„A Camino mindig tudatta velem, hogy nem vagyok egyedül.” − Édua útja (6. rész)

Augusztus 5-e van. Több, mint két hete úton vagyok, 328 km-el a hátam mögött. Ma reggelre megjelent az első vízhólyagom is. Hatalmas és természetesen a legrosszabb helyre a sarkam közepére sikerült kinőnie. Biztosan a vizes cipő az oka. Előszedtem a másikat hátha jobb állapotban van…

Hulla fáradtnak érzem magam. A nap sugarai éppen, hogy kezdenek előbújni a dombok mögül. Szinte rá sem ismerek Santallina del Mar-ra. A tegnapi hatalmas nyüzsgésnek hűlt helye. Egyedül kullogok végig a régi utcácskákon a gyönyörű épületek között. Végre van alkalmam megcsodálni őket. Különös középkori hangulata van az egész helynek, mintha egy régi mesében járnék. A falu szélén a tehenek összebújva bámulják a felkelő napot miközben felfelé kaptatok a dombon egy forró kávé reményében.

8 körül járhatott, amikor elindultam. Beraktam a zenét a fülembe, felvettem egy viszonylag gyors tempót  és nekivágtam a domboknak. Jó kedvem volt. Szép volt a táj, nem volt túl meleg, szóval minden adott volt egy szuper naphoz. Aztán egyszer csak megszólalt az a szám. Az a szám, amit annyiszor elénekelt nekem amikor rossz kedvem volt. Véletlenszerű lejátszásra állítottam az ipodom, de több ezer szám közül szinte egyből megtalálta azt az egyet, amit soha többé nem szerettem volna hallani.

Késő volt elnyomni. A sírás pillanatok alatt rám tört. Szaladni kezdtem a táskámmal. Fel a dombra, le a dombról. Több, mint 10 kg csapkodta ütemesen a hátam, patakokban folyt rólam a víz, de nem akartam megállni. Már régen nem érdekelt, hogy mit gondolnak mások. Mit szólnak majd az emberek, akik így látnak. Bárcsak előbb átéltem volna ezt a gondtalanságot. Bárcsak előbb rájöttem volna, hogy mekkora hülyeség mindenkinek megfelelni és azon agyalni, hogy jól csinálod-e…

Pár dombbal később azon kaptam magam, hogy bár a jókedvem pillanatok alatt elszállt, nem rosszkedv lépett a helyébe, hanem valami egészen más. Valami könnyű… Úgy döntöttem, véget vetek az önkényes önkínzásomnak. Megálltam és leállítottam a végtelenített lejátszást. Sikerült. Megint egy kicsivel könnyebb lett. Megint sikerült kiadnom magamból egy picike részt a hatalmas egészből, fellélegeztem. A megkönnyebbüléstől nevetnem kellett. Álltam a domb tetején, tűzött a nap, folyt rólam a víz, de én csak ledobtam a hátizsákom és kacagva önmagamon bedőltem a hatalmas fűbe.

Dél körül ébredtem meg, tűzött a nap, kiszáradt a szám. Ittam gyorsan pár kortyot és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne órákat aludni egy domboldalon, feltápászkodtam a fűből és kiszedtem a leveleket a hajamból. Az arra járó falubeliek hatalmas szemekkel figyeltek, én pedig jókedvűen integettem mindenkinek akiknek sikerült elkapni a tekintetét.

Az út hátralévő része mind érzelmileg, mind gyakorlatilag hasonlóan telt. Fel és le, fel és le….fel és le.

Délután 3 körül érkeztem meg Comillasba a 20 fős albergue elé. Hatalmas mázlim volt, még éppen belefértem a limitbe. Az épület csak 4 után nyitott, ezért úgy döntöttem járok egyet addig a parton hátha találok végre polipot. Amióta itt vagyok azt szerettem volna enni de még nem sikerült kifogni egyetlen zarándokmenüben sem.

Beültem a kis bárba a strandon és egyből kiszúrtam, hogy ugyan menüben nem kapni, de az étlapon végre szerepel. Rendeltem egy hatalmas adagot miközben bőszen mondogattam magamnak, hogy ezt most megérdemlem.

A percek lassan teltek. Bámultam a gyönyörű partot, élveztem a napsütést és a finom ízeket miközben azon járt az agyam, hogy mennyire rossz egyedül lenni. Minden tökéletes volt de én mégis magányos voltam. Háromnegyed körül kikértem a számlát, hogy időben visszaérjek, de meglepetésemre csak egy kis cetlit kaptam, amin annyi állt: egészségedre. A pult felé fordultam. A pincérek mosolyogva integettek felém, miközben hangosan kiabálták, hogy peregrina, perseverancia peregrina! Utólag megtudtam, hogy ez annyit tesz kitartás zarándok.

