50 éves az ELTE Spanyol Tanszéke − interjú Prof. Dr. Scholz Lászlóval

Hogyan és hol kezdett érdeklődni a spanyol nyelv iránt?

Véletlenek sorozatának köszönhető minden. Egy álmos kisvárosi gimnáziumba jártam angol tagozatra. Az angol nagyon jól ment, és szerettem is. Csakhogy akkoriban a bölcsészethez két szakot kellett választani. Sokat gondolkoztam, hogy mi legyen az angol mellett a másik választott tantárgy, és a finn mellett döntöttem. Nekiláttam a tanulásnak, és egész nyáron forgattam a finn tankönyveket. Eljött az ősz és az angoltanárom megkérdezte: “Na, Scholz, mi lesz a másik szak?”.

Elmondtam neki, hogy a finnt választottam, mire közölte, hogy úgy tudja, a finnt sajnos csak magyar szakosok vehetik fel, így tovább kellett keresgélnem. Felvetette, hogy mi lenne, ha választanék egy másik nyelvet; ő éppen akkor kezdett magától spanyolul tanulni és felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzá. Volt még egy barátom, aki szintén spanyoltanulásra adta a fejét. Szombat délutánonként – akkoriban még szombaton is volt tanítás – összegyűltünk hárman egy lakótelepi kis konyhában és egy gyengécske nyelvkönyvből nagy elszántsággal tanultunk; hogy úgy mondjam, három magyar Don Quijote ott elmésen társalgott ékes spanyol nyelven az Aranyszázadról…

Ezek után jelentkeztem angol-spanyol szakra, de, abban az évben pont nem indult az a szakpárosítás, így mégis magyarra kellett jelentkeznem. Felvettek, viszont két hét után – nem tudom honnan vettem a bátorságot hozzá, akkor még nem lehetett csak úgy szakokat cserélni – bementem és elmondtam, hogy a magyar nem igazán tetszik, és szeretnék átjelentkezni a spanyol szakra. Kaptam egy lemondó-, illetve egy befogadó nyilatkozatot, és már ott is ültem a spanyol szakon. Nagyon ritka volt az angol-spanyol párosítás, viszont a lehető legjobban döntöttem, két európai világnyelvet kaptam. Véletlenül hibáztam rá, nem volt akkoriban mélyebb tudásom sem a spanyol nyelvről, sem a történelemről, irodalomról. Óriási élmény volt, amikor beültem Maróthy tanárnő órájára, és legnagyobb meglepetésemre értettem, mit magyarázott a spanyol történelemről.

Mi következett a diákévek után? Hogyan kerül az egyetemre oktatóként?

Rendesen helytálltam mindkét szakon – főleg angolos voltam és a nyelvészet vonzott – , de aztán jött a híres kubai út, amikor gyakorlatilag minden spanyol szakos hallgató kiutazhatott egy évre Kubába. Azért közben is volt egy-két spanyol felé terelgető tényező, ilyen volt például Kulin tanárnő órája, amikor rájöttünk, hogy nem csak Aranyszázad, Lope de Vega és Calderón létezik, hanem vannak ragyogó friss spanyol-amerikai irodalmi művek is, és hogy függ össze élet és irodalom.

Épp a tanárnő ajánlására elkezdtem spanyol-amerikai szövegeket is fordítani: a tanszéken tanított Benyhe János, az Európa Kiadó szerkesztője, ő vett a szárnyai alá, és bízott meg munkákkal. Az első fordításom amúgy nem kisebb falat volt, mint egy García Márquez-novella, amely mai szemmel is komisz szöveg egy fordítónak. Nagy szükség volt akkor nyelvészekre, gondolom, ezért akadt meg Horányi tanár úr szeme rajtam, felvett gyakornoknak, majd pedig tanársegéd lettem. 1975-ben doktoráltam – természetesen dél-amerikai irodalomból, Cortázarból.

Miért pont az irodalom az a szakterület, amely aztán végül megragadta?

