„Hazahoznánk a tengert a zsebünkben…” – Otthon Spanyolországban IV.
- 2016.10.09.
Fiser-Nagy Ági útja Szegedről indult. Férje, Béla 2013-ban három évre szóló doktori ösztöndíjat kapott a baszkföldi Donostia-San Sebastiánba, így együtt utaztak ki és ismertek meg egy új világot. A hazaköltözés előtt beszélgettünk vele a titokzatos baszkokról, az Európa Kulturális Fővárosához „méltatlan” időjárásról és persze a látottakat megörökítő fotóalbumról, amibe most a KultúrTapas olvasói is bepillantást nyerhetnek.
Kultúrtapas: Talán már a kiutazás előtt is tudtátok, hogy San Sebastián nem éppen az a hely, ami leginkább megfelel a „spanyol városról” alkotott közhelyes képünknek. Hogyan fogadott titeket?
Ági: Esővel… A hamisítatlan baszk időjárás. Hát igen. Spanyolországról mindenkinek a tengerpart, napsütés és pálmafák együttese jut eszébe, ehhez képest olyan masszív, napokig tartó esőzésbe csöppentünk bele rögtön a megérkezéskor, hogy elég gyorsan felülbíráltuk a korábbi (tév)képzeteket. Hamar rájöttünk, hogy Spanyolország sokszínűbb és árnyaltabb vidék, mint ahogy azt Magyarországról látjuk.
KT: Egyébként miért éppen San Sebastiánra esett a választásotok? Ti választottátok egyáltalán, vagy inkább ő választott titeket?
Á: Igen, viccesen mi magunk is így szoktunk fogalmazni, ahogy mondod – a város választott minket. Béci több helyre is beadta a jelentkezését Európa szerte, s végül ez jött be. Igazából a városnak már csak akkor kezdtünk utána nézni, amikor biztos volt, hogy jövünk. Ma is előttem van a jelenet, amikor először beírtam a keresőbe, hogy „San Sebastian” és az eredményként előkerült képek láttán alig jutottam szóhoz, majd egy „wow” azért elhagyta a szájam. Persze ezek mind nyári felvételek voltak, mi pedig télen érkeztünk, azaz az esős évszakban. Akkor egy „kicsit” más a vidék hangulata.
KT: Miközben a párod kutatott, te mivel foglalkoztál Baszkföldön?
Á: Szerencsére úgy alakult, hogy tudtam folytatni a magyarországi munkámat majdnem végig a három év alatt. Ennek a leszervezése és kivitelezése persze azért nem volt egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy sokkal jobban hiányzik a megszokott munkahelyi légkör, mint azt előtte gondoltam. Emellett próbáltam helyben is kapcsolatba kerülni a szakmával, ez nem igazán sikerült; illetve ezt a férjem szerződésével járó sok utazás is nehezítette − nagyjából egy évet nem is itt töltöttünk a háromból. Megérkezés után nagy lendülettel vetettem bele magam a nyelvtanulásba is, de sajnos ez nem a várakozásoknak megfelelően alakult.
KT: Milyen volt különösebb előismeretek és részrehajlás nélkül megfigyelni a várost és a városiak életét?
Á: Mindenképpen érdekes olyan helyre csöppenni, aminek más a kultúrája, az életszemlélete, mint amit megszoktunk. Sok minden furcsa volt, és vannak dolgok, amiket a történelmi és kulturális háttérismeretek hiányában a mai napig nem tudunk a maguk teljes mélységében megismerni vagy megérteni.
KT: Ha az általad megismert baszkokat három dologgal kellene jellemezned, hogyan írnád le őket?
Á: Először is sportosak. Nagyon sportosak. Ez látszik például az öltözetükön – náluk akár a legprofibb technikai túra/futó/biciklis ruha is lehet hétköznapi viselet. A másik dolog, ami ezzel kapcsolatban nagyon jellemző, hogy mindenből versenyt csinálnak. Az ugye normális, hogy minden falusi vagy városi eseményhez tartozik például egy futóverseny, de itt a favágásból (Aizkolaritza) vagy a kőcipelésből (Harrijasoketa) is bajnokságot rendeznek
A második a zárkózottságuk – ez az egész társadalmukra jellemző. Ezt mi először negatívumként éltük meg, mert nagyon nehezen teremtettünk kapcsolatot a helyi emberekkel. Többnyire kedvesek voltak ugyan, de a felületes ismertségen sosem jutottunk túl. Aztán ahogy kicsit beleláttunk a társadalmukba, és belegondoltunk, felismertük, hogy ez a zárkózottság a nagyon erős belső kapcsolatok eredménye. Mindenkinek megvan a maga baráti társasága, szűkebb vagy tágabb családja, akikkel nagyon figyelnek egymásra. Ez persze belülről egy nagyon erősen összetartó társadalmat ad, de aki kívülről érkezik, annak eléggé feladja a leckét.
