Az azték civilizáció bölcsőjében

Közel 11 órás, Madridból induló repülőutunk célállomása Mexikóváros. Az agglomerációval együtt 20 milliós metropolisz hatalmas repülőteréről hosszú metróút után érkezünk meg a Centro Históricóba, a történelmi belvárosba. A Zócalo, vagyis a főtér gigantikus méretekkel bír: a szabályos négyzet alakú tér minden oldala 200-200 méter hosszú. A név eredetileg talapzatot jelent, melyre Mexikó függetlenségét méltatva egy emlékmű került volna, de az emlékmű nem épült meg, a talapzat is rég eltűnt már, de a név maradt, sőt, az ország egyéb városaiban is gyakran Zócalónak nevezik a főtereket.

Hatalmas szmog lepi el a várost, a spanyolok által hátrahagyott városrész a mai napig felidézi a múltat; a templomok, az utcák, terek építészete. A modern városrészben felhőkarcolók, illetve a külvárosok szegénynegyedei alkotják a változatos mexikói képet. Ha a téren lépkedünk, nemcsak a mai Mexikó történelmi, kulturális és politikai központjában járunk, hanem egy rég letűnt civilizáció, az aztékok egykori fővárosában is. Itt lehetett valamikor Tenochtitlán, az 1300-1500-as évek Mezoamerikájának egyik legjelentősebb városállama.

Mezoamerika:

kulturális és földrajzi fogalom egyben. A mai Mexikói-völgytől északra elterülő sivatagi területtől kezdve Guatemalán és Hondurason keresztül Nyugat-Nicaraguáig és Costa Ricáig terjed, és az itt élő népek majd 22 000 éves történelmét jelenti összefoglalóan.

Az aztékok vándorlásuk során úgy hitték, hogy a számukra a letelepedésre legalkalmasabb helyet egy isteni jelből fogják megtudni. Ha meglátnak egy sast, amely egy kaktuszon ülve kígyót tart a csőrében, akkor fogják megtalálni azt a helyet, ahol központjuk alapjait letehetik és a birodalmukat kiépíthetik. A legenda szerint a mai Zócalo helyén látták meg a madarat, és itt építették fel főtemplomukat, a Templo Mayort. A szimbólum azóta Mexikó jelképévé vált: a csőrében kígyót tartó sas az ország zászlaján is megtalálható.

A Zócalón található a Palacio Nacional, mely az ország elnökének rezidenciájául szolgál, továbbá a Catedral Metropolitana (fővárosi katedrális), amely 1573-tól kezdődően több, mint 200 évig épült. Az azték elődök szellemisége azonban máig belengi a katedrális levegőjét, hiszen az ráépült a Templo Mayorra: a hatalmas katolikus templom falai az azték szakrális hely nyomán emelkedtek.

Ki tudja, mennyit őriztek meg harcos őseik tulajdonságaikból a mai mexikóiak, hisz inkább békésen, néhol sietősen jönnek-mennek a grandiózus téren. Az utcán maszatos képű lurkók téblábolnak, szigorú rendőrök összehúzott szemekkel pásztázzák a teret, aztán csinos, ébenfekete hajú fiatal nők tipegnek tűsarkakon, másutt őslakos asszonyok rengeteg gyermekkel körülvéve kéregetnek a külföldiektől. Kicsit távolabb friss narancslevet árul egy nagyhangú asszonyság, és ráérősen fecseg faszénparázson sült kukoricát áruló kollégájával. Elegáns férfiak loholnak összeráncolt homlokkal, igyekeznek menekülni az úton-útfélen cipőpucolásra ajánlkozóktól, majd az egész forgatagot elnyeli a metróba vezető alagút.

Maják, aztékok, konkvisztádorok

Következő nap indulunk busszal a Mexikóvárostól észak-keleti irányban, körülbelül 50 km-re található Teotihuacánba. Míg odaérünk, rakjunk egy kis rendet a fejünkben az aztékokkal, majákkal és a többi népcsoporttal; szokásaikkal, hitvilágukkal kapcsolatban.

• Időszámításunk előtt 21 000 évvel vadászó-gyűjtögető emberek érkeznek a Bering-szoroson keresztül az Újvilágba, akik néhány évezred múlva már a Mexikói-völgyben élnek.
• Az i. e. 7000-1500 közötti időszakban a mezoamerikai telepesek földműveléssel foglalkoznak, kukoricát, tököt, gyapotot, csilipaprikát termesztenek és falvakba tömörülnek. I. I. e. 1500-900 az olmék népcsoport kultúrája virágzik, felépítik San Lorenzo és La Venta városát.
• I. e 900 – Kr. u. 200-ig a zapoték és maja népcsoport uralja Mezoamerikát. A zapotékok felépítik Monte Albánt, egy ismeretlen népcsoport pedig Teotihuacánt.

• I. sz. 250 – 900 a maja birodalom virágkora, felépülnek Tikal, Copán, Palenque nyüzsgő városállamai. A maják a Yucatán-félszigeten és a délebbi területeken (a mai Guatemala, Belize, Honduras) telepedtek le, és a mai napig ezen a vidéken élnek. A maja piramis-építészet ekkor érte el fénykorát. Habár sok tudományterületen fejlettek voltak (pl. csillagászat) és a piramisokat is mértani pontossággal építették, a fémet viszont nem ismerték. Így nehéz elképzelni, hogy kőkorszaki módszerekkel, kőpattintással faragták a piramis megannyi alkotókövét.
• I. sz. 900 – 1200 tolték, mixték, csicsimék népek fénykora, majd 1200-tól az aztékok megérkeznek a Mexikói-völgybe észak felől, megalapítják Tenochtitlánt és 1519-ig, a spanyol hódítók megérkezéséig virágzik birodalmuk. Az azték népet végül legyőzik Hernán Cortes csapatai.

