Spanyol Nagykövetség-díj: Felejthetetlen spanyol ösztöndíjas élmények Pamplonában

Nagy reményekkel adtam be a jelentkezésem a magyarországi Spanyol Nagykövetség pályázatára, de azt magam sem gondoltam volna, hogy életem legmeghatározóbb élményét köszönhetem majd ennek a lehetőségnek. A Spanyol Nagykövetség díjazottjaként egy kéthetes utazást nyertem egy észak-spanyolországi városba, Pamplonába, ahol júniusban egy nyelvi kurzus keretében előadásokon vettem részt a Navarrai Egyetemen, és bejártam az El Camino zarándokút néhány szakaszát. Ebben az élménybeszámolóban szeretném összefoglalni, hogy mi tette az utazást különlegessé számomra.

A Spanyol Nagykövetség-díj májusi átadója

Angyalok a káoszban

Bele sem gondoltam, hogy milyen nagy feladatot vállaltam, amikor életemben először egyedül helyismeret nélkül elutaztam Spanyolországba. Madridból vonattal jutottam el Pamplonába. Tapasztalatlanságom miatt már a reptér és a vasútállomás között eltévedtem, de szerencsére a madridiak a segítségemre siettek. A türelmüknek és kedvességüknek köszönhetem, hogy gond nélkül oda értem az úticélomhoz.

Spanyol csoport

Nem csak egyetlen magyarként, de egyetlen európaiként is vettem részt a Navarrai Egyetem tanfolyamán. A csoporttársaim az Egyesült Államokból érkeztek. Érdekes volt megtapasztalni, milyen kulturális különbségek vannak az amerikai és európai fiatalok között. Sok életre szóló barátságot kötöttem, és a spanyol nyelvi készségeim mellett az angol tudásom is sokat fejlődött. Az órák között az egyetem két helyi hallgatója segített minket, akik végtelenül barátságosak, közvetlenek és segítőkészek voltak.

A spanyolórák

Egy fiatal kolumbiai spanyoltanárnő óráin kreatív feladatokkal és társasjátékokkal merültünk el a spanyol nyelv mélységeiben. A csoporttársaim közül, dél-amerikai felmenőik miatt, többen anyanyelvi szinten tudtak spanyolul, ezért tőlük is sokat tudtam tanulni.

Kilenc testvér

A programban résztvevőket, így engem is egy helyi családnál szállásoltak el. Egykeként egy számomra teljesen új világba csöppentem. Megtapasztaltam, hogy milyen az élet egy kilencgyermekes családban, és sokkal jobban tetszett, mint vártam. Mindent megtettek azért, hogy otthon érezzem magam náluk. Sok közös programot szerveztek, egy percem sem volt unatkozni. Nagyon megszerettem őket, alig várom, hogy újra találkozhassunk.

El Camino

Festői szépségű tájakat jártunk be. Mesébe illő kisfalvak keresztezték utunkat, de igazán a hosszú beszélgetések tették felejthetetlenné ezeket a túrákat, melyekre szintén az egyetem diákjai kísértek el bennünket, akik sokat meséltek nekünk az életről a kampuszon. A hallgatók minden kirándulás alkalmával meghívtak egy-egy professzort is, mindig más-más tudomány jeles előadóját. Ez volt számomra a legszebb az egészben. Soha nem tudtuk előre, ki jön velünk, így izgatottan vártuk, hogy kit ismerhetünk meg. Mindannyian lenyűgöző emberek voltak lélegzetelállító történetekkel. A túrázások alkalmával betértünk egy-egy falu vendéglőjébe, és megkóstoltuk a környékre jellemző ételeket. Mindenkit elvarázsoltak a spanyol konyha ízei.

A helyiek és a vendégszeretet

„Földi életünk rövidre szabott. Élvezzük, rendületlen hittel és ki nem fogyó hálával.” Ezt a gondolatot Pamplona nagy szerelmesének, Ernest Hemingwaynek a Fiesta című regényében olvastam, de mondhatta volna bárki a navarrai vendéglátóim közül. Az ott élők megbecsülnek minden napot, minden együtt töltött percet. Számukra a család az első, ezért vendégként bekerülni egy navarrai családba igazi megtiszteltetés és életre szóló élmény. Hatalmas meglepetés volt számomra az a vendégszeretet, amivel fogadtak engem, hiszen korábban csak dél-Spanyolországban élőket ismertem, akik meg voltak győződve arról, hogy „az északiak zárkózottak”. Ez egyáltalán nem igaz, a navarraiak vidám, humoros, nyitott és kedves emberek. Büszkék arra, hogy a világon egyedülállóan összetartó közösséget alkotnak. Örülök, hogy egy kis időre én is ennek a közösségnek a tagja lehettem.

Köszönöm a Spanyol Nagykövetségnek és a Navarrai Egyetemnek ezt a felejthetetlen utat. Végül, de nem utolsó sorban végtelenül hálás vagyok a Miskolci Herman Ottó Gimnázium tanárainak, az ő áldozatos munkájuk nélkül soha nem lehetett volna ilyen életre szóló élményben részem.