A következő állomás: Guatemala & Honduras

Belizben a spanyolt félretéve az angolt vesszük elő, hisz arrafelé az a hivatalos nyelv, és a kis termetű, kreol mexikóiak helyett már hórihorgas afroamerikaiakkal barátkozunk. A szárazföldtől körülbelül 30 kilométerre fekvő szigetre, Caye Caulkerre motoros taxival érkezünk. Tengerparti házikóinkban mindennapos vendégek a kisebb-nagyobb gekkók, akik legfőképp éjszakánként virgonckodnak − csomagjaink közt cikáznak egy-két finom falat reményében. Közép-amerikai utunk ritmusa kissé lelassul, napközben óriási ráják és dajkacápák között snorkelezünk az azúrkék tengerben, estéinket a rumos koktélok és reggae zene keveréke színesíti.

Aztán ismét felkerekedünk, Belize-t magunk mögött hagyva Guatemala felé vesszük az irányt. Belize Cityből egy lepattant busszal félnapi zötykölődés után érkezünk meg a guatemalai Floresbe, hogy másnap innen közelítsük meg Tikalt. Az épületegyüttes mélyen az esőerdőben fekszik a Tikal Nemzeti Park közepén, hatalmas területen, bejárására legalább 1 napra van szükség. A 6 piramisból és jó néhány templomból álló romokat körbeöleli az érintetlen természet. Gyönyörű ceiba-fák, trópusi cédrusok és mahagónik közt sétálunk, a fák tetejéről bőgőmajmok és papagájok lármáznak, a földön kis coatik hancúroznak.

Tikal egyike volt a maja civilizáció fő kulturális és társadalmi központjainak. Monumentális épületeket emeltek itt már az i. e. IV. században, de várost a maja klasszikus korban, i.sz. 200-800 között fejlesztették tökélyre. A tudósok úgy vélik, hogy népessége 100 ezer és 200 ezer fő között mozoghatott. Később már nem építettek több nagy épületet és a népsűrűség is megtizedelődött, mígnem a helyet a X. század végére teljesen elhagyták.

A legimpozánsabb fennmaradt épület a hatalmas, közel 60 méter magas lépcsős piramis, melynek tetején templom található. Az ókori városban királyi paloták is találhatóak, továbbá van néhány kisebb piramis a lakóhelyek és a feliratozott kőemlékművek mellett. Még egy olyan épület is látható, mely valószínűleg börtönként szolgálhatott, miután eredetileg farácsok voltak az ablakokban és ajtókban. Van továbbá hét pálya is, ahol egykoron mezoamerikai labdajátékokat játszották.

Maja labdajátékok

Az emberáldozatok horrorisztikus történései mellett békésebb események is színesítették a mindennapokat. A maják labdajátéka egy nagy „I” alakú pályán bonyolódott, melynek lejtős vagy függőleges oldalfalai voltak. A cél valószínűleg az volt, hogy eljuttassák a labdát a pálya végén lévő területre, hasonlóan az amerikai futballpálya gólterületéhez. Némelyik pályán gyűrűk voltak az oldalfalakon, így lehetséges, hogy további pontokat lehetett szerezni, ha átjuttatták a labdát a gyűrűn. Ez igen nehéz mutatvány lehetett, mert a játékosok nem irányíthatták a labdát lábbal vagy kézzel, csak csípővel, könyökkel és térddel.

A piramisok építéséhez habarcsot használtak, amihez mészre volt szükségük. Ehhez rengeteg fát kellet kivágniuk és eltüzelniük.A történészek szerint az erdők kiirtása végül a termőföld eróziójához és ezzel a terméketlen föld kialakulásához vezetett. Élelem szűkében a lakók tömegesen elvándoroltak a piramisok közeléből és magukra hagyták azokat. Ezer évvel ezelőtt, ha felálltunk volna egy piramis tetejére, akkor nem láttunk volna egyetlen fát sem, mára viszont Tikalt ismét sűrűn körbeveszi a haragoszöld erdőrengeteg. Csak a piramisok csúcsa látszik ki az égig érő fák közül.

Miután magunkba szívtuk az ősi kövek szellemét, továbbindultunk Antiguába, Guatemala egykori fővárosába (ma ezt a tisztet Ciudad de Guatemala tölti be). Macskaköves utcák, színes házak, gyönyörű templomok fogadnak mindenütt. Érdekes, hogy Antiguában a lakók és a turisták is kiszuperált amerikai iskolabuszokkal közlekednek. Szinte mindenki tradicionális színes ruhákban jár, híven őrzik a hagyományokat.

Mielőtt túránk utolsó állomásához érkeznénk a hondurasi Copánba, teszünk egy kitérőt a 300 méter mély Atitlán-tóhoz. A tó partján egy kedélyes városba, Panajachelbe érkezünk. A ’60-as és ’70-es években ez a hely a hippik kedvelt célállomása volt, amit vulkanikus hegylánc ölel körül. A városkában a néhány hétre idelátogató fiatalok és a 30-40 éve itt élő egykori utazók töltik ráérősen idejüket. Nadrágok, blúzok, ingek, terítők, ékszerek, ágytakarók, függőágyak káprázatos színekben pompáznak a bazársoron. A kis grillezőkön egyszerű húsétel és saláta csillapítja éhségünket, meg persze az elmaradhatatlan zumo de naranja, a frissen facsart narancslé a tikkasztó melegben.

Sokadszorra szállunk buszra, hogy megérkezzünk egy újabb országba, Hondurasba. Copán az utolsó úti célunk, ahol megcsodálhatjuk a klasszikus maja korból ránk maradt épületegyüttest. A központi téren rengeteg sztélét láthatunk, melyek az ősi mezoamerikai kultúra legfinomabban kidolgozott, és még épen maradt művészi alkotásai. A sztélék kőből faragott oszlopok, melyeken a leghíresebb királyok láthatók.

A gyakori földrengés-sújtotta helyszínt végül elhagyták lakói és több száz évig ismét a dzsungel borította be a területet. A maja város a zöld rengetegben várt türelmesen, mígnem a XIX. századi feltárások újból megközelíthetővé nem tették. Mi újból magára hagyjuk a várost, hiszen az ősi maja örökség nyomát kutató közép-amerikai utunk véget ért. Persze van még pár régi kaland a hátizsákunkban…

A szöveget írta és a fotókat készítette: Vámos Róbert.