Amikor még egyetemre jártam, igyekeztem mindig kifelé nyitni, ez egyébként ma is így van, és eljártam általános nyelvészeti órákra is, például Zsilka tanár úrhoz meg Antal Lászlóhoz. Angolon már remekül működött a strukturalizmus, később pedig a generatív nyelvészet, ez nagyon tetszett. Irodalomból eljártam a komparatistákhoz is, meg Németh G. Bélának az Eötvös Kollégiumban tartott szemináriumára. Egyre inkább úgy éreztem, hogy a leíró nyelvtan nagyon szűkös terület nekem, és az irodalom felé orientálódtam; mondanom sem kell,  mennyi hasznát veszem ma is a nyelvészeti módszereknek és irányzatoknak.

Rengeteg hazai és nemzetközi fordítói díjat kapott. Melyik a kedvenc fordítása? Melyik volt az, ami talán a legnagyobb kihívást jelentette?

A díjakkal úgy van az ember, hogy dolgozik, csendben csinálja a dolgát, időnként azért valaki észreveszi, és megjutalmazza. Ezeket mindig nagyon megköszönöm, de nem központi kérdés az életemben. A fordítás viszont függőséget okoz. Mikor az ember elkezd fordítani, az első gondolata mindig az, hogy lefordíthatatlan, megoldhatatlan a szöveg,  aztán mire a végére ér, mégis csak keresi is az újabb kihívásokat. Ez egyfajta életmód is. Nagyon sokféle szöveget fordítottam; például XIV. századi spanyol példázatgyűjteményt, Unamunót, Celát, sok-sok modern spanyol-amerikai esszét és prózát, chilei, perui, argentin, mexikói novellát, Carpentier-regényt, Vargas Llosa-monográfiát, Csejtei Dezső szegedi kollégámmal több kötet Ortegát.

De csináltam másfajta projektet is:  egy Bernardo de Aldana nevű spanyol zsoldosvezér a XVI. század közepén részt vett a császári csapatokkal a lázadó magyarok megfékezésében, az ő írásait ültettem át magyarra. (Ez az Aldana nem azonos a aranyszázadi költővel, annak nagybátyja.) Mivel nem vagyok történész, először meg kellett tanulnom magát a korszakot, elsajátítanom a kézírást és rövidítéseket, a speciális nyelvezetet. Ebben Szakály Ferenc történész segített, elmagyarázta a XVI. századi háborúzás alapjait, a fegyvereket, a rangokat, stb. A mai diákok talán el sem tudják képzelni, hogy dolgoztunk akkoriban:  mikrofilmen küldték  el az Escorialból a szöveget, amit én a gyerekeim diavetítőjén vetítettem ki a falra, legépeltem és utána kezdtem el a fordítást.

Rengeteg publikációval és tudományos közleménnyel rendelkezik. Kutatásai közül melyik volt az, ami igazán nyomot hagyott?

Mindig is a próza és a kispróza irányába orientálódtam. Kulin tanárnő hatására beleszerettem Cortázarba, innentől kezdve pedig adta magát a kispróza, esszé és a novella műfaja. Egyébként ifjú, szemtelen pályakezdőként leveleztem is a szerzővel: elküldtem neki egy cikkemet, ő pedig válaszolt. Prózaelméleten kívül foglalkoztat még a műfajtörténet, a fordításelmélet is. Nem kevés energiát fektettem egyetemi jegyzetek összeállításába, ma is használatban vannak a szöveggyűjteményeim, például a spanyol fordításelméletből, gyarmati kori irodalomból és modern kisprózai szövegekből készült összeállításaim. Sok időt töltöttem és töltök a magyar vonatkozások feltárásával, feldolgoztam például Remenyik Zsigmond spanyol corpusát is, vagy megjelentettem García Márquez magyarországi krónikáját.

Visszatérnék egy kicsit az utazásokhoz. Említette a híres kubai utat. Ezen kívül volt-e még más hasonló út, ami meghatározó volt?

Természetesen. Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik már nagyon sokat utazhattak, akik számára kinyílt a világ. Először itt nyílt ki a Tanszéken, mert egymás után jöttek a különböző spanyolajkú lektorok: Kubából, Chiléből, Peruból, tehát olyan országokból, ahol akkoriban baloldali kormányok voltak hatalmon. Nagy élmény volt, hogy tanított nyelvészetet például a chilei Gilberto Sánchez, vagy avantgárd költészetet Federico Schopf, aztán jött a perui Antonio Cisneros, Tomás Escajadillo és José Ignacio López Soria.

