé válhatott Magyarországon. A lényeg, hogy ma körülbelül 13 000 spanyolul tanuló diák van, az állami vagy éppen a magániskolákat is figyelembe véve.

És a legtöbben azért tanulják, mert érdekli őket, így a nyelv is könnyebbé válik. Ez mással is így van: amit szeretünk, azt mindig könnyebb megtanulni. Amikor a spanyolt választották, a diákok maguk is hoztak egy döntést, gazdasági vagy érzelmi szempontból eldöntötték, hogy melyik idegen nyelven szeretnének tanulni. A Nagykövetség pedig meg akarja őket erősíteni abban, hogy jó döntést hoztak.

Ezek szerint így született meg a Spanyol Mint Idegen Nyelv Tanulásáért Járó Kiválósági Díj, vagyis a Mexikó Érem?

Be kell vallanom, hogy ez a projekt lépésről-lépésre épült fel, köszönhetően annak a kreativitásnak, amelyről korábban már beszéltünk. Mindebben a Nagykövetség magyar munkatársai is aktív szerepet vállaltak, hiszen ők jobban ismerik a magyar oktatási rendszer sajátosságait és a spanyol nyelvtanítás helyzetét… A dolog igazából egy meghívással kezdődött. Meghívtak egy iskolába, hogy beszéljek Mexikóról, és legnagyobb meglepetésemre 500 spanyolul tanuló diákkal találtam szemben magam, ami egyszerűen lenyűgözött.

A beszéd végén arra kértek, hogy adjak át néhány díjat, és miközben tartott a ceremónia, azon gondolkodtam, hogy nem állhatok itt én sem üres kézzel: felajánlottam, hogy az 5 legjobb spanyoltanulót a kísérőikkel együtt szeretettel várom a Mexikói Nagykövetség rezidenciáján egy vacsorára. Az már csak később derült ki, hogy nem egy, hanem összesen 11 állami és egy alapítványi iskolában folyik magas óraszámban spanyol nyelvtanítás, így diákból is jóval több van.

Spanyol, országszerte

Ezért kiterjesztettük a dolgot, felvettük a kapcsolatot az iskolák igazgatóival, hogy a saját szempontrendszerük szerint válasszák ki a legjobb 3 spanyoltanulót, akiknek a tanulmányi eredményét egy fogadás keretében oklevéllel ismeri el a Mexikói Nagykövetség. Tavaly az Emberi Erőforrások Minisztériumával is aláírtunk egy megállapodást, így Magyarország is támogatja a programot és a következő évben ugyanúgy kiosztásra kerülnek a Kiválósági Díjak, a Mexikó Érmek, mint idén.

Kérem, árulja el, mindig ilyen könnyedség jellemzi a Mexikói Nagykövetség projektjeinek alakulását?

Azért nem akarok túlozni sem (nevet). Néha ezeknek a programoknak az előkészítése nagy feszültséggel jár, és talán velem sem mindig könnyű a munkatársaknak, de a végén mindent felülír az az elégedettség, amivel egy sikeres kezdeményezést zárhatunk. Szeretünk programokat szervezni, kicsiket vagy éppen nagyokat, esetleg támogatni a minket felkereső művészeket, még ha költségvetés híján is vagyunk éppen.

Februárban kaptunk például egy levelet egy diákokból álló néptánccsoporttól Oaxacából, akik Magyarországon léptek fel egy versenyen. Csupán értesíteni szerettek volna minket a dologról és felvetették, hogy szívesen működnének együtt. Még végig sem olvastuk a levelet a Nagykövetségen, már azon gondolkodtunk, hogy milyen közös programot rendezzünk. Ebben végül a magyar hatóságok is segítettek a megfelelő helyszín megtalálásával, a diákok pedig fantasztikusak voltak.

