Miben más a dél-amerikai és az európai spanyol?

Gyakran visszatérő kérdés kezdő vagy leendő nyelvtanulóknál, hogy milyen különbségek vannak a spanyolországi és a latin-amerikai spanyol között. Persze rögtön megjelennek a válaszolók között a rémhírterjesztők is, akik szerint „nem is ugyanaz a két nyelv”. Természetesen vannak jelentős különbségek, de azért erős túlzás lenne azt állítani, hogy „nem ugyanaz a nyelv”. Érdemes továbbá leszögezni, hogy „spanyol” alatt ma csak a kasztíliai spanyolt értjük: ezt a nyelvet beszélik Spanyolország legnagyobb részén, továbbá a Kanári-szigeteken és egész Latin-Amerikában is. Nem keverendő a kasztíliai nyelvjárással, amely a kasztíliai spanyolnak a Kasztíliában ma beszélt változata.

 Nem könnyű, de nem is ennyire nehéz azért

A következőkben kifejezetten a sztenderd európai – az Ibériai-félsziget nagy részén beszélt – és a sztenderd latin-amerikai spanyol, vagyis a „horizontális” változatok közötti eltéréseket sorolom fel („sztenderd” alatt a tanultabb rétegek által használt, viszonylag semleges köznyelv értendő). A továbbiakban lássuk tehát, melyek azok a különbségek a két legnagyobb „horizontális” nyelvváltozat között, amelyek a spanyoltanulóknak már a legelején feltűnnek. (A kiejtés átírásában ékezettel a hangsúlyt jelölöm. A [θ] az angol zöngétlen th-nak megfelelő hang jele.)

A spanyolországi spanyolban…

• megkülönböztetik a ce, ci csoportokban a c, illetve a z betűvel jelölt sziszegőhangot az s betűvel jelölttől: az előbbit „pösze” – a fogak közé helyezett nyelvheggyel képzett – [sz]-nek (mint az angol thing szóban a th), az utóbbit kissé a magyar [s]-be hajló „susogó” [sz]-nek ejtik, főleg az [o], [u] magánhangzók környezetében (pl. ciento [θi̯énto] ’száz’, siento [szi̯énto] ’érzem’, casa [kásza] ’ház’, caza [káθa] ’vadászat’);
• a ch-val jelölt hangot sokan a magyar [c]-be hajló [cs]-nek ejtik;
• a ge, gi csoportokban a g-vel, valamint a j betűvel jelölt mássalhangzót érdes, „krákogós” [h]-szerű  hangnak ejtik (pl. jota  [khóta] ’jé’, gente [khénte] ’emberek’);*
• a [g] hang ejtése magánhangzók, illetve magánhangzó és l/r között „zöngés [h]”-nak hangzik, leginkább a francia „raccsolt” [r]-hez hasonlítható (pl. pago [págho] ’fizetés’);*
• a [d] hang az –ado végződésben kiesik (pl. lado [láo] ’oldal’), szó végén pedig gyakran a z betűvel jelölt hangéval azonos módon ejtik, azaz az angol zöngétlen th-hoz hasonló (pl. Madrid [madríθ], seguridad [szeghuridáθ] ’biztonság’);
• a mássalhangzó-torlódásokat rendszerint leegyszerűsítik (pl. actor [attór] ’színész’, dirección [direθi̯ón] ’irány’, éxito [észito] ’siker’ stb.);
• a hangsúlyos magánhangzók nem nyúlnak meg annyira;
• a beszéd meglehetősen gyors és temperamentumos, hangzásvilága „kemény”, pattogós.

A latin-amerikai spanyolban…

• csak egyféle sziszegőhang létezik, amely nagyjából megfelel a magyar [sz]-nek, vagyis nem tesznek különbséget az e, i előtt álló c, a z és az s betű kiejtése között;
• az e, i előtt g-vel és a j betűvel jelölt hangot lágyabban ejtik, mint Spanyolországban (kb. megfelel a magyar pech szóban ejtett ch-nak: jota [chóta], gente [chénte]);*
• a magánhangzók, magánhangzó és l/r közötti [g] hangot nem „nyelik le”;*
• a mássalhangzó-torlódásokat egyszerűsítés nélkül kiejtik (pl. actor [aktór], dirección [direkszi̯ón], éxito [ékszito] stb.);
• a hangsúlyos magánhangzók jobban megnyúlnak;
• a beszéd lassabb, érthetőbb, a hanglejtés dallamosabb, a hangzása „lágyabb”, a magyar fül számára kellemesebb;
• nem használják a többes szám második személyű névmásokat (vosotros, vosotras, os, vuestro, vuestra, vuestros, vuestras) és igealakokat (cantáis, cantad stb.), helyettük az ustedes és a többes szám harmadik személyű igealak fejezik ki a ’ti’ jelentést is;
• használnak olyan szavakat, amelyek az európai spanyolból már kikoptak, illetve régiesnek számítanak (pl. amar ’szeret’, antier ’tegnapelőtt’, plática ’beszélgetés’ stb.).

Hátraarc a nyelvészetnek, éljenek a vicces sztereotípiák

Mindezek a különbségek persze valamennyire szubjektívek is, és csak első benyomásra tűnhetnek óriási eltéréseknek az eltérő hangzásvilág miatt (lásd a fenti videót)  – azonban ahogy egyre többet tudunk a nyelvről, egy idő után rádöbbenünk, hogy lényegében a spanyol nyelvjárások között sincsenek nagyobb különbségek, mint a jóval kisebb területen beszélt magyar „tájszólások” és a városi köznyelv között.

Az eltérések szemléltetésére az alábbiakban egy – éppen a témával kapcsolatos – idézet olvasható Rufino José Cuervo (1844–1911) kolumbiai nyelvésztől, amelyet meg is hallgathatunk spanyolországi, latin-amerikai (kolumbiai), valamint déli (chilei) kiejtéssel. (A hangfelvételek a Las voces del español DVD-ről származnak és a Spanyol Akadémiák tulajdonát képezik. Felhasználásuk idézetként, ismeretterjesztés céljából történik.)

Rufino José Cuervo:

Toda lengua vive en evolución perpetua, alterándose, enriqueciéndose o empobreciéndose, y cada época nos la muestra en una fase de tal evolución. El castellano que hoy hablamos es muy diferente del que hablaba Cervantes, como el que éste hablaba es muy diferente del de Juan de Mena, y el de éste muy diferente del de Berceo. No es esto solo: cada lengua varía más o menos según las comarcas en que domina, y en cada una de ellas sigue su evolución propia: en la Península, no habla el natural de Castilla como el aragonés o el andaluz; ni, en América, el chileno como el mexicano o el colombiano.

„Minden nyelv örök fejlődésben él, megváltozik, gazdagszik vagy szegényedik, s minden korszak e fejlődésének egy szakaszában tárja azt elénk. Az a kasztíliai, melyet ma beszélünk, nagyon különbözik attól, amelyet Cervantes beszélt, mint ahogy az, amelyet ő beszélt, nagyon különbözik Juan de Menáétól, és ez utóbbié nagyon különbözik Berceóétól. Nem csak erről van szó: minden nyelv többé-kevésbé eltér a tájegységek szerint, melyekben uralkodó, és mindegyikben saját fejlődést követ: a Félszigeten nem beszél úgy a kasztíliai lakos, ahogy az aragóniai vagy az andalúz; sem Amerikában a chilei, mint a mexikói vagy a kolumbiai.”

A szerző további írásait az El Mexicano blogon olvashatjátok.