Később nekünk is kinyílt a világ: fél évet töltöttem ösztöndíjasként Limában, és ha ritkán is, de elkezdtünk konferenciákra járni. Itthon is elindult a konferenciázás: az elsőt 1976-ban szerveztem Horányi tanár úrral, aztán nem is tudom pontosan, hány tudományos rendezvénynél voltam jelen, itthon is és külföldön is, például Spanyolországban és Amerikában. Utána jöttek a külföldi megbízások, publikálások és állások is, több országban is tanítottam, például Németországban, Mexikóban, hosszabban pedig  az Egyesült Államokban: oda is a véletlen vitt. Sok éven át félállást vállaltam, egy szemeszter itt, egy szemeszter ott.

Ez minden szempontból jó kihívás volt:  egyrészt megmérettem, hogy tudok tanárként, kutatóként helytállni egy idegen országban – azt hiszem, ez jól sikerült –  másrészt igyekeztem kihasználni a kinti szakmai lehetőségeket; a könyvek, folyóiratok, konferenciák, projektek tekintetében hatalmas volt a különbség. Mindebből persze az itteni tanszékem is profitált, sok-sok kapcsolatot és rengeteg szöveget hoztam haza. Elég sokan dolgoztak, szakdolgoztak vagy doktoráltak ezekből a fénymásolatokból.

Nem volt megterhelő félévente váltani?

Nem volt könnyű, sem nekem, sem a családomnak. Minden évben más házban laktam, ma sem lelkesedem, ha megint fogni kell a bőröndöt és irány a repülőtér. De mint említettem, sokat tanultam a kinti félévek alatt.  Más az egész oktatási stílus, sokkal intenzívebben folyik az oktatás, mint nálunk. Kint egy kurzus alatt legalább háromszor annyi anyagot tanítunk meg, mint itthon. Hetente minimum kétszer, de leginkább háromszor van óra, minden anyag előre be van osztva, a követelmények betűre leírva, adottak a dátumok, tesztek, értékelések. Magyar szemmel hihetetlen könyvtári háttér áll rendelkezésre. Az is nagyon inspiráló, hogy ha van az embernek valamilyen ötlete, kezdeményezése, akkor mindenki mindennel támogatja. Megszerzik a szerzői jogokat, összeállítják a bibliográfiát, biztosítják a technikát, beszerzik a könyveket, még az utazásokat is megszervezik és finanszírozzák, ha arra van szükség. Egy kollégám kitalálta például, hogy szerkesszünk egy spanyol havilapot a környéken lakó spanyolnyelvűeknek. Mindenki összefogott, bevontunk a diákokat, megtanultunk újságot szerkeszteni, és megjelent a lap.

És Európával is ilyen jók a kapcsolatok?

Igen, itt is benne vagyunk a nemzetközi hispanisztikai vérkeringésben, ismernek bennünket a folyóiratok, könyvkiadók, részt veszünk doktori védéseken, konferenciákon, közös projektekben. Emögött sok egyéni kezdeményezés van, de a legfontosabb tényező az Erasmus-program. Több mint tizenöt spanyol, illetve európai egyetemmel állunk kapcsolatban, gyakorlatilag minden diákunk kijut, ha akar, egy-egy félévre. Többen hosszabbítanak, visszamennek, vagy épp ott végeznek MA-s programokon. Ez egy igazi sikerstory – talán ez a legjobb EU-s projekt? –, a hajdani lehetőségekhez képest összehasonlíthatatlanul nagyobb hatása van. A mi egyetemi éveink alatt még Franco volt uralmon, most meg fapadossal ide-oda repkednek a diákjaink. Sőt, onnan is jönnek vendéghallgatók hispanisztikát tanulni: egész más a hangulata egy órának, ha ott ül egy-egy zaragozai, murciai vagy madridi diák is; előszeretettel látogatják a spanyolok egyébként a latin-amerikai témájú óráinkat, mert itt abból több van.

Van a Tanszéknek egy folyóirata is. Meséljen egy kicsit róla!

