„Úgy döntöttem, bízom a Caminóban” − Közösségi építészet az El Caminón?

KT: Talán kezdjük az elején: hogyan találkoztál először a Caminóval, és mikor jutott eszedbe, hogy a te utad is arra vezethet?

VÉ: Sok-sok éve olvastam először az El Caminóról, de akkoriban még nem nagyon foglalkoztatott a gondolat, hogy útra keljek. Mint sok minden mást, ezt is felírtam a bakancslistámra, és reméltem, hogy majd egyszer lesz rá lehetőségem, hogy elmenjek. Aztán elérkezett 2015, és az a pillanat az életemben, amikor úgy éreztem, megfulladok. Bármit csináltam, bármerre fordultam, egyszerűen semmi sem sikerült, mindenhol fájdalomba ütköztem és csalódásba. Egészen addig úgy gondoltam, erős vagyok, bármiből képes vagyok felállni és továbbmenni, de akkor nem sikerült. A padlón voltam, depresszióba zuhantam. Hónapokon keresztül egy sötét szobában feküdtem otthon az anyukámnál és napi 20 órát aludtam. Úgy éreztem, az életem hirtelen és kilátástalanul összezuhant.

KT: Hogyan szűrődött be ebbe az elzártságba a Camino? És hogyan tudott rajtad segíteni?

VÉ: Május vége felé az egyik nap a Google-on böngésztem, és beírtam, hogy „világgá szeretnék menni”. Az első találatok között szerepelt Finisterre, a világ vége. Egyszerűen csak rákattintottam és olvasni kezdtem. Attól a perctől fogva mindenhol a Caminóba botlottam. Nem telt el 3 nap, és kikeltem az ágyból. Mindenki megdöbbent, amikor lesétáltam vacsorázni a konyhába. Aznap bejelentettem, hogy útra kelek és végigcsinálom az El Caminót. Persze a családom és a barátaim hitetlenkedve néztek rám, és azt gondolták, hirtelen jött hóbort az egész. Az elhatározásom után már sokkal jobban voltam. Egész nap olvastam és terveztem, merre és mennyit menjek, milyen felszerelést vegyek, stb. Pár héten belül meg is vettem a repjegyeket és a hátizsákomat.

KT: Igen ám, de melyik Caminóra a sok közül? Hogy döntötted el, melyik ösvényen mész majd? Esetleg az építész érdeklődése vezetett, vagy más okod volt rá, hogy arra menj, amerre mentél?

VÉ: Szinte fel sem merült bennem a kérdés, hogy melyik utat válasszam. Amint végigolvastam mindent, amit lehetett, és megismertem a különbségeket, rögtön tudtam, hogy az Északi- az én utam. Érdekes, mert a Francia sokkal inkább szól az épített környezetről, a templomokról, a vallásról. Az Északin inkább a természeté a főszerep. Talán ezért is lett egyből annyira szimpatikus. Kereszténynek neveltek, de nem gyakorlom a vallást, így ez az út sem erről szólt számomra. Szerettem volna egy kicsit közelebb kerülni önmagamhoz, és elfogadni az életet, a jó és a rossz dolgokkal egyaránt.

Tudtam, hogy sokkal kevesebben járják az Északi utat, és fizikailag is a legnehezebbek közé tartozik. Én pedig vágytam a magányra és a nehézségekre. Persze azt el kell mondanom, hogy minden nagyobb városban eltöltöttem egy plusz napot, hogy mindent meg tudjak nézni. Bilbao volt a kedvencem, teljesen beleszerettem az épületekbe, a nyüzsgésbe, és az emberekbe.

KT: Mondhatjuk, hogy a természeti táj térbeli változása mellett az épített örökség egyfajta időutazást is lehetővé tesz az úton? Mesélj egy kicsit arról, milyen volt építészként végigjárni ezt az utat.