A fiatalok nagy erőssége, hogy nemcsak rendkívül tehetségesek, de nagyon lelkesek is, ami óriási hozzáadott értéket jelent. De ilyen volt áprilisban Cristina Kahlo is, Frida Kahlo húgának unokája, aki a tavasszal mutatta be a műveit Budapesten és olyan lelkesen, olyan vidáman mesélt – néha maga is belebonyolódva és saját magán felnevetve –, hogy a végén az érdeklődőket már nem csak a művei ragadták magukkal… Nem is biztos tehát, hogy ez a képesség csak a fiatalokat jellemzi, lehet, hogy a mexikóiaknak egyszerűen van érzéke szenvedélyük átadásához.

A szenvedély egy olyan elem, ami időről-időre felbukkan ebben a beszélgetésben, de nem is csoda, hiszen Mexikóban még egy olyan szomorú, sokak számára tragikus dátumot is túláradó érzelmekkel ünnepelnek, mint a halottak napja.

Nos, a halál talán az egyetlen dolog, amely minden kultúrában közös. Ez a mi közös úti célunk. (nevet). És minden kultúrában találunk sajátos rituálékat is a halál körül. A kínaiak például márciusban ünneplik a halottaikat és szó szerint sírokat takarítanak – így is hívják ezt a napot – mi mexikóiak pedig elmegyünk a temetőbe és ugyanúgy virágokat viszünk a sírokra, mint mások. A legnagyobb különbség, hogy mi ilyenkor ételt is viszünk, együtt vacsorázunk a halottainkkal, sőt zenét is hallgatunk a temetőben és az egész éjszakát ott töltjük velük.

Ezt lehet közösen csinálni, az éjszaka folyamán akár a közeli síroknál összegyűlőkkel is osztozni az ünnepen. Ami viszont szinte minden családban szokás, hogy ilyenkor otthon terítik meg az asztalt, elkészítik azokat az ételeket, amelyek a halottaik kedvencei voltak, elhelyezik a fényképeiket, gyertyát gyújtanak értük és magukra hagyják őket ennél az asztalnál, amelyet nekik készítettek.

Persze a végén ők maguk is mindent elfogyasztanak, de amit mondani szeretnék, az, hogy a mexikói halottak napjának van egy bensőséges oldala, hiszen minden mexikói az otthonában (is) ünnepel, készít egy pici oltárt a képekkel és valamennyi étellel. Bensőséges és közösségi is egyben a halottak napja, a híres mexikóvárosi felvonulás, a színes jelmezek pedig évről-évre hozzájárulnak az ünnep megismertetéséhez.

A lényeg azonban változatlan: a szép emlékeket őrizzük meg a halottakról.

Ha már említette Kínát, végezetül egy személyes jellegű kérdés: a korábbi állomáshelyei, Kína vagy éppen London után mekkora váltást jelentett Budapestre költözni?

Budapest megőrizte emberi léptékét, ami szerintem nagyon fontos, pláne, ha olyan városokra gondolunk, amelyek embertelenné váltak. Legutóbb Londonban, előtte pedig a rendkívül gyorsan növekedő Kantonban éltem. A lakásom közelében elkezdtek felhúzni egy épületet, amely hetente egy emeletet nőtt. Minden héten egy emelettel magasabb volt, 100 nap múlva már egy 100 emeletes épület állt ott, ahol az odaköltözésemkor még semmi sem volt. (nevet). Azt gondolom, nincs ebben semmi emberi, még akkor sem, ha rengeteg ember él ott. Számomra ez teszi leginkább vonzóvá Budapestet.

Fotótémákból sincs hiány a magyar fővárosban? Ha jól tudjuk, a fotózás az egyik legnagyobb hobbija.

Budapest vizuálisan is nagyon izgalmas, amit pedig a legjobban szeretek, az megfigyelni a várost. Vannak dolgok, amelyeket már nem fényképezek. Vagy azért, mert mások már lefotózták őket – ott vannak a képeslapokon és az albumokban – vagy éppen időm nincs rá, hogy kivárjam a megfelelő pillanatot. Engem az emberi lépték érdekel, néha egy-egy ironikus pillanat megörökítése, vagy éppen a kompozíció és az emberek szerepe mindebben. A fotózás tehát igazi kikapcsolódás nekem, nagy öröm, ha egy szombat délután tehetek egy sétát az utcákon és figyelhetem Budapestet.

¡Hola, Tereza!