A zarándok tigris, avagy 5 őrült történet a Caminóról

1. A kísértetszállás esete

Zarándokként saját magammal, a félelmeimmel kellett megküzdenem, és csak egyszer. Ez így utólag viccesnek tűnik, de akkor nagyon nem volt az. Már Galiciában jártam, Casanova településen fejeztem volna be az aznapi szakaszt, azonban az önkormányzati szállás nem volt túl bizalomgerjesztő, és túl sokan is voltak, köztük egy-két nem túl jó arc is. Mivel volt még lendület bennem, úgy gondoltam, hogy megkeresem az útikönyvben szereplő, közeli magánszállást, ami ugyan kicsit távolabb esik a Caminótól, de a fotó alapján jó helynek tűnt.

Majdnem három kilométer gyaloglás után egy kis faluba érkeztem, ahol az első ház az albergue volt. Bementem a nyitott ajtón, körbejártam a házat, míg végül hangos köszöngetésemre előjött egy nő, és megmutatta a szobát. Kiválasztottam az ablak melletti ágyat, lepakoltam a cuccomat, majd mentem volna regisztrálni és fizetni. Ám a nő sehol. Körbejártam a házat, tettem egy kört a ház körül is, de sehol senki. Az addig ott parkoló autó is eltűnt. Egy ideig türelmesen várakoztam, élveztem az őszi napsütést az udvaron, aztán már kezdett sötétedni. Gondoltam, megint körülnézek az utcán, hátha a szomszédban laknak.

Igen ám, csakhogy a szomszéd ház lakatlan volt, a sötéten tátongó üveg nélküli ablakán egy macska ugrott ki jöttömre, engem meg a szívbaj kerülgetett. Egy árva lelket nem találtam a pár házból álló településen, és már besötétedett. Egyszer csak megállt az udvaron a korábbi autó és kiszállt a nő, majd utána az önkormányzati szálláson látott nem túl bizalomgerjesztő alakok is. Mint kiderült, a tulaj beszervezte őket vacsorázni, majd engem is rábeszéltek a közös étkezésre. Vacsora után, úgy ahogy jöttek, mindannyian el is mentek, én meg ott maradtam egyedül az erdő közepén egy hatalmas, üres házban.

Kint fújt a szél, csapkodta a nyitott spalettákat. Ha becsuktam a spalettát, mélyfekete sötétség uralkodott a szobában. És közben recsegett, ropogott, kattogott minden. A csap meg csöpögött… Az elmém rémtörténeteket gyártott, hallottam, hogy valaki járkál a folyosón… de persze nem láttam senkit. A szoba ajtaja nem volt zárható, így egy székkel támasztottam meg, hogy legalább, halljam, ha valaki bejön. Aznap éjszaka egy percet sem aludtam. Másnap reggel napkeltekor szélsebesen távoztam.  Többet nem különcködtem, jó volt az önkormányzati albergue sokadik ágya is, akár a legnagyobb tömegben is örömmel aludtam.

2. Zajok az éjszakában

Önkéntes időmben történt, hogy az éjszaka kellős közepén, két óra tájban hívatlan látogató érkezett a szobámba. Megjelent egy brazil nő, hóna alatt hálózsák: nem tud aludni, valaki nagyon hangosan horkol. Való igaz, hogy az egyik amerikai szépen húzta, időnként még cifrázott is rajta. De hogy ezért miért engem kell felébresztenie? Tán azt hitte, én horkolok. Rövid, de annál hangosabb hisztije miatt mások is felébredtek (az amerikai persze nem), többen jöttek-mentek a mosdóba. Ajtócsapkodás, lámpák fel-le, vízcsobogás… Teljes ébresztő. A brazil nő végül úgy döntött, hogy nem megy vissza a hálóterembe. Elfoglalta az egyik kanapét az előtérben, ami ráadásul roppant kényelmetlen, és bevilágít az utcai lámpa is, majd hangos horkolással álomba merült.

3. A zarándok tigris

Még csak önkénteskedtem az alberguében, mikor jött egy igen érdekes figura.  Szőke, vállig érő hajjal, kiugró ádámcsutkával, borostától feketéllő állal és női névre szóló brit útlevéllel. Csontos, inas férfilábak tüllszoknyában, lila kiscipőben. Hasán, bébihordozóban egyméteres plüsstigris. És nálunk akart megszállni, több napra… Láttam már sok furcsaságot, gondoltam, ez se szokatlanabb. Próbáltam közömbös tekintettel, fapofával kommunikálni, de nehezen ment, a tőlem megszokott kedvesség valahogy nem akarózott előjönni.