A harmadik dolog a büszkeség. Nagyon büszkék a nyelvükre, ami egyedülálló a világon, meg a nagyon sokszínű, mégis szép egészet alkotó hagyományaikra. A hagyományőrzés átszövi az életüket, és ezt valami olyan pozitív légkör veszi körül, hogy akaratlanul ráragad az ide érkezőre is. Nem egy olyan esettel találkoztunk, ahol a munka végett Baszkföldön letelepedett spanyol szülők itt felnőtt gyermekei baszknak vallják magukat (pedig egyik vezetéknevük sem baszk a nyolc közül). A hagyományőrzés másik érdekes megjelenése az, ahogy a viseletüket használják: sok családi ünnepen és fesztiválon előkerül. Karácsony táján annyira népszerű, hogy a nagy bevásárló központokban is be lehet szerezni a teljes viseletet.
KT: Ha ez a „külsős” nézőpont érdekessé tette is a kalandotokat, a nyelvtudás hiánya nyilván még inkább megnehezíthette a kapcsolatteremtést. Hogy küzdöttetek meg ezzel?
Á: Röviden, sehogy… (mosolyog) A spanyoltanulási kísérleteink nem jártak túl sok sikerrel, és mivel nem tervezünk itt letelepedni, az utolsó évben feladtuk a dolgot. Viszont pont ekkor indult el néhány angol nyelvű csoport (vagy csak ekkor szereztünk róla tudomást), s ezekhez csatlakoztunk. Mondhatom, hogy az alkalmak feldobták szociális életünket és néhány barátságnak nevezhető kapcsolatot is kialakítottunk.
KT: San Sebastián 2016-ra Európa Kulturális Fővárosa lett. Milyen változásokat hozott ez a mindennapi életben? Hogyan élik meg az egészet a helyiek?
Á: Igen, 2016-ra évek óta készült a város. Idén számottevően több a program, és a hírverés miatt sokkal több a turista is. Nekünk ettől egy kicsit jobb, mert nemzetközibb lett a város, sok program angolul is elérhető (bár ez érdekes módon nem általános). Azonban a kulturális főváros státusza nem mindenkinek van a kedvére. A mondhatni klasszikus antikapitalista nézet mellett sokakat zavar a város iránti megnövekedett érdeklődés. Azt már megszokták, hogy a Parte Vieja (az óváros) tele van turistákkal, de viszont már nem arat osztatlan sikert, hogy kevésbé frekventált helyeken is megjelentek a külföldiek, s emiatt a helyiek a reggeli kávét sem tudják „nyugodtan meginni” a törzshelyükön.
KT: Korábban már említetted, hogy San Sebastián nem a legtipikusabb spanyol város. A tengere sem a legtipikusabb spanyol tenger. De mégis, a szegedi Tisza-part után mekkora váltás a tengerparton élni? Hogyan befolyásolja a mindennapjaidat?
Á: Eleinte le sem tudtam venni róla a szemem! Komolyan, hihetetlen látvány. Nagy, kék és hullámzik, semmi extra, de mégis… Érdekes történet, hogy a tenger elég hamar bemutatkozott nekünk. Az ember megtanulja, mi az az ár-apály jelenség, és hogy milyen felszínformáló ereje van a hullámverésnek, de amíg nem tapasztalja a saját bőrén, addig ezek csak szavak egy tankönyvben. Nem sokkal az érkezésem után – még azt sem szoktam meg, hogy az átlagos tengerjárás itt több méter vízszintkülönbséget jelent – egyik éjszaka jött egy vihardagály. A szél és a hullámok olyan erejűek voltak, hogy a folyón a tengertől számítva az ötödik hidat is megrongálták – ez nagyjából 2 km-re van a parttól.
