Spanyol kultúrforgatag az Urániától a Trafóig

Körbevesz a spanyol kultúra

Miközben Pécsen még néhány napig látogatható a Dalí-kiállítás, Budapesten október 10-én nyílt meg a Spanyolország világörökségi városait bemutató „Spanyolország tizenöt gyöngyszeme” című tárlat, ami kiváló kedvcsináló bárkinek egy spanyol úthoz. Biztosan mindkettőnél tovább lesz látható a Dob utca 4. számot díszítő, Ángel Sanz Briznek emléket állító tűzfal-festmény, Okuda San Miguel munkája, melyet a spanyol nagykövet jelenlétében lepleztek le ünnepélyesen, október 13-án.

Az előbbi események időzítése nyilván kapcsolódott a Día de la Hispanidad október 12-i dátumához, ám ezzel a spanyol programoknak még korántsem volt vége. A nagyközönség számára talán kevésbé elérhető, mégis jelentős esemény volt az ELTE Spanyol Tanszékén tizedik alkalommal, október 17-én és 18-án megrendezett a Nemzetközi Hispanisztikai Konferencia, melyen 13 ország több mint 60 kutatója vett részt irodalmi, nyelvészeti és történelmi témájú előadásokkal.

Az esemény vendége volt Álvaro Salvador, spanyol költő és irodalomtudós is, akivel a konferencia másnapján a Cervantes Intézetben tartott beszélgetésen lehetett alaposabban megismerkedni. Az Intézet igazgatója köszöntőjében elmondta, ha ifjúságára gondol, Salvadorra kell gondolnia, mert ő gyakorolta a legnagyobb hatást a ’80-as évek spanyol költészetében. A granadai költő versei közül most először néhány magyar fordításban is elhangzott, Déri Balázs munkájának köszönhetően.

Mindeközben az Uránia Moziban már javában zajlott a Spanyol Filmhét. Az október 18. és 22. közötti rendezvény nyitónapján az Oscar-jelölt Virágok (Loreak) című filmet vetítették hatalmas érdeklődés mellett, majd szerdán jött a nagyágyú, a spanyol kasszarekorder folytatása, a Spanyol affér 2. (Ocho apellidos catalanes), mely az első rész andalúz-baszk összjátékába ezúttal a katalán sztereotípiákat is jócskán bevonta a stand-upos színész, Berto Romero karakterén keresztül. Filmhét után pedig jött filmhétvége is: a Cirko-Gejzír adott válogatást mindig izgalmas spanyol filmcsemegéi közül.

¿Señor Serrano?

A filmhétvége idején érkezett Budapestre a barcelonai Agrupación Señor Serrano is, hogy újszerű előadását az itteni közönségnek is bemutassa. A társulat frivol hozzáállását jól jellemzi, hogy honlapjukon a díjakról és elismerésekről szóló részben a velencei trófea kapcsán egyedül a La Reppublica c. olasz napilap negatív kritikáját idézik, az Ezüst Oroszlán pedig egy halom doboz Estrella Damm között jelenik meg egy fényképen. Ennek tükrében is érdekes volt, vajon hogyan nyúlnak a – szinopszis ígérete szerint – előadásuk tárgyát képező 2001. szeptember 11. utáni időszakhoz.

Az előadás csakugyan ezzel a dátummal indul: (nagyjából 2001-es szintű grafikával rendelkező) számítógépes szimulátorral repülünk – mint kiderül – az ikertornyok felé. Ezt gyors történelmi áttekintés követi, valóban merész és váratlan megközelítésben, majd egy amerikai katona visszaemlékezései következnek. Utóbb megtudjuk: Matt Bissonnette-ről van szó, aki Mark Owen álnéven, No Easy Day címen adta ki visszaemlékezését. Egy tűzpiros terepjáróban ül… Vagy a terebélyes terepasztal szélén? Vagy csak egy matchboxot látunk? Ha az erőteljes hanghatásokkal kísért bevezetőbe még nem szédültünk volna bele, itt már garantáltan alig tudjuk, hova nézzünk.

A tér élőben sokszorozódik meg a szemünk előtt. A maketteket zseb- és biciklilámpák mozgatásával világítják be – figyelhetjük ezt. De azt is, ahogy kamerával felveszik a képet, a felvétel pedig rögtön ki is vetül egy mozivászon-méretű felületre, ahol a zseblámpa villogó fénye az egész jelenetet betöltő fénysugárrá válik, a kisautóból pedig élethű terepjáró lesz. És akkor még ott van az is, hogy tartsuk a lépést, és vegyük észre, milyen eltérések vannak a kamera látószöge meg a miénk között, és hogyan viszonyul egymáshoz a terepasztal meg a vetítés képe.

