Kultúra

5 plusz kedvenc spanyol zenekarunk

KultúrTapas | 2016-02-17

Még egy embernek is lehetetlen csupán 5 parádés spanyol zenekart kiválasztania, nemhogy egy egész szerkesztőségnek. Azért igyekszünk adni a látszatra.

Még egy embernek is lehetetlen csupán 5 parádés spanyol zenekart kiválasztania, nemhogy egy egész szerkesztőségnek. Azért igyekszünk adni a látszatra.

Fuel Fandango

Báder Petra

2011-ben megtöltötték a budapesti bulihajót, és belopták magukat a szívünkbe! A dalszövegért felelős Nita és a zeneszerző Ale Acosta nemcsak a színpadon, hanem a magánéletben is egy párt alkotnak, így talán nem is olyan meglepő, milyen hihetetlen közöttük az összhang a zenében is. A Fuel Fandango az utóbbi évek egyik legnépszerűbb elektronikus zenét képviselő spanyol duója, ahogy a neve is jelzi, a fúziós rock, a funk és a pop, illetve a temperamentumos andalúz fandango, flamenco és copla ötvözéséből merítenek. Élő fellépéseiken Carlos Sosa dobossal kiegészülve, egyszerre hagyományos és modern életérzést varázsolnak a színpadra. A zenekar nevét viselő bemutatkozó albumot 2013-ban a Trece lunas (Tizenhárom hold) követte, jelenleg pedig harmadik lemezükön dolgoznak a stúdióban. Izgatottan várjuk!

Bongo Botrako

Molnár Péter

A tarragónai banda 2009-ben még alig volt több, mint egy fülbemászó demó CD és néhány jó hangulatú koncert, alig két évvel később pedig már egész Spanyolország azt kiabálta: „¡Hey chipirón, todos los días sale el sol, chipirón!” A dal − amely talán még az egyszeriben megszólított mini-tintahalak fülébe is eljutott −, szinte az ország betétdalává vált és pozitív energiával árasztotta el. Az ember hajlamos elgondolkozni, vajon mi lehet a spanyol levegőben, hogy az életigenléstől felrobbanó zenekarok szinte egymást érik, elég csak a szintén katalán La Pegatinára, vagy éppen a Barcelonában kivirágzó, az A38-ot az utóbbi évtizedben rendszeresen „meglékelő” argentin Che Sudakára gondolni. Szerencsére a sort könnyen lehetne még folytatni, így addig sem kell keseregnünk, amíg kedvenc tarragónai zenekarunk szünetet tart. A számláló tavaly decemberben indult, mi pedig már számoljuk a felkelő napokat − chipirón!

Los del Río

Kürthy Ádám András

Valószínűleg az egyetlen andalúz zenekar, amit az Irigy Hónaljmirigy parodizált (afféle kétes dicsőségként − a szerk.) A rumba flamenca és flamenco pop műfajban arató páros két tagja, Antonio Romero Monge és Rafael Ruiz Perdigones egy 1962-es sevillai rádióműsorban lépett fel először együtt. Mindössze 14 évesek voltak, de mindjárt szerződést ajánlottak nekik: 100-100 peseta mellett jutott nekik további 100 a taxira is hazafelé. A történet további része ismert, az általuk híressé tett tánc tömeges változata még a Guinness-rekordkísérletek között is rendre szerepel (hozzánk legközelebb Kassán próbálkoztak vele). A páros legutóbb minden idők legnézettebb spanyol mozifilmjében kapott hangsúlyos cameo-szerepet az andalúz zene és életérzés ikonjaként. Nem véletlenül.

El Columpio Asesino

Árva Márton

A jól körülhatárolt kategóriák mentén gondolkodó zenehallgatókat már a névválasztással zavarba hozhatja a pamplonai székhelyű El columpio asesino („A gyilkos hinta”), ami a képi, szövegbeli és zenei világának szemtelenül felszabadult képzettársításai miatt egyszerre tűnhet pökhendi trendlovagló popcsapatnak és alázatosan örömzenélő kollektívának is. A bő másfél évtizede aktív banda punk, rock és elektronikus zenék szabálytalan elegyítéséből születő, nehezen beskatulyázható dalai között egyaránt találunk lassabban építkező, visszafogottabb tételeket és a spanyol underground popzene topslágereivé érő energikusabb futamokat is.

Sajátos hangzásaikat ugyanakkor nemcsak a szintetizátor, az elektromos dob és a gitár állandó mozgásban lévő összhangzata formálja. Az éneksáv férfi és női hangot, illetve dallamos éneket és kántálásra vagy hétköznapi beszédre emlékeztető részeket is használ, ezzel is kiszámíthatatlanná téve a szerelmi csalódást olykor emelkedett fohászként megéneklő, máskor a történetmesélő szövegfoszlányok közé lírai asszociációkat illesztő dalokat. A stílusok vegyítésére épülő koncepció működőképességét és a csapongó El columpio asesino-univerzum gazdagságát eddig öt nagylemez jelzi. Ezek mellett pedig akár mozgóképen is meggyőződhetünk a csapat találékonyságáról, amivel kevés eszközt ügyesen variálva, a hagyományos logikai kapcsolatokat fel-felborítva teremtenek ismerős, mégis különleges hangulatokat.

La Oreja de Van Gogh

Fahn Sarolta

A La Oreja de Van Gogh útja San Sebastiánból indult 1996-ban. Az eleinte indie pop stílust képviselő zenekar rengeteg változáson esett át az elmúlt húsz évben − a legjelentősebb egészen biztosan a szólókarrierbe kezdett Amaia Montero 2008-as kiszállása volt − mára mégis vitathatatlanul az egyik legsikeresebb pop-rock együttesnek számít Spanyolországban. A kezdeti nehézségek után a kiugrást a 2000-es év hozta meg, amikor együtt dolgoztak többek között Álex Ubagoval és az El Canto del Loco-val is. Ekkor ismerte meg őket Latin-Amerika és Európa többi része, de a csúcsra 2006-ban értek fel, amikor megnyerték a Latin Grammy-díjat a Guapa című albumukkal. Nem sokkal később érkezett az új énekesnő, Leire Martínez, aki korábban a spanyolországi X-faktor üdvöskéjeként hódította meg a rajongók és a zenekar szívét egyaránt.