Közeledünk Teotihuacánba, lassan érkezik a busz a poros országúton az egykori városhoz. A két méltóságteljes piramis csendes nyugalommal áll a jó néhány kisebb épület gyűrűjében. Most nehéz elképzelnünk, de a kezdetekben 40 000 lélekszámú maja város fénykorában elérte a 200 000 főt, amely a korabeli Londonnál is nagyobb volt, az akkori világ egyik legnagyobb települése. Kiteljesedése nem véletlenszerűen alakult, hiszen építői kidolgozott tervet követtek: a piramisok és a kisebb épületek a közeli táj pontos lenyomatát adják ki.

Teotihuacán roppant kiterjedésű városának áhítatot keltő romjai csaknem ugyanazon a tengerszint feletti magasságon fekszenek, mint az Újvilág másik lenyűgöző települése, a perui Machu Picchu. Ezzel azonban a hasonlóság véget is ér. Mert míg az utóbbi meredek szirtek között szorong, Teotihuacánt a Mexikói-völgy tágas síkságára tervezték. A város központját a 66 méter magas Nappiramis uralja, amely 765 millió köbméternyi, nehéz munkával kifejtett kőből épült. Ettől nyugatra húzódik a szertartásút, amelyet később

az aztékok a „Halottak útjának” neveztek el.

Ez a 40 méter széles, több, mint 2 kilométer hosszú út a Cerro Gordo ma már kialudt tűzhányó felé néz, melyet szent hegyként tiszteltek. Ez az út az alapja a város rácsos szerkezetének, két oldalán az alacsonyabb paloták, lakóépületek sorakoznak, az út másik végén a Holdpiramis áll. A hatalmas Nappiramist egy természetes barlang fölé építették, mely ősi vallási szertartások színhelye volt. A barlangokat a mezoamerikai népek ősidők óta a szellemvilágba vezető kapuknak tartották, az isteneikhez vezető út bejáratának. Itt helyezték el áldozati ajándékaikat és az emberáldozásokat is ehelyütt végezték el.

A két piramisra meredek lépcsősorok vezetnek, mi is felkaptatunk a Nappiramisra és több pihenőt beiktatva leszámoljuk a 248 lépcsőfokot. A Nap szinte perzsel, légmozgás alig van. A turisták, látogatók csendben, felszabadult szusszanások közepette nézelődnek piramis tetején. Talán megérinti őket a régmúlt hangulata és beleképzelik magukat a sok száz évvel ezelőtti forgatagba.

2000 lakóház, számos templom, nyitott terek, 500 műhely, a papok és katonák palotáiban folyt az élet. Jáde kövekből gyönyörű ékszereket, obszidiánból használati tárgyakat faragtak, ezekkel kereskedtek. Katonáik folyamatos harcban álltak a közeli népcsoportokkal, az összecsapások során rengeteg embert ejtettek foglyul, akiket később emberáldozataikhoz használtak. Papjaik tartották számon a jelentős eseményeket, jósoltak a csillagokból, isteneiket szolgálták ki rituális ünnepségek megtartásával és áldozatok bemutatásával.

A maja idő nyomában

Az idő fontos jelentéssel bírt a maják, majd később az aztékok számára is. A papok kétféle naptár segítségével jegyezték fel az idő múlását és jósolták az eljövendőt: egy 365 napos szoláris naptárral, mely az évszakok változásához kapcsolódott és egy 260 napos rituális naptárral, amely feltehetőleg az emberi terhesség hosszán alapult. Ahhoz hogy az 1. nap a szoláris (365 nap) naptárban egybeessen a rituális (260 nap) naptár 1. napjával, ahhoz 52 darab szoláris évre volt szükség. Ez az 52 éves egység, melyet egy „köteg” évnek neveztek, igen nagy jelentőséggel bírt.

Minden köteg év végét nagy veszélyekkel teli pillanatnak tartották, amikor is az istenek véget vethetnek a világnak. Az idő múlásával és jegyzésével sokat foglalkoztak, a mai lineáris világképünknek azonban furcsának tűnhet körkörös időérzékelésük. Egy köteg éven belül feljegyeztek, faragott kőoszlopokra, sztélékre véstek minden jelentős eseményt, azonban a köteg évek egymás utániságát már nem jegyezték fel. Tehát azt nehezen lehetett megállapítani, hogy melyik 52 évről árulkodnak ránk maradt nyomaik.

Teotihuacán pusztulását csakúgy rejtélyes homály fedi, mint kezdeteit. A végromlás magjait feltehetőleg az éghajlat vetette el, amely egyre szárazabbá vált, és a terméshozam csökkenését eredményezte. A kegyelemdöfés azonban kb. Kr. u. 700 táján érte, amikor északi barbár betolakodók lángok martalékává tették a város központját, s ezt követően további 200 évig éltek Teotihuacánban. Abban az időben, amikor Róma napja leáldozott, s Európát barbár hordák támadása rázkódtatta meg, Mexikóban olyan civilizáció jött létre, mely megvalósította a legmagasabb rendű társadalmi kohéziót és művészi érzékenységet. Ám évek kitartó kutatómunkája áll előttünk, míg Teotihuacán rejtélye napfényre kerül a Mexikói-völgy futóhomokja alól…

Második rész: Mesebeli utazás a maja piramisok nyomában   Harmadik rész: A következő állomás − Guatemala & Honduras