„Az utca emberének magyar-ismerete többnyire Puskás Ferencig terjed” − interjú Végvári Tamással
A Madridi Magyar Nagykövetség egykori kulturális szakdiplomatájával beszélgettünk Puskás Ferencről, a spanyolok munkamoráljáról, kisebb-nagyobb hispán kultúrsokkokról és a magyar kultúra spanyolországi sikereiről vagy éppen botlásairól.
KultúrTapas: Hány évig voltál Madridban kulturális attasé?
Végvári Tamás: Három évig, 2009-től 2012-ig dolgoztam Madridban, mint kultúrattasé, pontosabban mint a Balassi Intézet kiküldött kulturális szakdiplomatája.
KT: Kiérkezvén milyennek láttad a magyar-spanyol kultúrkapcsolatokat?
VT: Szerencsére több magyar és spanyol intézmény, egyetem és közgyűjtemény hosszabb időre visszatekintő, élő kapcsolattal rendelkezett és rendelkezik, így például az ELTE és a Complutense Egyetem vagy a Szépművészeti Múzeum és a Prado között is működő kapcsolatok vannak. De nagy hagyománya van a magyar és spanyol zenei intézmények együttműködésének is. Ezen kívül egyéb területeken is, többnyire Magyarország irányából folyamatosan érkeztek kapcsolatfelvételre irányuló megkeresések.
KT: Mennyire ismert kint a magyar kultúra?
VT: Amennyiben a Puskás szó a magyar kultúra részét képezi, úgy kifejezetten ismert. De komolyra fordítva a szót, egyáltalán nem. Vannak természetesen Márai- vagy Kertész André-rajongók, Liszt Ferencet vagy Bartókot ismerők és szeretők. Van, aki Esterházy Péterről is hallott és olvasott már, de azért az utca emberének magyar-ismerete többnyire tényleg Puskás Ferencig terjed. A fiataloké pedig sokszor addig se.
KT: Mit emelnél át a spanyol kultúra menedzseléséből Magyarországra?
VT: Jó kérdés, de a válasz nehéz. Még úgy is, hogy a spanyol-belga-magyar uniós elnökség apropóján a spanyol kormány és ez által az intézmények kifejezetten keresték a magyar kulturális együttműködési lehetőségeket, így a vidéki üvegművészeti múzeumtól kezdve a barcelonai Picasso Múzeumon és a Kulturális Minisztériumon át a madridi Nemzeti Auditóriumig nagyon sok spanyol kulturális szervezettel dolgoztam együtt. A magyar mentalitással összehasonlítva nem volt nagyon másmilyen velük dolgozni. A munkához való hozzáállásukban szimpatikus volt a mediterrán nyugodtság, főleg amikor szakmaisággal és pontossággal párosult. És sokszor ilyennel is találkoztam…
KT: Volt olyan is, hogy mással párosult?
VT: Hát volt olyan, hogy ez a bizonyos nyugodtság a pontosság kárára ment, de hál’ Isten nem ez volt a jellemző.
KT: Melyek voltak a legjelentősebb események és hogyan szerveződtek? Kinek a kezdeményezésére?
VT: Itt jött jól az előbb említett, spanyolokkal közös uniós elnökség. Ez a politikai keretrendszer nagyon hatékony felhajtóerő volt a kulturális programszervezésben. A spanyoloknál és nálam is volt forrás ahhoz, hogy nagyobb tömegekhez is elérő kiállításokat, zenei-, irodalmi és egyéb eseményeket szervezzünk közösen. Nagyon meg kellett viszont válogatni a helyszíneket és az eszközöket. Egy csak itthon népszerű kulturális terméket spanyol kapcsolódási pont nélkül szinte lehetetlen kint eladni. Sebestyén Márta például épp magában is jól működik, de még nagyobb a siker, ha egy népszerű flamenco gitárossal hozod össze őt a színpadon. Így is tettünk, így Márti és Niño Josele két ízben is telt házas előadást hozott Madridban.
Az összekapcsolás jól működött Gaudí és Lechner Ödön között is Barcelonában, ahol az a csavar pedig egyenesen rekord-nézőszámot jelentett, hogy a Keserü Katalin által jegyzett kiállítás paneljeit a Sagrada Familia kerítésére rakattuk ki. Tóth Krisztina könyvbemutatóját Ángeles Caso népszerű spanyol írónő segítette ismertséghez. Persze a Márai Sándor-kiállításhoz nem kellett spanyol kapcsolódási pont, mint ahogy André Kertész madridi, valenciai és zaragozai kiállításai vagy Esterházy Péter könyvbemutatója is szépen megállt saját magában.
