Perui fociláz: Ahol minden vb-meccsre járt egy szabadnap

Peru végül epizódszerepet játszott a vébén. Mégsem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy mit is jelentett az országnak 1982 után először kijutni egy mundiálra. Ezt talán csak mi, magyarok érezhetjük át, de amíg minket egy-egy olimpia azért szintén lázba tud hozni és kárpótol, addig Peru 1936-ig visszamenőleg összesen 4 érmet szerzett a nyári olimpiai játékokon. Nem véletlen hát, hogy Dél-Amerikában és Peruban is kiemelkedik a futball. Egy sportág, ami a lelkesedésen és egy focilabdán kívül szinte semmit nem igényel még a legszegényebbektől sem.

Dél-Amerikából kijutni egy vébére korántsem egyszerű feladat, hiszen összesen 5 ország kvalifikál, köztük Brazília és Argentína, vagyis a világbajnokságok állandó favoritjai (Belgium és Franciaország előnyben − a szerk.) Tavaly azonban 36 év után jött az áttörés a perui válogatottnak, ráadásul pont az ősellenség Chilét megelőzve jutottak ki Oroszországba. Külön öröm volt ez a peruiaknak, hiszen a két ország közötti ellentét vitathatatlan (kicsit talán a román-magyar viszonyra emlékeztet), így az internetet hamar ellepték a Chile otthonmaradásáról szóló viccesebbnél viccesebb mémek.

A vb-láz villámgyorsan elterjedt az országban. Az emberek már a selejtezők és a barátságos mérkőzések ideje alatt is perui válogatott mezbe öltöztek: a szupermarketben az eladók, a szalonban a fodrászok és a manikűrösök is kötelezően válogatott mezt öltöttek. A marketingesek is hamar kaptak a lehetőségen, így egy idő után minden a perui válogatott − „La Blanquirroja”, a piros-fehér − színeiben pompázott.  A fantázia nem ismert határokat, így a mezeken és pólókon kívül plüssöket, papírírószereket, CD-ket, vagy akár gyerek rugdalózókat és kutyaruhákat is lehetett kapni.

A vébé alatt a Dunkin’ Donuts süti-franchise egyedi tervezésű fánkokat dobott piacra, természetesen Peru felirattal, piros és fehér színekben.

Az emberek kedvét még az sem szegte, hogy az időeltolódás miatt a vb mérkőzései Peruban délelőttre estek. A buli, az buli, a szurkolásban pedig nem ismernek tréfát. Az első meccsük legalább szombaton volt, de már a boltokban éreztük, ez nem egy átlagos szombat: a megszokotthoz képest már korán reggel tömve volt minden. Pisco, sör, chips, pizza − akárcsak egy kellemes esti meccsnézésen, hiszen a délelőtti időpont senkit sem gátolt meg sem az evésben, sem az ivásban. Persze hogy is nézett volna ki, ha életük meccsét egy gőzölgő kávéval a kezükben nézik…?

A Dánia elleni vereség azért kicsit lesújtotta az országot, ám végül sokan úgy döntöttek, folytatják a délelőtti bulizást. Sírva vigad a perui… A jóval esélyesebb franciák elleni összecsapás viszont már hétköznapra esett, úgyhogy erre a meccsre a legtöbb iskola és munkahely szabadnapot adott (!), vagy legrosszabb esetben (!!) biztosította a dolgozó népnek a zavartalan meccsnézést. Ám hiába az összeborult himnuszozás − a perui válogatott hivatalos Facebook-oldala büszkén hirdette: a legjobb himnusz tért vissza a vébére−  a csoda sajnos elmaradt.

Sokan a könnyeikkel küszködtek, hiszen az itteni emberek nem csak a boldogságot, a szomorúságot is nyíltan kimutatják. Ausztrália ellen azt hiszem, már egy egész nemzet szerette volna megmutatni, igenis helyük volt a vébén, a 2:0-ás győzelem pedig igazán méltó megkoronázása volt az oroszországi heteknek. Ekkorra a peruiak legfontosabb szlogenje, a ’Todos Somos Uno’ (Mind egyek vagyunk), még a futballt kevésbé követőkre is átragadt. Így a Peruban sosem járt rokonaim és én is összeszorult szívvel néztük a mérkőzéseket.

Peru pszichológiája

A csoporttal való azonosulás egyik különös formája volt ez, ami nem meglepő, hiszen mi, magyarok is nagyon szeretjük a futballt. Ugyanakkor valóban bámulatos, hogyan válik fontossá egyik pillanatról a másikra egy sport és egy ország, aminek egy évvel ezelőtt még semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam. Számos kutatás bizonyítja, hogy egy csapatnak való szurkolás a pszichológiai jólétet is pozitívan befolyásolja, így ne csodálkozzunk, ha az emberek Dél-Amerikában sokkal pozitívabbak. Ott van nekik a futball.

Oroszország körülbelül 14 000 kilométerre, és legalább 20 órányi repülésre van Perutól. Mégis közel 40 000 szurkoló utazott át Európába a válogatottért, így gyakorlatilag minden meccsüket szinte hazai pályán játszották. Sokan feladták az állásukat, vagy éppen kölcsönt vettek fel azért, hogy a csapatot élőben láthassák. Ám talán még ennél is fontosabb, hogy a peruiak a vereségek ellenére sem ábrándultak ki a csapatból. Messze nem reprezentatív felmérésem szerint a szurkolók úgy érzik, ez a világbajnokság csak a kezdet. Van mit tanulnunk tőlük. ¡Arriba Perú!

Képek: Selección Peruana FPF