Jókedvűen indultam vissza a szállásra. Boldog voltam, mert rájöttem, hogy hiába érzem magam eszméletlenül magányosnak az út mindig tudatja velem, hogy valójában nem vagyok egyedül. Sőt, akadnak olyan szerencsés pillanatok is, amikor ténylegesen kapunk egy társat, egy barátot, aki ha csak egy napra is de elfeledtet minden rossz érzést, ami a szívünket nyomja. Nekem ez a barát Kuba volt.

Hatalmas vigyorral és egy óriási San Miguellel várt a bejáratnál, amikor megérkeztem. Felismerte a táskám, és bár neki már sajnos nem maradt hely, úgy gondolta megvár, hogy újra találkozzunk. Visszamentünk a partra, vettünk még két sört és lehuppantunk a homokba. Az egész annyira egyszerű volt, annyira szabad. Beszélgettünk, nevettünk, aztán Kuba egyszer csak felpattant, kézen fogott és behúzott a vízbe. Hatalmas hullámok voltak. Már az első teljesen beterített. De mi csak ugráltunk és bohóckodtunk.

Szabadnak éreztem magam.

Nem voltak problémák, nem volt szomorúság, nem volt tegnap és a talán holnap sem. Csak mi voltunk és a pillanat. Újra tudatosult bennem, hogy mennyire szeretek itt lenni. Szeretem az embereket, szeretem a partokat, a hegyeket. A meglepetéseket, a váratlan pillanatokat, a találkozásokat, és az újra találkozásokat. Egyszerűen csak szeretek boldog lenni itt… és néha egy kicsit szomorú is.

Az a délután a természetessége miatt volt csodálatos. Lényegében két ismeretlen vagyunk akiket az élet pillanatokra összesodor, hogy tanuljunk egymástól valami fontosat. Én tanultam. Gondtalanságot. Boldogságot. Egyszerűséget. Megtanultam meglátni a lehetőséget a pillanatban, kiélvezni az egyszerű dolgokat, nem gondolkozni csak élvezni az életet akkor és ott, abban a percben.

Kuba csak megy. Nem érdekli meddig. Nem érdekli, hogy a tervek szerint haladjon, sőt nagy valószínűséggel tervei sincsenek igazából. Ha eltéved kérdez. Nem fél, nem aggódik. Csak van. Ott áll meg ahol éri az este. Hagyja, hogy sodorja az élet. Megél mindent, évezi aztán elengedi mert semmit sem szabad görcsösen szorítani, akarni, birtokolni.

Mielőtt eljöttem a Caminora szerettem volna csináltatni egy tetoválást a lábámra. “Let it be” felirattal. (Legyen úgy.) Habár értettem a jelentését, rájöttem, hogy valójában soha nem éltem meg, soha nem éltem úgy. Egészen mostanáig. A beszélgetés közben egyszer csak Kuba megjegyezte, hogy minden napját egyetlen mondat szerint éli, amit minden reggel elismétel magának ébredéskor. Ez pedig nem volt más, mint a Let it be. A “véletlenek” játéka ismét mosolyra húzta a szám. Hálás voltam, azért a pár óráért, amit vele tölthettem.

A napon szépen lassan megszáradtunk és újra felmelegedtünk. Kuba a hátizsákjából elővett egy kis ételt és szendvicseket gyártott. Megvacsoráztunk, bámultuk a hullámokat és elméláztunk az egyre inkább kiürülő parton. Még feküdtünk egy picit, de éreztem, hogy közel a búcsú ideje. Szomorúság töltötte el a szívem, bár reméltem, hogy az útjaink még keresztezik egymást. Furcsa érzés napról napra ráébredni, hogy a Camino tényleg olyan, mint az élet. Csak kicsiben. Sok helyen olvastam már, hogy valaki ezt írta és nem teljesen érettem, de most már világos.

Ugyan azok a folyamatok játszódnak le, csak sokkal gyorsabban. A szomorúság nem tart hónapokig csak órákig, ahogy a boldogság is. Megismerek csodálatos embereket, akiktől aztán elbúcsúzom. Tanulok. Tapasztalok. Döntök. De minden választásomnak azonnal nyoma van.

Szembesülök a fájdalommal és az örömmel. A nehézségekkel, amiket le kell győznöm. És szembesülök önmagammal is. Talán jobban, mint a “való” életben. Mert itt csak én vagyok. Csak magamra számíthatok. Vannak akik elkísérnek az utam egy-egy szakaszán, de összességében végül mindig egyedül állok az ismeretlenbe. És, hogy mi a lesz a végén? Szerencsére fogalmam sincsen.