KT: Volt olyan előadás, ahol nem sikerült megtalálni ezt a kapcsolódási pontot?
VT: Láttam olyat is, persze. Szerencsémre nem én szerveztem, de attól még nem esett jól látni, hogy egy Magyarországon hihetetlenül népszerű, 30 szereplővel fellépő táncelőadás hogyan megy üres nézőtér előtt két héten át Madrid egyik központi színházában. Sőt, most, hogy végiggondolom, én is elkövettem egy ilyet. Rosszul választottam meg az időpontot egy színházi előadásnak. Csak annyit mondok, hogy soha ne szervezz Spanyolországban nem ismert német szerzőtől (Heinrich von Kleist) soha spanyolra nem fordított darabnak (Homburg herceg) előadást magyar színtársulat által, spanyol világbajnoki futballmérkőzéssel egy időben, zuhogó esőben. Na jó, az utóbbit nem láthattuk előre.
KT: Volt azért olyan magyar színházi előadás, ami működött kint?
VT: Igen, hál’ Isten Moliére Tartuffe-je Alföldi Róbert rendezésében zseniálisan működött az Almagrói Klasszikus Színházi Fesztiválon. Imádták a darabot, amit egy romos egykori templomban játszottak a Nemzeti Színház színészei. Amikor az erkölcstelen papot alakító Stohl András egy kereszttel nekiesett Udvaros Dorottyának az öreg templomban, akkor egy kicsit kapkodtam a fejem, hogy az erősen katolikus Spanyolországban hogyan reagálnak…
KT: És, hogyan reagáltak?
VT: Imádták.
KT: Madridba kiérkezve ért téged kultúrsokk?
VT: Találkoztam elsőre meglepő különbségekkel, igen. Az első hetemen például délelőtt 11-kor éhesen lementem a nagykövetség melletti kávézóba, hogy hátha találok még egy száradt kiflit és egy kihűlt tortillát, ami a reggeliből maradt. Nem fértem be a reggelijüket cigizve fogyasztó hivatalnokoktól. De elsőre szokatlan volt a közvetlenség is, az hogy a munkakapcsolatokban a nőket államtitkárig bezárólag puszival köszöntöd már második találkozásnál is. A magázódás meg szinte nem is létezik, csak nagyon konzervatív vagy dél-amerikai körökben.
KT: Melyik részét élvezted legjobban a munkádnak?
Azt, amikor létrejött egy-egy szép, a magyar-spanyol kultúrkapcsolatokat erősítő termék, lett légyen az egy rendezvény, koncert, kiállítás vagy egy újabb spanyolra fordított magyar irodalmi alkotás.
KT: És mit szerettél a legkevésbé?
VT: Rá kellett jöjjek, hogy – bár a munka kötelező részeként csináltam – de a protokolláris „small talk”-kal teli eseményeket nem nekem találták ki. Ezen kívül az egyszemélyes kultúrintézet-szerep miatt nagyon nagy adminisztrációs és bürokratikus munka tartozott minden egyes eseményhez. Hát ez sem könnyítette meg a munkát.
KT: Visszanézve csinálnál valamit másképp?
Nem szerveznék spanyolra nem fordított, számukra ismeretlen német író német darabjának színházi előadást, spanyol világbajnoki futballmérkőzéssel egy időben, zuhogó esőben, ugye… De összességében nagyon elégedett vagyok a kinti munkával, szuper volt együtt dolgozni a spanyol kulturális élet képviselőivel. Talán jobban kihasználhattam volna a közösségi online médiát és egyéb underground csatornákat.
KT: Úgy tudom, hogy a Szépművészeti Múzeumba való visszatérésed után sem szakadt meg a kapcsolatod Spanyolországgal. Vannak spanyol kiállítások tervben itthonra vagy esetleg magyarok kintre?
VT: A Szépművészeti most három évig zárva tart felújítási munkálatok miatt, de eközben mindenképp szeretnénk aktívan kölcsönözni más intézmények kiállításaira. A legfontosabb spanyolos terv most a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét bemutató tárlat, aminek a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeum ad otthont 2017-ben. Emellett tervezünk egy nagyszabású El Greco kiállítást is a felújított Szépművészetibe 2020-ra. A Nemzeti Galériában pedig áprilisban nyílt meg egy Picasso kiállítás, amit a párizsi Musée National Picassóval együttműködésben szervezünk.