„Lady Tiger” érezte a viszolygásomat, és még inkább produkálta magát. Bájolgott, kellette magát és hol ezt, hol azt kért tőlem.  Reklamált, hogy elfogyott a tej, semmi nem volt elég jó neki. Befeküdt az ágyába, és a tigrissel kényeztette magát. Szégyellem, de kiborított… Este alig vártam, hogy ágyba kerüljek, de a reggel sem volt jobb. Hat órakor egymásba botlottunk az előtérben, az ő hóna alatt a méteres plüsstigris, az én kezemben a kávé… Belenézett a bögrémbe, majd az arcomba hajolt és megkérdezte, hogy „kaphatna esetleg ő is egy kávét?” Persze, kaphat…

Mivel nem akartam konfliktust, úgy döntöttem, hogy szükségem van egy szabadnapra. Hogy menjek, menjek, gyalogoljak, távol az alberguétől. Így hát megkértem a szomszédot, vigyen el Ceébe, onnan majd busszal megyek át Fisterrába, majd a Caminón visszagyalogolok Muxiába. Ő azonban jó szándékkal Cee és Fisterra között félúton tett ki, így ugrott a buszozás, és 32 km helyett 40 lett az aznapi séta hazáig. Tökéletes relaxációs program. Másnap reggel, miután rászóltam, hogy illik lehúzni a wc-t, sértődötten távozott az alberguéből.

4. A részeg segítő

Egyik alkalommal épp a boltból tértem vissza, mikor láttam, hogy a nekem segítő önkéntes kétségbeesetten áll az ajtóban, vele szemben egy szakadt férfi, hátizsákkal, épp spanyolul telefonál. A társam csak annyit mondott, hogy nem érti, mit akar a pasas, de itt van már egy ideje, és roppant büdös. Valóban, ráadásul még alkoholtól is bűzlött. Idegesen telefonálgatott, hol belépett az albergue nyitott ajtaján, hol kirohant az úttestre. Mikor engem észrevett, rám zúdította a mondatait.  Hiába kértem, beszéljen lassabban, külföldi vagyok, nem értem meg a gyors beszédet, ő csak mondta, mondta a magáét – végül nagyjából megértettem a lényeget. Egy közeli településről jött, hogy információt kérjen az onnan induló zarándokok részére.

Lehet-e itt aludni? Nem igazán értettem, miért kérdi… Persze, hogy lehet, ez egy albergue, ha egy zarándok itt szeretne megszállni, van lehetősége rá. Majd gyorsan hozzátettem, hogy ma este már nincs szabad helyünk, mert attól tartottam, hogy ő akar itt maradni. Viselkedése és szaga miatt ezt azonban el akartam kerülni. Erre kikelt magából, elkezdett szidalmazni, egyértelmű kéz- és karjelzésekkel tudatta véleményét. Én egy ideig még próbáltam udvariasan spanyolul válaszolni, majd átváltottam magyarra.

Kiselőadást tartottam neki édes anyanyelvünkön, hosszan taglaltam, hogy mennyire nem értem, mit akar. Bár nem beszélek csúnyán, ekkor néhány kevésbé szalonképes szó is elhagyta a számat. A fickó sokkot kapott a magyar mondatoktól. Elhallgatott, megnyúlt az arca és nem értette a szituációt. Én meg tovább cifráztam. A végén visszaváltottam spanyolra és megkérdeztem, hogy megértett-e. Rázta a fejét. Na látod, én se értelek téged, mondtam neki. Zavartan elnézést kért és elkullogott.

Szerintem még most se érti, honnan a fenéből jöttem, hogy ilyen zagyva nyelven feleseltem vele. Többször is meggyőződtem arról, hogy a magyar nyelv ismerete felbecsülhetetlen kincs. Persze, jó, ha több nyelven is tudok kommunikálni, de a magyar nélkül nehezebb lett volna ebben az esetben. Ezt hívják hatékony problémakezelésnek?

5. Zarándoklat ír módra

Tavaly ősszel az ebéd utáni szieszta alatt a kertben teregettem a frissen mosott ágyneműt, mikor az előtérből hatalmas robaj hallatszott. Az asztalok borulása nem jót jelent, ezért rohantam előre. A kanapé és a felborított dohányzóasztalok közt egy test hevert, feje teljesen eltűnt az ágy alatt, hátizsákon kívül csak két lábat láttam. Rákiabáltam, hogy mit csinál, erre a kanapé alól előbukkant egy kisfiús fej, sírós arccal, és annyit hebegett angolul, hogy rosszul van, aludni akar. Fogalmam sem volt, mit csináljak, mentőt hívjak vagy ágyba fektessem.

Végül az utóbbi mellett döntöttem. Nagyon fiatalnak tűnt a srác, potyogott a könnye, míg beszéltünk. Már amennyire tudtunk beszélni. Angolul kért segítséget, mutogatta a tárcáját, hogy van pénze, aztán visszaájult a földre. Kihúztam az asztalok közül, betámogattam a hálóterembe, majd roppant gyorsan vissza a mosdóba. Miután csökkent a túlnyomás a gyomrában, beparancsoltam a zuhany alá. Aztán a fiammal felváltva cserélgettük a lavórokat az ágya mellett. Három órányi vergődés és hányás után már jobban lett, kiderült, hogy ír srác, 18 éves, és 10 üveg sört ivott délelőtt a sarki bárban. Hogy miért? Mert hát ő ír… és meg kellett ünnepelni a megérkezést…

Borítókép: Flickr/Subherwal