Szamárháton az El Caminón − Otthon Spanyolországban II.

Kultúrtapas: A magyar és a külföldi zarándokok mit szólnak hozzátok Rocinantéval?

Rolandante: Hihetetlen, mennyi szeretetet és támogatást kapunk minden nap. Én alapvetően hagyományőrző gesztusnak szántam a szamaras zarándoklatot, és azt hittem, hogy sokkal megszokottabb jelenség. Ehhez képest úton-útfélen lefényképeznek, megállítanak kérdezősködni, leültetnek és meghívnak valamire. Azon nem lepődtem meg, hogy a csacsit mindenki szereti, de sokan nyilatkoznak az én történetem és hozzáállásom inspiráló erejéről is. Ez adott bátorságot ahhoz, hogy most blog és Facebook-oldal formájában végül is megkíséreljem visszaadni az élményeimet.

KT: Hagyományőrzés – na de miért éppen szamárral? És miért éppen Don Quijote nyomán?

R: A szamár cuki és még a cuccokat is viszi, Don Quijote pedig nagy példakép. A valós példaképekben nem igazán hittem akkoriban, úgyhogy kapóra jött egy szent apostol és egy fiktív regényhős szelleme. Ők pedig Spanyolországban laknak, gondoltam, felkeresem őket. Rengeteget segítettek.

KT: Mióta járjátok az utat?

R: 2013 augusztusában kistoppoltam Franciaországba, és elsétáltam a navarrai Estelláig. Ott megvettem a csacsit, akivel 3 hónapig meneteltünk. Életem élménye volt – utazási tapasztalatok, spanyol nyelvtudás, szamárnevelési ismeretek és pénz nélkül. Aztán hazamentem, de Rocinantét Galíciában hagytam megőrzésre, hogy utóbb mindig visszatérjek hozzá, és folytassuk a megkezdett utat.

KT: Ezek szerint folytatod a zarándokutat?

R: Nyilvánvalóan nem csak a zarándokútról van már szó, hanem teljes életmódváltásról: laktam alternatív közösségben, dolgoztam különböző zarándokszállásokon, de nagyrészt mozgásban vagyunk. Most azon gondolkodom, hogy jövőre hazasétáltatnám a csacsit Magyarországra. Ehhez keresek valami plusz motivációt, küldetést, hogy ne csak egy szimpla szamárköltöztető séta legyen, maradjon utána valamiféle produktum. Mindenesetre a bugi benne van a lábamban, és szerintem Rocinante is örömmel nyugdíjba vonul. Itt Galíciában maradna egy másik szamaram, akit japán barátom bíz a gondjaimra az ő szamaras zarándoklatával végezvén.

KT: Ha már évek óta gyűjtöd a tapasztalatokat Észak-Spanyolország útjain, nem kerülhetjük meg a kérdést. Egyre többet hallani a Camino átalakulásáról – neked mi a véleményed róla?

R: A turizmus-központú világiasodásra gondolsz? Talán erről tudnék a leghosszabban beszélni. Nekem nagyon naiv, fennkölt elképzeléseim voltak a Jakab-úttal kapcsolatban, ezért hatalmas szerencsének tartom, hogy a sofőr, aki utolsóként vett fel Franciaországban, nem vitt el St. Jean Pied de Port-ig, ahonnan a zarándokok nagy része kezdi az utat, hanem pár faluval előtte, a békés kis Ostabatban tett ki. Már ott életre szóló belső élményeket éltem át, viszont a St. Jean-ban látottak kicsit sokkoltak.

KT: Miért, mit láttál?

R: Emberek szelfizgettek a zarándokiroda előtt az ájfónjaikkal és posztolgatták haza, hogy „nézd, nézd, zarándok vagyok, lájkoljál”. Éttermekben hangoskodtak, intézgették a hotelfoglalásaikat, taxiztatták a hátizsákjaikat, én meg ott álltam egyedül 4 nap stoppolás és 1 nap feszes séta után, mosdatlanul, a 25 kilós hátizsákommal, a szakadt sátrammal, meg az ideiglenesen arcomra fagyó, de amúgy konstans vigyorommal.

KT: Az első sokk után milyen hatással volt rád ez a tapasztalat?