Lejana a neve, csak digitálisan jelenik meg. Vasas László kollégámmal indítottuk el, spanyol nyelvű kisprózával foglalkozik, évente egyszer jelenik meg, spanyolul, illetve angolul. Nagyon kevés ilyen folyóirat van a szakmában, amit a prózán belül csak a short fiction-ra koncentrál. Igyekszünk jó tematikus számokat hozni, a legutóbbi, a 9-es a mexikói novellával foglalkozott, a most megjelenő a hibriditás kérdéskörét járja körül.  Nagy örömöm, hogy egyik doktoranduszunk, Báder Petra segítségével új lendületet vettünk, hamarosan átállunk, a BTK-n először, az Open Journal System-re, ami automatizálja a számok összeállítását, indexálását és részben a szerkesztést is.

A Tanár Úr nagyon sokat tett a Tanszék nemzetközi kapcsolatainak felpezsdítéséért és fenntartásáért. Majdnem egy éve ki is tüntették, Önnek ítélték az első Bíró László-díjat az argentin-magyar kapcsolatok ápolásáért.

Ez is a véletlen műve. Az új argentin nagykövet meghívta Budapestre Borges feleségét, és ahogy kísérgettem őket, kiderült, hogy fordítottam és publikáltam elég sok Borges-kötetet. Amikor a  nagykövet kitalálta, hogy egy olasz tollgyártó cég támogatásával alapít egy díjat a magyar-argentin kapcsolatokban jeleskedő személyeknek, valahogy eszébe jutottam. Szóval kaptam egy nagyon előkelő Montegrappa-tollat.

Miért Borges? Miért az ő műveiből publikált legtöbbet?

Egy amerikai kollégám azt mondta egyszer, hogy kétféleképpen lehet Borgeshez viszonyulni, vagy olvasod, vagy nem, és mind a kettő kibírhatatlan. A viccet félretéve, diákként szellemi zsonglőrködést éreztem benne, de amikor benőtt a fejem lágya, felfogtam, hogy ilyen szintű és szellemiségű prózát még senki nem írt sem Dél-Amerikában, sem pedig  Spanyolországban. Elég lefordítani néhány sort, mindjárt feltűnik a kivételes stílus, ami többek közt annak tulajdonítható, hogy a Borges-családban az angol volt az első nyelv, és annak is, hogy fokozatosan megvakult, ezért mindent fejben komponált és sokszorosan megszűrt.  Rulfo mondta róla nem kis iróniával, hogy Buenos Aires-i író, aki angolul ír spanyol szavakkal.

Mindenesetre, ha összevetjük a spanyol eredetit az angol fordításokkal, többnyire ez utóbbi a hosszabb, pedig pont fordítva szokott lenni. Milyen fordítani? Óriási élvezet megbirkózni vele, de bizony gyakran alulmarad a fordító, és azt érzi, hogy ő mindig tömörebben, tisztábban, szellemesebben fogalmaz, mint ahogy azt magyarul vagy bármilyen más nyelven el tudnánk mondani. De nem csak stílusában egyedülálló Borges, hanem világlátásában és szellemiségében is. Nem véletlen, hogy a posztmodern előfutárának tekintik: Borges ugyanis hihetetlen munkával bekebelezte az egész világirodalmat, bölcseletet és világkultúrát, a 30-as évektől hirdette a perifériának tekintett Dél-Amerikából, hogy vége a romantikából örökölt eredetiség-mítosznak, és bátran merített a világ legkülönbözőbb hagyományaiból, legyen az görög filozófia, óangol költészet vagy modern krimi.

Félelmetes memóriája van, mindent fejből idéz, mindent tud; 300 oldalt tölt meg az idézett források listája.  No most ez a hallatlan tudás, bármily vonzó önmagában is, nála esztétikai funkciót kap; ahogy maga mondja, egy gondolat nem igaz vagy hamis, hanem szép vagy  csúnya. Még valamit hozzátennék itt hamarjában: azt, hogy emögött a páratlan teljesítmény mögött gyakran ott érezzük a hús-vér embert, a törékeny, sebezhető, magányos embert. Az első Borges-kötetemet még Limában vettem, a több mint ezer oldalas, zöld kötésű Borges-összest, amit csak Borges-Bibliának szokás hívni, persze még ma is megvan.

Kulin tanárnő után a Tanár Úr lett a doktori témavezető a tanszéken. Olyan diákok repültek ki a szárnyai alól, mint Dr. Menczel Gabriella tanárnő, aki jelenleg a Tanszék vezetője, vagy Dr. Kutasy Mercédesz tanárnő, aki szintén a Tanszéken tanít. Milyen érzés látni, hogy a diákjai ilyen tempóban lépdelnek felfelé? Milyen munkával jár maga a témavezetőség?

