A pólyás zarándok, avagy mindennapi csodák az El Caminón
- 2017.05.30.
Nemrég Benedek Rózsa (zarándok)szállásadóval beszélgettünk, akit – túlzás nélkül állíthatjuk -, örökre foglyul ejtett a Camino. Ahogyan egykor zarándokként, manapság szállásadóként találkozik az Útra oly jellemző különös történetekkel, amik közül most egy igazán meghitt esetet mesél el a KultúrTapas olvasóinak.
Egy esős tavaszi délutánon megállt egy fiatal pár az albergue előtt. A bőrig ázott férfi bejött, németül megkérdezte, hogy van-e még két szabad helyünk. Szerencséjük volt, mert pont kettő volt. Boldogan szólt ki a nőnek, majd ketten nagy üggyel-bajjal behoztak egy háromkerekű, leponyvázott járgányt az előtérbe. Azt gondoltam, hogy a hátizsákokat és egyéb súlyosabb cuccokat tolják ezzel a szekérrel, láttam már több olaszt is így kaminózni.
A férfi átadta az útleveleket a regisztrációhoz, a nő meg nekiállt kicsomagolni a járgányt. Végighúzta a vastag cipzárt a vízhatlan huzaton és csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy a keletkezett nyíláson valami zöld vékony dolog ágaskodik kifele. Sőt mozog, nyújtózkodik. Szavakkal nem tudom utólag leírni a meglepetésemet.
Abbahagytam a regisztrációt és kíváncsian néztem bele a kocsiba. A legnagyobb meglepetésemre a zöld valami egy harisnyás lábacska volt, a kocsi belsejéből pedig egy vigyorgó babaarc nézett vissza rám.
Igen, egy kisgyerek volt a kocsiban a vízhatlan huzat alatt. A tizenegyhónapos Kaspart a szülei végigtolták a Francia úton. A baba a több hónaposra nyúlt út alatt teljesen alkalmazkodott a zarándokléthez, semmi gond nem volt vele. Összetoltuk az utolsó két ágyat, ott aludt a szülei között, hang nélkül.
Sokan csak reggel vették észre Kaspart, mikor négykézláb kúszott-mászott az albergue kőpadlóján és a szomszédunk kutyájával kergették egymást, majd egy falat süteményen osztozkodtak. Csodálatos kiskölök volt, tele mosollyal és energiával. Elbűvölte az összes vendéget aznap reggel. Azóta is szívesen látott vendégek nálunk a kisgyerekes zarándokok.