A szédületes technikát két kamera és két laptop biztosítja, de az előadás sztárja kétségkívül A Ház. A történet tartalmi központját is szolgáltató háromszintes makett egészen ördöngösen variálható, és a mozgatói mindent meg is tesznek vele: egyszer csak egy Google-térképes sétáról kerülünk belé, majd további miniatűr helyszínek sokasága tárul fel, egyik szint a másik után bomlik ki majd le, a ház mozgatása során egyik helyiség után a másik után bukkan elő. Az egyik jelenetben még egy „beépített” tablet is előkerül, melynek segítségével már a videóbejátszáson belül is másik bejátszás szolgál egy jelenet háttereként.

A House in Asia

Az említett tartalmi középpont pedig nem más, mint Osama Bin Laden búvóhelye a pakisztáni Abbottábádban. És Észak-Karolinában. És Jordániában. Ez a (második) térbeli megháromszorozódás pedig a három szálon futó történetnek felel meg: az első házban bujkál Bin Laden, a másodikat az amerikai hadsereg építette fel alapos kémtevékenység után, hogy terepen lehessen begyakorolni az akciót, a harmadikat pedig az akcióról szóló film (Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza) forgatásához állították fel. A már említett katona emlékezése mellett az őt és társait alakító színészek beszélgetéseibe is belehallgathatunk. Érdekesség, hogy a búvóhely alaprajza szabadon elérhető és tanulmányozható az interneten.

A történet és a tér megháromszorozódása mellett idősíkból is legalább három van – az időszámítás kiindulópontját a ház építésének ideje adja. A terroristák üldözése szinte egybeolvad a vadnyugat világával, ahol a telepeseknek a fenyegető indiánokat kell levadászniuk a seriff utasítására. A párhuzam nem önkényes: a Neptun szigonya-hadműveletben Bin Laden kódneve Geronimo volt. A seriff (?) és az indiánok (?) ellentétét sziporkázó Twitter-felhívásokban jelenítik meg. A felhasználónéven keresztül rövid időre beleszövődik a történetbe a Moby Dick utáni hajsza is – vadászat valami olyasmi után, amit sokkal inkább saját képzeletünkben építettünk föl és ruháztunk fel mitikus tulajdonságokkal, mintsem hogy ténylegesen ismernénk.

Ezek után nem meglepő, hogy a műsor központi, visszatérő gondolata a tükröződések körül forog – és ezt talán a katona emlékezéseiből emelik át –: az egymás ellen küzdő ellenséges seregek csak egymás tükörképei, ugyanazt teszik, miután kialakítottak nekik egy hihető ellenségképet. A darab folyamán az ellenségkép kialakítását is nyomon követhetjük George Bush és Bin Laden bejátszott beszédrészletein keresztül. Az alkotók iróniáját aláhúzza, hogy a szónoklatokat hamisan feliratozzák: a népneveket vadnyugati megfelelőikre cserélik.

Jó volt látni, hogy a Señor Serrano alkotói végső soron ugyanazt folytatják, amit gyerekkorunkban oly sokan szerettünk: műanyag figurákkal játsszák a katonásdit és az indiánosdit – csak éppen zökkenőmentesre összedolgozott profizmussal. Különös élmény volt leleplezve látni a filmekben csak a trükk szintjén, rejtve megjelenő átmenetet a makett és a valóság illúziója között, illetve átélni azt, hogy a videós technikával is lehet olyasmit létrehozni, aminek mégis lényege marad az, hogy épp ott, akkor, abban a pillanatban zajlik, amit látunk. Ha támad bennünk hiányérzet, az épp amiatt van, hogy az előadás után nincs rá mód, hogy jobban belemélyedjünk a ház szerkezetébe, mi is össze- meg szétszereljük az emeleteket, és megértsük a káprázatos szerkezet működését.

Érdekes még megjegyezni a darab alapjául szolgáló visszaemlékezésről, hogy 2012-ben a Szürke ötven árnyalata c. bestsellert szorította le a népszerűségi lista éléről. Bissonnette azt ígérte, a bevétel nagy részét a hadműveletben elhunyt katonák családjaira fordítja. A szerző 2014-ben újabb könyvet írt, de annak már megtiltották a megjelentetését, és az amerikai kormányzat azóta is vizsgálja. 2016 augusztusában a szerzőnek vissza (?) kellett fizetnie 6,8 millió dollárnyi bevételt az USA kormánya részére. Reméljük, hogy a Señor Serrano társulatát nem érik hasonló megpróbáltatások. Az sem lenne rossz, ha máskor is elhoznák hozzánk a darabot: ebben a látványforgatagban három-négy megtekintés után is biztos találnánk olyasmit, amit addig még csak észre sem vettünk.