Nagyon-nagyon jó, talán a legjobb érzés. A feleségem otthon mindig azt mondja, hogy én vagyok a nagypapa a Tanszéken. Ez az élet rendje, és szerencsére teljesen jól működik. Miután Kulin tanárnő nyugdíjba ment és átadta a témavezetőséget, otthon még sokáig tanított, a lakására jártak a diákok, ott tartotta az órákat. Nagyon hasonló témákat adtunk a diákoknak, persze főképp modern latin-amerikai prózából, de ahogy hajdan velünk is történt, a diákok eleve azokhoz a témákhoz vonzódtak, amiket mi is szerettünk. És mindenki hozza a saját hátterét.

Mostani tanszékvezetőnk, Menczel tanárnő orosz szakos is volt, rengeteg olyan avantgárd művet ismer, amit mi nem, Kutasy tanárnő pedig alkotó képzőművész és művészettörténész is, tőle is sok újdonság került be a tanszéki kutatásokba. Mindketten rendkívül nyitottak, sok fórumon jelen vannak, publikálnak, könyveket jelentetnek meg itthon is és Spanyolországban is, és viszik tovább ügyes szervezőként a nemzetközi kapcsolatainkat. Ők a harmadik nemzedék a tanszék történetében, de itt van már a negyedik is. Egyik doktoranduszunk jobb, mint a másik. Csak hogy néhányat említsek: Báder Petra most doktorál, Kürthy Ádám ragyogó filosz és fordító, Zombory Gabriella talán mindenkinél jobban tud itt spanyolul, hiszen Argentínában nőtt fel. Szerintem nagyon jó és színvonalas az utánpótlás.

Jelenleg hogy érzi magát a Tanszéken? Mi az a legnagyobb különbség, amit a Tanszék kezdeti évei és a mostani évek között lát?  Milyen most az oktatás?

Tulajdonképpen én már csak jutalomórákat tartok. Menczel tanárnő ezt nagyon jól tudja adagolni; műfordítást és főleg modern prózát tanítok. Vezetek még szakdolgozatokat, disszertációkat, és részt veszek a futó hazai és nemzetközi projektekben.  Nagy könnyebbség, hogy az adminisztráció terhe már nem nyomja a vállamat. A kollégáim a megmondhatói, hogy az utóbbi években már nagyon morcosan csináltam az efféle feladatokat. Egy ilyen intézmény akkora inerciával működik, hogy egy utazás, egy szállás elintézése, egy teremfelújítás, nyomtatójavíttatás vagy papírszerzés rengeteg időbe és energiába kerül. Ez most mind szegény Menczel tanárnőre hárul.

Említette, hogy jelenleg is dolgozik valamilyen nagy projekten. Miről szól ez a projekt? Meséljen róla!

Van egy mexikói központú, kisregénnyel foglalkozó központ az  UNAM[1]-on, amely évek óta publikálja a mexikói corpus legfontosabb szövegeit, és mellette elméleti kutatásokat szervez. Nagyon jó a téma, hiszen mind Spanyolországban, mind Latin-Amerikában jelentős a műfaj, ugyanakkor jelentős előzményei vannak angol, francia és német területen is. Jó konferenciákat rendez a központ, az előzetesen leadott és megvitatott anyagokat nívós kötetekben publikálja, most tartunk a negyediknél.

Említette azt is, hogy továbbra is fordít. Min dolgozik jelenleg?

Van egy modern színházi projektünk. Az én rosette-i kövem címmel adtunk ki Zombory Gabival és Kürthy Ádámmal egy válogatást a mai spanyol színdarabokból, a Nemzeti Színházban ezekből kettőt bemutattak magyarul, egyet pedig a tanszéki színjátszók adtak elő spanyolul.  Jól működött  a projekt, még a szerzők egy részét is sikerült meghívni az előadásokra és műhely tartására.  Most egy hasonlót készítünk elő, a fordítások java már megvan, épp a színházakkal és kiadókkal tárgyalunk.

Az interjút készítette: Horváth Lívia, Budapesti Cervantes Intézet

[1]  Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetem (Universidad Nacional Autónoma de México) röv.