VE: Ez, azt hiszem, minden utazásra igaz. Más ország, más kultúra, más építészeti stílus, új emberek. Imádom ezt a folyamatos változást, a felfedezést. Az ember világnézete és értékrendje pillanatok alatt megváltozik, amint utazni kezd, és befogadóvá válik másokkal szemben. Építész szemmel végigjárni az utat, talán nem is különbözik annyira a többiekétől. Leszámítva persze, hogy a Guggenheim Múzeum és a Calatrava-híd meglátogatása kötelező. (Mosolyog.)

Az első számomra lenyűgöző épület Santander katedrálisa volt. Az volt az első templom, ahová betértem. Valamiért úgy éreztem, muszáj. Egyszerűsége és léptéke lenyűgözött. Beléptem, és elakadt a szavam. A csend, a hangulat, az atmoszféra alázatra késztetett. Gyertyát gyújtottam, és csak ücsörögtem az egyik padban órákon keresztül, miközben hálát adtam azért, hogy az úton lehetek. A mai napig viselek egy fa karkötőt, amit ott kaptam. Arra az erőre emlékeztet, amit ez az egész út képvisel.

KT: Mit érdemes tudni az Északi útról? Miben tér el attól, amit másoktól, a másik útvonalakról hallottál? Mit emelnél ki, amivel csak itt találkozhat a zarándok?

VE: A természet közelsége és ereje szerintem egyedülálló ezen az úton. Sziklaszirteken sétálni tűző napon, miközben méterekkel alattunk dühösen morajlik az óceán, vagy szakadó esőben az erdőben dagonyázni egész nap anélkül, hogy bárkivel vagy bármivel találkoznánk. A napfelkelte és a naplemente gyönyörű színei a víztükrön. Mind-mind rengeteg élményt, nehézséget és boldogságot adnak az úton. Amit még kimondottan imádtam, azok a zarándokmenük voltak. Az óceán közelsége miatt ezek rendszerint valami tengeri herkentyűből álltak, nagyon olcsón és nagyon sokat ettünk minden nap végén. (Mosolyog.)

Egy apró csoda a Caminón

Az első tényleg nagyon komoly akadályom és egyben a legszebb pillanatom a 8. napon volt a Pobena és Castro Urdiales közti szakaszon. Korán szerettem volna indulni, és kiélvezni az aznapi tájat. Természetesen az eső keresztülhúzta a számításaim. Eleinte csak szemerkélt. Erre fel voltam készülve. De egy órával indulás után a sziklás partszakasz kellős közepén egyszer csak ömleni kezdett. Nem volt se fa, se ház, se semmi. Megszaporáztam a lépteim, hátha találok valamit, de reménytelen volt. Egy idő után nem számított már se a kabát, se a táskavédő, mindenem csurom víz volt. Vacogtam a hidegtől, és elsírtam magam.

Úgy másfél órát gyalogolhattam, mire megláttam egy kis alagutat. Szűkös volt, és fából tákolták össze. A bejáratánál egy ijesztő, hajléktalannak tűnő bácsi üldögélt. Annyira féltem, és annyira fáztam, hogy bementem a sötétbe, egyenesen az alagút közepére. Kinyitottam a táskám, és száraz ruhát kerestem, de hiába. Nem sokkal később Santiago felől egy biciklis ért az alagútba. Félig letolt nadrág, bömbölő zene. Afféle igazi suttyó. Távolabb húzódtam. Féltem. Egyedül voltam.

Kuporogtam tovább és reméltem, hogy egyszer majd eláll az eső, és talán kisüt a nap. Aztán odalépett hozzám Ahmed (így hívták a hajléktalannak tűnő bácsit), és megkérdezte, kérek-e kávét. Hirtelen közelsége még jobban megrémített, de úgy döntöttem, bízom a Caminóban, így hát elfogadtam a meghívást. Timothy-t és engem a bejárat felé invitált, és bemutatott minket egymásnak. Aztán a táskájából egy benzinfőzőt vett elő, és egyetlen csésze-szerű koszos tárgyat, meg kávéport. Az elkészült tömény és erős forró italt a kezembe nyomta, én pedig örömmel elfogadtam.

