Utazás

„Sok szép városban jártam már, de Bilbao elrabolta a szívem.” − Édua útja (4. rész)

Vági Édua | 2017-10-13

„A jó és a rossz nem két külön világ, hanem ugyanannak a dolognak a két oldala, és tényleg minden csak azon múlik, épp milyen megvilágításból nézed.\" (Laurell Kaye Hamilton)

„A jó és a rossz nem két külön világ, hanem ugyanannak a dolognak a két oldala, és tényleg minden csak azon múlik, épp milyen megvilágításból nézed." (Laurell Kaye Hamilton)

Azt hiszem, amit eddig gondoltam Bilbaóról meg sem közelítette azt amilyen valójában. Csodálatos, gyönyörű, könnyű, pezsgő és mégis egyszerű. Még soha nem éreztem ilyet. Mintha hazaértem volna. Minden ismerős, minden mosolyra húzza a szám. Hétköznap van és alig múlt 5 óra. De az egész város nyüzsög. A bárok zsúfoltig tele, az emberek borospoharakkal a kezükben szaladgálnak. Mindenhol hangosan szól a zene és néhányan szó szerint táncra perdülnek…

camino-de-santiago
„Indulj és ne nézz vissza! Talán erről szól a Camino…” − Édua útja (1. rész)
camino
„A Caminón voltam, de őszintén bevallva még mindig mocskosul éreztem magam…” − Édua útja (2. rész)
el-camino
„Az első kis csoda, amit a Caminón kaptam, annyira váratlanul ért, hogy nyomban elsírtam magam” − Édua útja (3. rész)

Sok szép városban jártam már, de Bilbao most elrabolta a szívem. A Guggenheim múzeum az első célpont. Viszonylag hamar odataláltam, alig 10 perc séta a szállásomtól. Mindenhol rengeteg az ember, a sorok kígyóznak a bejáratnál. Az épület hatalmas és önmagában is lenyűgöző.

Ahogy belépek ez az érzés csak fokozódik.Imádom a kiállításokat. Főleg az olyanokat, amik régi korokat idéznek meg. Szeretem amikor a múlt és a jelen találkozik. Amikor elveszek egy régi festményben, vagy csak meredten bámulok egy arcot ami több száz éve egy vászondarabon él. Egyszerűen megmagyarázhatatlan érzés ez. Az ember egy pillanatra úgy érzi képes az időutazásra, egyre többet akar látni és megtudni mindent a világról, a múltról, az életről…

bilbao_guggenheim_muzeum
A XXI. századi Bilbao sötét arca (Cikkünkért katt a képre!)

Na hát ebben a múzeumban most nem ezzel az érzéssel találkoztam. De több száz éves festmények helyett megnézhettem egy igazi kortárs kiállítást. Volt itt felfújható rák acél láncon, homokozó vödör, Micimackó és Pókember keresztezése festményeken és pár életnagyságú Csicsolina poszter. A kezdeti lelkesedésem gyorsan felülírta némi csalódottság, de az épület annyira extravagáns volt, hogy hamar feledtette a negatív gondolatokat.

Aztán egyszer csak ott álltam Richard Serra alkotása tövében. “A Matter of time” címet viselte. A testiség, a tér és a természet egyvelege volt ez. Sétáltam a hatalmas faragott formák között és csodáltam a művész evolúciós fejlődését a viszonylag egyszerű elipszistől egészen a  bonyolultabb spirálig. A mozgás érzékeltetése, a váratlan eltolások arra késztetik a nézőt, hogy körbejárja, bejárja ezeket a több méter magas alkotásokat már-már meditatív állapotot teremtve…

Az egyik spirál nyomban bevonzotta a szemem. Elindultam a közepébe. Tekeregtem körbe és körbe, hol kényelmesen tágas úton, hol pedig éppen, hogy átférve, oldalazva,  szűkösen. Aztán hirtelen kitágult a tér, a bejutó fény pedig cikázó táncot járt a padlón. Gyönyörű volt. Lefeküdtem a közepébe és csak bámultam a fölém tornyosuló hatalmas falakat. Halkan szólt a zene, behunytam a szemem és elképzeltem Santiagót. A megérkezés pillanatát. Az utolsó lépéseket.

Vajon az a pillanat ott, egyben lesz egy vég és egy új kezdet?