R: A Caminora mindig lelki útként gondoltam, ahová önmagát keresni jön az ember, és befelé fordul, hogy így megtalálás helyett végül megkreálja magát. Nos, ez már nem így van, legalábbis nem kizárólag. De ezeknek az ún. tourigrinó-knak nem feltétlenül kell, hogy kihatásuk legyen a peregrinó-ra, hiszen maga az út nem változott meg, csak több és többféle ember lett rajta. Itteni barátokkal tervezgetjük valamiféle „anti-biznisz” életre hívását az útvonal mentén, és együttműködést azok között az emberek, helyek, intézmények között, akik továbbra is a Camino spirituális oldalára helyeznék a hangsúlyt.

KT: Milyen lehetőségeket látsz erre?

R: A biznisz mellett itt nagyon hatékonyan tudnak működni például az adományalapú szolgáltatások is. A zarándokút egyik csodája az egységérzés, amikor a vándor egynek érzi magát az összes többi úton lévő zarándoktársával, beleértve a régmúlt és a jövő zarándokait is. Ilyenkor azt az alapigazságot éled meg a saját bőrödön, hogy ha másnak adsz, azzal saját magadnak is jót teszel. Ez az élmény fejleszti az érzéket a méltányosságra és a becsületességre. A Caminót a kontinens artériájának is szokták aposztrofálni. Hiszek benne, hogy ha itt fecskendezzük be ezeket a princípiumokat, akkor ez a nevelő célzat az egész világot eléri.

KT: Erről nagyon szívesen hallgatnánk még...

R: A témáról bővebben is fogok írni a blogon, de elöljáróban, ha valaki zarándokolna, és zavarja ez a turisztikai átalakulás…

1.) Ne a Camino Francés-en menj, hanem egy másik úton. Van egy csomó, ahol a létszám és az infrastruktúra is sokkal visszafogottabb, az útvonalak pedig szebbnél szebbek: Camino Norte, Primitivo, Portugués, Vía de la Plata, stb.
2.) Ha mégis mindenképp a Francés-en szeretnél menni, menj télen. November-március között a tömeg eltűnik, a lelki hozadék marad.
3.) Ha mégis a Francés-en mész a szezonban, akkor egyszerűen csak tegyél magasról minden potenciális zavaró elemre, és járd a saját utad. Ha ezt tiszta lélekkel teszed, nem marad el a jutalom. Én eleinte ez utóbbi módszerrel éltem.

KT: Azt mondtad, a Camino a kontinens artériája. A Szent Jakab-út szíve viszont kétségkívül Compostela és vidéke, Galícia tartománya. Milyen volt megismerni ezt a tájat?

R: Az volt rám a legnagyobb hatással, milyen ízlésesen keverednek illetve élnek egymás mellett a kelta és a keresztény hagyományok. Nagyon egyedi hangulatot teremt például egy Szűz Mária-körmenet kelta népzenei kísérettel. A galíciai emberek is szeretik a fiesztát, mindig találnak alkalmat az ünneplésre, de a saját boszorkányos hagyományaik mentén, amelyekhez – hogy még érdekesebb legyen – saját nyelv is tartozik.

KT: Talán mondhatjuk, hogy mára ez a hely már második otthonoddá vált. Befejezésül mondd el: hogy érzed magad Galíciában?

R: Akárcsak bárhol máshol: hol így, hol úgy. Ha az ember a komfortzónájává változtatja azt a helyet, ahová eredetileg kilépett a komfortzónájából, akkor ott is ugyanúgy megtalálják az élete problémái. Galíciában otthon érzem magam, alapállapotom az optimizmus. Varázslat az egész, döbbenetes energiák feszülnek errefelé, de ez egyúttal sokszor próbára is teszi az embert. Az időjárás végletessége tökéletesen reprezentálja a „hely szellemét”.

Otthon, Spanyolországban

Nyakunkon az ősz, de ahogyan Facebook-oldalunk minden egyes posztja hirdeti, az igazi #spanyolosok sosem húznak kötött sapkát a vágyaikra. Ezért nagy öröm nekünk, hogy a következő hetekben minden vasárnap olyan magyarok történetét oszthatjuk meg Veletek, akik meg sem álltak Spanyolországig azért, hogy a vágyaikat beteljesítsék. És bár láthatjátok, hogy az élet bizony ott sem mindig fenékig tejfel, a mosoly mégis mindenkinek ott lapul a szája szegletében – pont mint a KultúrTapas Olvasóinak. Mert Spanyolország minket, mi egymást inspiráljuk.

Roland útjairól bővebben blogján és Facebook-oldalán tájékozódhatsz.