Szörnyű íze volt, de abban a pillanatban nem is történhetett volna velem csodálatosabb dolog. Ültem ott velük a kis alagút végén, és felmelegedtem a körbejáró kávétól. Közben beszélgettünk az életünkről, és bámultuk a szakadó esőt. Timothy és én is előszedtük a konzerveket a táskánkból, meg némi ázott bagettet, és megosztottuk Ahmeddel, aki tényleg hajléktalanként él évek óta, de közben zarándokol. Semmije sem volt, mégis megosztott velünk mindent.

Én pedig örültem, hogy két ilyen csodálatos emberrel reggelizhetek a földön ülve, boldogan. Ez a nap rengeteget tanított nekem a téves előítéletekről. Két olyan emberrel hozott össze ott, abban a kis alagútban, akiktől régen mindig is féltem, és akik elől átmenekültem volna az út túloldalára. Pár órával később elállt az eső, és mi örökre elköszöntünk egymástól. Hárman három felé indultunk tovább a kis alagútból… (Mosolyog.)

KT: Sokat hallani arról, hogy a hagyományos vallásos zarándokok mellett megjelentek előbb a belső, lelki útkeresők, majd később azok is, akik pusztán kalandvágyból mennek a Caminóra. De olyanról már ritkábban hall az ember, hogy valaki elmegy az útra, és aztán szakmai munkájának középpontjába is helyezi. Már az úton megszületett benned az ötlet, hogy egy zarándokszállás megtervezését tedd a szakdolgozatod témájává?

VÉ: Az én utam is inkább volt spirituális és lelki, mintsem vallásos vagy teljesítményalapú. Eleinte még nem foglalkoztatott különösen a diplomám sem. Mondogattam néha, hogy itt vagy ott lehetne még egy szállás, mert éppen nagyon sokat kellett menni, vagy nagyon kevesen fértek el a következőben, és az embernek rohanni kellett, ha azt akarta, hogy aznap legyen fedél a feje felett. Egy alkalommal átéltem azt is, hogy ez nem sikerül, és egy padon kellett töltenem az éjszakát. Ott és akkor fogalmazódott meg először bennem, hogy ezt szeretném csinálni.

A diplomatéma akkor jó, ha személyesen is kapcsolódik a tervezőjéhez. Amikor nem azért ülök le rajzolni, mert kell, hanem azért, mert a szívemből jön és szeretném. Nekem ez a téma pont ilyen. Kiválasztottam a legnehezebb napom. Amikor egy 80 fős szállásról indultunk egy 24 fős felé 40 km-en át, rohanva, picit talán tartva is attól, hogy mi lesz aznap. Kerestem egy gyönyörű partszakaszt közel az úthoz kb. félúton, és elkezdtem azon gondolkozni, milyen is lenne számomra  egy ideális, de természetesen visszafogott szállás. Amikor hazaértem, már biztosan tudtam, hogy szeretném megcsinálni.

KT: Sokan mondják, hogy akár idegenek közt egyfajta különös összetartozás-érzést teremt az, hogy ugyanazt az utat járják, ha akarjuk, együtt. Ez a közösség-érzet is hozzájárult ahhoz, hogy a szállás megtervezését a közösségi építészet gondolatára alapozd?

VÉ: Ez volt az alapgondolat. A zarándokok hatalmas közösséget építettek ki, és ki merem jelenteni, hogy akár ismeretlenül is számíthatunk egymásra. Az úton, ha bárkinek szüksége van valamire, hirtelen ott terem mellette egy másik zarándok, aki örömmel és feltétel nélkül segít bármiben. Ez az út egyik csodája. Az önzetlenség, az emberség. Nekem az utolsó 100 km-t mikrotörésekkel a lábamban kellett megtennem. Nagyon lassan haladtam, a táskámat is alig tudtam megemelni. De mégsem hagytak magamra, sőt, egy kedves zarándoktársam minden nehéz szakasznál elvette a táskám, és a magáéval együtt azt is cipelte.