Mivel az egész jelenség teljesen új volt számunkra, nem is értettük, mi rongálhat úgy meg egy hidat, hogy a korlátokat a járda és az úttest felé töri ki – egy autós baleset esetén a korlát darabjai a vízbe esnének. Az értetlenségünket tetézte, hogy akkor már apály volt, így a víz alig verdeste a hídpilléreket. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy a hullámok átcsaptak a híd felett… Aztán megtanultuk, hogy van egy időszak télen, amikor ezek a viharos hullámok menetrend szerint megérkeznek és teszik a dolgukat… Egyébként nem különösebben befolyásolja a mindennapokat. A férjem mondta, van, hogy egy hétig nem is látja a tengert − bár szívesen hazavinné, ha elférne a zsebében…
KT: Beszéltünk már emberekről, városról, természetről. Mi az, amit leginkább szívetekbe zártok, ha majd elköltöztök Baszkföldről?
Á: Egyrészt az itt megismert helyi ételek, különösen is a gernikai paprika, amit sütve esznek, illetve a mindenféle sajtok, például az Idiazábal (érlelt juhsajt), melynek Béci nagy rajongója lett. Másrészt a táj – a sok zölddel, a szinte mindenhol legelésző birkákkal, lovakkal, tehenekkel, a domboldalakon megbúvó házikókkal (baserria), a titokzatos erdőkkel, a tengerparti sziklákkal, a mindenféle izgalmas kövekkel (ezek szakmámból fakadóan nyűgöztek le), és még sorolhatnám. De ezt látni kell! Aztán ott vannak még a kultúra apró morzsái, például az a néhány kifejezés vagy szó, ami ránk ragadt. Vagy a txalaparta zene (népi ütőshangszer). És persze nem utolsó sorban Béci doktori oklevele, azt mindenképp magunkkal visszük. (nevet)
KT: Van valamilyen hasznos tanácsotok azoknak, akik nyelvtudás nélkül találják ki, hogy Spanyolországba költöznének?
Á :Ha egy mód van rá, az alapokat még otthon sajátítsák el, vagy kiköltözés után rögtön vessék bele magukat a tanulásba. Munkahelytől függ, mennyire van szükség ott a nyelvre, de a szociális élethez mindenképp fontos. Ha angolul tud a költöző, keressen angol társalgócsoportot, vagy más angol nyelvű tevékenységet, ez jó alap, hogy csatlakozzon a helyi közösségekhez. Velük aztán lehet az alakuló spanyol nyelvtudást is gyakorolni! Ha pedig valaki kifejezetten Baszkföldre költözik, jól jön egy alapfokú baszk szókincs is: üdvözlés (Egun on, Kaixo, Aupa), köszönöm (Eskerrik asko!), hogy vagy (Zer moduz?). Itt például elköszönésként az Adiós-t sose hallom, mindenki Agur-ral köszön el. Furcsán is néztek ránk, amikor Andalúziában kirándultunk és Agur-ral jöttünk ki a boltból…
KT: Instagram-oldaladon számtalan hangulatot megörökítettél Baszkföldről. Kifejezetten az utazás miatt kezdtél el fényképezni, vagy már korábban is ez volt a hobbid. Búcsúzóul, kérlek, mesélj egy kicsit a fotóidról.
Á: Korábban is fényképeztem, de főleg utazások vagy családi, baráti események alkalmával. Az itt töltött idő alatt kezdtem el a hétköznapokban is fényképezni. Lassan két éve vagyok okostelefon-használó, azóta még egyszerűbb is a dolgom, hiszen ha nincs nálam a gép, akkor is el tudok kapni egy-egy pillanatot. Az Instagramot is ekkor fedeztem fel, és azóta egyfajta vizuális naplómmá vált. Amikor az ember új helyre, ráadásul másik kulturális környezetbe költözik, sokkal több mindenre csodálkozik rá. Olyan ez – főleg eleinte – mint egy végtelenített nyaralás. Aztán a „nyaralás” véget ért, de a fényképezés a mindennapjaim része maradt.
Bodza Lomb
azaz Ági leghangulatosabb baszk pillanataiból hamarosan önálló galéria-cikket is megjelentetünk, amelyet természetesen ő kommentál majd Nektek. Ha tehát tetszett az interjú, kövessétek a Facebook-oldalunkat, hogy véletlenül se maradjatok le a baszkföldi hangulatképekről!