Mint ez a spirál? Hiszen ez a spirál az élet, az út, a Camino megfelelője. Szabálytalan, értelmetlen, kusza, nehéz és könnyű, szédítő de logikus, egyszerű de egyben hihetetlenül bonyolult, véges de mégis végtelen. Megérkeztem, a közepén vagyok. Célba értem. De ha egy kicsit jobban kinyitom a szemem, ha a túloldalra pillanatok…ott egy rés, egy út, hiszen van tovább. Elkezdhetem újra és újra. Más úton. Más lehetőségekkel. Talán a Camino után is lesz tovább. Talán megtalálom majd újra a helyem a világban, még akkor is ha most úgy érzem eltűnt a közepe…

Az órák elrepültek a gondolataimmal és a már lemenő nap fényében léptem ki ismét az utcára. A nap hátralévő részében sétálgattam. A parton, az utcákon, a gyönyörű parkokban. Mindenhol. Bárhol. Csak Bilbao legyen. Ámuldozva figyeltem az embereket és ezt a lazaságot és életszeretetet amit képviselnek. Nevetnek, táncolnak, énekelnek. Élnek, és úgy érzem ha csak pár pillanatra is de engem is visszahoztak az életbe..

bilbao_spanyolorszag
Ilyen, amikor Bilbao ünneplőbe öltözik (Cikkünkért katt a képre!)

Másnap a Bilbao szeretetem egyre csak növekedett hála az albergues fiúnak, aki az éjszaka folyamán magyar gyorstalpalót vett, hogy így hajnali 5 órakor megkérdezhesse, hogy kérek-e kávét. A váratlan magyar szavak hallatán egyből fülig ért a szám, a kávé szó hallatán pedig még annál is tovább ha ez egyáltalán lehetséges. Majdnem 6 óra volt, mire nehézkesen és nulla lelkesedéssel kiléptem az ajtón, hogy azzal a  lendülettel el is hagyjam Bilbaót.

Távolodva a belvárostól, egy egészen furcsa hely elevenedett meg a szemem előtt.

vagi-edua
Édua

Eltűntek a nevetgélő emberek, eltűnt a jókedv, eltűntek a bárok, a gyönyörű parkok…sőt még a színek is. Felváltotta őket valami egészen más, valami letaglózó. Nyomornegyedek, csúnya ipartelepek, panelrengeteg, elhagyatott szellemvárosrészek, szeméttelepek… Minden szürke, minden koszos és minden szomorú. Ahogy egyre beljebb és beljebb sétáltam a nyomor egyre durvább és mélyebb rétegeivel találkoztam. Szégyellem de az ember első reakciója egy ilyen szituációban, hogy szorosan magához öleli az értékeit. Sajnos én sem tettem másképp. Féltem.

Furcsa volt a felfedezés, hogy ez is Bilbao. Tegnap könnyű volt megszeretni a szép oldalát, de most szembesülni a másik felével megdöbbentő. Az itt élő emberek lehet, hogy sokat hibáztak az életükben, lehet, hogy ide születtek és nem tudtak kitörni, vagy lehet, hogy önhibájukon kívül vannak itt. Sosem lehet tudni. Mielőtt valaki szorosan magához öleli a tárcáját vagy a fényképezőjét gondoljon erre. Hiszen egyformák vagyunk, és mi is bármikor kerülhetünk egy ilyen helyzetbe.

Azt hiszem sosem fogom elfelejteni annak a bácsinak az arcát, aki észrevette a mozdulatomat. Szomorú volt és lehajtott fejjel elsétált mellettem. Én pedig lefagytam egy pillanatra. Hiszen akaratomon kívül megbántottam őt. És miért? Mert koszos a ruhája? Mert nem szuper kütyükkel sétál? Vagy mert nem húz drága parfüm csíkot maga után?

Tényleg ezek alapján ítéljük meg az embereket?

Ha valakire igazak ezek az állítások már biztosak lehetünk benne, hogy nem fog kirabolni vagy megtámadni minket? A ruháink vagy a telefonunk márkája már biztosíték az emberségünkre is? Azt hiszem ezek azok a kérdések amin a legtöbbünknek – akik magunkhoz szorítjuk a táskánkat pusztán a környezet elítélésével – el kellene gondolkodnunk…

Most jobban szeretem Bilbaót, mint eddig bármikor. Talán mert úgy érzem egy picit én is ilyen vagyok, mint ez a város. A külvilág felé a jót és a szépet mutatom. Nevetek és táncra perdülök. Közben belül szétesem. Ezt csináltam hónapokig egy kapcsolat kedvéért. Igazából nem hazudtam. Boldog voltam. A legboldogabb eddig életemben.

Minden órában, amikor együtt voltunk.

De itt a csavar. A többiben nem. A többiben üres voltam és sírtam. A hét nagy részében csak vártam rá és próbáltam elrejteni a fájdalmam. A tudatot, hogy mással van, hogy más mellett ébred. Hiába hittem benne, hogy szeretjük egymást. A fájdalom megölte a lelkem. Én pedig rejtegettem. Előle, magam elől és mindenki elől. Mint Bilbao.

Hiszen ha az ember idejön nem lát mást, mint vidámságot, fényűzést és szépséget. Talán aki nem a Camino-t járja nem is jut el erre a részre soha. De talán nekünk akik a Caminót járjuk kell ez a tapasztalás. Látnunk kell a különbségeket és tanulni belőle, vagy tanulni önmagunkról, általa…

Édua útja minden szombaton a magazinban és Camino-nap a Facebookon.