Ezen a szakaszon rengeteget sírtam. Hiszen idegenek voltunk egymásnak. Sokan a barátaikra sem számíthatnának ilyen helyzetben. De mi ott, akkor egy cipőben járunk. Nem csak azokkal, akik éppen az úton vannak. Hanem azokkal is, akik valaha jártak ezen az úton. A szellemük, a lépteik nyoma végigkísér minket, és erőt ad, kitartást és összetartozást. Mindenki egy kicsit a sajátjának érzi az utat, de a közösség szelleme mindenben fellelhető.

Véleményem szerint egy épület is akkor igazán jó, ha az ember a magáénak érzi, ha megtalálja benne azt, ami számára fontos, szerethető. Legyen az egy fal, amire festeni lehet, vagy pár konnektor az ágy mellett. Ez a közösség pedig képes arra, hogy egy ilyen mindenki számára szerethető, de mégsem a valóságtól vagy a Camino szellemiségétől elrugaszkodott házat álmodjon meg.

KT: Milyenek eddig a visszajelzések?

VÉ: Miután megosztottam a felhívásom az első Facebook-csoportban, záporozni kezdtek az üzenetek. Rengeteg ötletet és segítséget kaptam. Rengeteg vállalkozó szellemű emberrel találkoztam, akik már az építésről kérdezgettek. A fellegekben jártam, és úgy éreztem, hogy visszacsöppentem a Caminóra. Az egyetemen azt mondták, nem létezhet olyan, hogy közösségi tervezés. De én ebben nem hiszek. Lehet, hogy a vonalat ténylegesen én húzom meg, de abban rengeteg ember szíve és lelke benne van. Igyekszem a lehetőségekhez mérten minden ötletet és javaslatot felhasználni, remélem tetszeni fog a végeredmény. (Mosolyog.)

KT: Ha elkészül a munka, érdekes gondolatkísérlet marad, vagy esetleg elindulhat a megvalósulás útján? Mik a terveid? Vagy akár azt is kérdezhetnénk: mikor aludhatunk majd először az általad tervezett zarándokszálláson?

VÉ: A terv diplomamunkának indult, de már a kezdeti megfogalmazásban is benne volt a közösségi építés. Nagy álmom, hogy egyszer megvalósuljon ez az épület. Azóta több olyan levelet is kaptam, hogy gyerünk, építsük meg. Például itthonról vagy Portugáliából, de sokan szívesen kijönnének Spanyolországba is. Mivel az ötlet egyik alappillére a közösség mellett a Camino egyszerű szellemisége, az anyagválasztásnál a könnyen beszerezhető, olcsó, helyi anyagokat részesítettem előnyben. Voltak, akik ehhez is adtak ötleteket, de azért itt már kevesebben mertek hozzászólni.

Jelenleg több kisebb, fával ötvözött kőházban gondolkozunk. Asztúriára talán ez a legjellemzőbb. Ha más helyszínre szeretnénk átvinni az épületet, ezek az anyagok akár változhatnak is, például vályogtéglára vagy másra. A lényeg, hogy természetes legyen, olcsó, és környezetbarát. Külön épületben kapna helyet a közösségi funkció, és két másikban a szállás funkció. Ez már elsősorban a megvalósítás üteme miatt lett kitalálva. Így egy házat viszonylag rövid időn belül fel lehetne építeni és használni, miközben a másik kettő folyamatosan épül.

Hogy mikor lehet benne aludni? Remélem, minél hamarabb. Reményeim szerint a tervek legkésőbb nyárra véglegesek lesznek. Utána csak az embereken múlik. Ha elegen leszünk akár neki is állhatunk. (Mosolyog.)

KT: Számodra tehát a szakdolgozat a Camino, de a Camino nem csak a szakdolgozat. Jut még valamire időd a munka mellett?

VÉ: A rajzoláson kívül jelenleg egy könyvön is dolgozom, ami a Caminón átélt élményeimet meséli el, és talán majd ösztönzi is az embereket, hogy útra keljenek, és ők is megtapasztalják azt a rengeteg csodát, amit Szent Jakab-útja tartogat.

Ha van esetleg zarándokszállás-ötleted Édua számára, szeretettel várjuk a magazin email-címére.