Útravaló a Caminóra, avagy őrangyalok a test és a lélek Útján

Olyan hirtelen jött az egész. Szomorú voltam, ezért bementem a Mátyás templomba meditálni. Nem is igazán tudom, hogy történt, egyszer csak kinyitottam a szemem és tudtam: indulok Caminózni. Mintha az égiektől kaptam volna a sugallatot, egyszerűen éreztem, mennem kell. Kevés olyan döntést hoztam az életben, amikor minden ennyire kristálytisztán egy irányba mutatott volna. És jött is rögtön a megerősítés: besétáltam az első könyvesboltba, ahol a néni olyan készségesen hozta egyik caminós könyvet a másik után, hogy csak tátottam a számat.

Annyira akart segíteni, hogy számomra ez valóságos caminós csoda volt – már itt elkezdődött az utam. Aztán este a repülőket nézegetve, csodálkozva állapítottam meg, hogy pont azon a napon, amikor én indulni szeretnék, fél áron van a jegy. Aludtam rá egyet és mivel másnap reggel is ugyanazt a belső sürgetést éreztem, megvettem a repülőjegyeket. Minden porcikámban éreztem, jó döntés volt.

Nem mondom, hogy egy cseppet sem féltem a nagy Úttól, de már akkor sejtettem, hogy őrangyalaim velem lesznek, és nem eshet bajom. Azt is megéreztem, hogy minden rendben lesz és végig fogom csinálni az egészet, sőt, adtam magamnak néhány nap ráadást, hogy ha nem elég a 800 kilométer, folytathatom a gyaloglást Finisterrébe. Utólag látom, tökéletes volt a negyven nap, amit az Útra szántam. A napi 20-25 km az én távom és így maradt időm meditálni, jógázni, várost nézni, templomokat csodálni vagy éppen a fűben heverészni.

Sosem szerettem, amikor sietni kellett egy túrán. Olyan sok szépségről marad le az ember. Én a természetben tudatosan lelassítok, hisz futok eleget a hétköznapokban. Hagyom, hogy elvarázsoljon az erdő, ahogy járásom lelassul, gondolataim is csillapodnak. Így észreveszem a buja mohatakarót, a harmattól csillogó fűszálat, az avar alól kibúvó bátortalan kis virágot, a göndörödő páfrányt, a rejtőző szamócát, a lombok között beszűrődő napsugarat, a fura alakú fatörzseket és a baldachinos mennyezetként rám boruló fakoronát.

Én a természet gyermeke vagyok. Kicsi korom óta szeretem megérinteni és megölelni a fákat, növényeket. Amikor ezt látta egy argentin zarándoktársam, érdekes legendát osztott meg velem. Szülőföldjén azt tartják az öregemberek, hogy az erdőben sétálva meg kell simogatni a fákat, mert bennük lakozik az elhunyt ősök lelke. Ha barátságos vagy velük, elnyered az erdő jóindulatát és védve leszel a gonosz szellemektől. Egyszer azt olvastam valahol, hogy a fák érintése és a mezítlábas erdei séta feltölt energiával.

Kipróbáltam és nagyon élveztem, jó volt megszabadulni a túracipő fogságából. Az elején csak óvatosan tettem egyik lábam a másik után, nagyon figyeltem minden lépésemre, aztán egyre bátrabbá váltam, élveztem az anyafölddel való direkt kapcsolatot. Sok minden fejben dől el. Hittem benne, hogy nem eshet bántódásom, és valóban: megúsztam a két kilométert egyetlen karcolás nélkül. Legnagyobb meglepetésemre még a térdfájásom is elmúlt tőle.

Jógával is javult a bal térdem állapota, ezért minden nap megálltam Napüdvözletezni. Az elején csak nézték az emberek, hogy mit csinálok, aztán hamar kedvet kaptak hozzá. Egy-két zarándok csatlakozott hozzám, aztán egyre többen. Pár nap múlva már megkérdezték, mikor és hol tervezem a jógaszünetet, mert nem szeretnének lemaradni róla. Nagyon örültem, hogy ekkora népszerűségre tett szert a jógám. Sokan nem tudják, hogy milyen fontos a nyújtás, különösen az egész napos megerőltetés után. Bemerevednek az izmok és aztán jönnek a problémák. Meglepő, hogy mennyire nincs testtudatossága az átlagembernek.

Van, aki csak sportteljesítményként tervezi a Caminót. Én viszont minden zarándoknak azt ajánlom, ne hagyja ki a templomokat. Nem csak a szépségük miatt, hanem a bennük levő különleges energiák miatt is. Több templomban volt csodában részem, a leghihetetlenebb Estellában történt. Este túl későn érkeztem meg és épp bezárták a templomot. De a bácsi olyan kedves volt, hogy újra kinyitotta, így néhány percre be tudtam menni. Ahogy másodszorra zárta be a templomot, fura módon ismerősnek tűntek mozdulatai. Mondtuk neki, hogy egy olcsó vendéglőt keresünk, mire ő kedvesen:

„Gyertek, elkísérlek.”

És ekkor mintha csoda történt volna, már nem egy helyi kisöreg volt, hanem az én drága, szeretett nagytatám. Ahogy mozgott, ahogy beszélt, ahogy rám mosolygott – egy az egyben Tata volt. Nem akartam hinni a szememnek. Hogy történhet ilyen? Milyen furcsa játéka ez az égieknek? Annyira kézzelfogható volt a Tata jelenléte, hogy semmit sem tudtam csinálni, csak sírni. Sugárzott a szeretet a bácsiból, ahogy rám nézett. Nem tudtam betelni a tekintetével – nagyapám szeme volt az.

Csak néztem-néztem és eszembe jutott az a sok szeretet, amit Tatától kaptam pici korom óta. Milyen szerencsés vagyok, hogy ezt újra átélhetem. Megöleltem a férfit és egyre erősebben zokogtam, mert az ölelése is pont olyan volt, mint a nagytatámé. Biztos vagyok benne, hogy mindez nem a véletlen műve. Éreztem a Tata lelkét, és amit üzent: „Itt vagyok, végig veled leszek az Úton és vigyázni fogok rád.”

Köszönöm, drága Nagytatám, köszönöm.