A Guggenheim Múzeum és a Bilbao-hatás

Persze még véletlenül sem ez jár a fejünkben, amikor a Nervión-folyó partján „kikötőtt” monumentális épületet először megpillantjuk. Pláne, ha nem a La Salve-híd – és annak szintén ikonikus – vörös pillérei alól, hanem a Körtér felől érkezünk. Itt ugyanis egy ellenállhatatlan West Highland white terrier kutyus fogad minket. 10 méter magas kivitelben.

Jeff Koons híres Puppy című szobra ugyanis nem más, mint egy monumentális „virágkutya”. Bár nem az első „alomból” származik (két időszaki „testvére” felbukkant már nemzetközi kiállításokon), az acélvázra ültetett, élő növényekkel borított bilbaói kutyus közel 30 éve, a nyitás óta óvja húségesen a Guggenheim múzeum bejáratát. A bundáját adó több tízezer virágot évente kétszer cserélik, tavasszal és ősszel, egy teljesen automatizált öntöző- és tápanyag-rendszer táplálja – így nem csoda, hogy Puppy minden évszakbán más arcát mutatja a nagyközönségnek. És persze mindenkit elbűvöl.

Pont, mint a Guggenheim, ami néhány évtized alatt Bilbao jelképévé vált. És nem csak abban az értelemben, ahogy elsőre gondolnánk. A ’80-as években, a nehézipar fokozatos összeomlásával ugyanis a Nervión-torkolatvidékén gyárak tucatjai süllyedtek el, a munkanélküliség az egekbe szökött, a város pedig messze volt attól a helytől, ahol bárki is szívesen töltene egy hosszúhétvégét. A ’90-es évek elején született meg az a várostervezési döntés, amelynek lényege, hogy egy nagyívű kulturális és rehabilitációs programon keresztül helyezik vissza Bilbaót a térképre.

Amikor kiderült, hogy a Guggenheim Alapítvány új európai helyszínt keres nagyszabású projektjének, több város is versenyben volt, ám sokan az elképesztő költségek miatt visszaléptek. A baszkok ugyanakkor vállalták az épület és az induló gyűjtemény finanszírozását – ami merész húzás volt egy gazdasági válság sújtotta iparvárostól –, a tervezésre pedig végül az észak-amerikai Frank Gehryt kérték fel. A múzeum 1993 és 1997 között épült fel, nagyjából 24 000 négyzetméteren, ebből ma több mint 10 000 a kiállítótér. Kifejezetten óriási méretű kortárs installációk befogadására tervezve.

Gehry célja az volt, hogy az épület minél természetesebben simuljon bele a környezetébe, noha vitathatatlan, hogy radikálisan kortárs. Az alsó szinteket mészkő borítja, amely számos bilbaói épület alapanyagát adta a korábbi évszázadokban, míg belül a részben szabadon láttatott acélváz utal a város nehézipari hagyományaira. Az épületet kívülről titánlemezek „pikkelyezik”, ami lenyűgözően reagál a fényre és a nap bármely szakában, bármilyen időjárás mellett egyedi hangulatot áraszt.

A környezet ugyanilyen tudatosan komponált. A La Salve hidat az épület nem eltakarja, hanem beemeli a kompozícióba. Sőt, 2007 óta Daniel Buren hídpillérei, a Vörös ívek elnevezésű installáció festi pirosra a híd egy részét. Mintha a város és a múzeum közös keretbe kerülne általuk. A látogatók Puppy-hoz hasonló nagy kedvence, Louise Bourgeois monumentális pókja, a Maman szintén a híd árnyékában magasodik, míg a másik oldalon Anish Kapoor fényes acélgömbökből álló szobra tükrözi vissza a titánfelületeket, a hidat – és persze minket.

Az állandó kiállítás kétségkívül leglátványosabb tere az a mintegy 130 méter hosszú, 30 méter széles, pillér nélküli (!) csarnok, ahol Richard Serra The Matter of Time című monumentális acélinstallációját járhatjuk körül. A csavarodó korrodált acélfalak között sétálva az ember szédítő tapasztalatokat szerez: szinte minden érzékszervére hat az installáció. Olyan, mint a Guggenheim, vagy éppen Bilbao maga: folyamatosan szűkül és tágul, hatalmas kontrasztjaival érezteti velünk, hogy valami egészen egyedi közepén vagyunk. Nagyszerű érzés.

Aki látott már képet a ’80-as évekbeli Bilbaóról, nehezen hiszi, hogy a WizzAir éppen az egykori észak-spanyolországi iparvárost tűzte ki új desztinációként az utazási térképre. Pedig elég csak néhány nevet említeni a kortárs építészet nagyjai közül, és könnyen érthetővé válik, micsoda urbanisztikai mesterkurzussal találkozik az utazó Bilbaóban.