KultúrTapas: Sokat utazol és sokszor találkozol nemzetközi közönséggel, most éppen Magyarországon. Mit tapasztalsz, mi lepi meg leginkább a külföldi nézőket a mai spanyol filmmel kapcsolatban?

Rafael Portela: Azt hiszem, az utóbbi években nagyon meglepő spanyol filmek jutottak el – vagy jutnak el éppen most is – a nemzetközi közönséghez. Néhány évvel ezelőttig a spanyol filmet többnyire Saurával, Buñuellel, és mindenekelőtt Almodóvarral azonosították, aki valóban a spanyol mozi legnagyobb nemzetközi neve. Az utóbbi három-négy évben viszont Carla Simón megnyerte az Arany Medvét Berlinben az Alcarràsszal; tavaly Oliver Laxe díjat kapott Cannes-ban a Tánc a sivatagbannal (Sirat), amelyet Oscar-díjra is jelöltek; Rodrigo Sorogoyen Szörnyetegek című filmje is szerepelt Cannes-ban… vagy ott van Albert Serra és más, az új generációhoz tartozó alkotók is, akik hirtelen nagy nemzetközi figyelmet kaptak.

KultúrTapas: Most éppen Cannes-ban például… (az interjú a Cannes-i Filmfesztivál alatt készült, amelyen végül Javier Calvo és Javier Ambrossi, vagyis «Los Javis» a Legjobb rendezés díját vehették át – a szerk).

Rafael Portela: Igen, Cannes-ban éppen most három spanyol film is szerepel a hivatalos programban – ilyen korábban még soha nem történt. Az egyik Almodóvar filmje, de a másik kettő fiatalabb rendezőké: Rodrigo Sorogoyené és a “Javiké” (Javier Calvo és Javier Ambrossi, «Los Javis» – a szerk). Úgy érzem, nemzetközi szinten leginkább az lepi meg az embereket, hogy a spanyol film milyen sokszínű és gazdag képet mutat ma. Nem erre számítottak. Ezek nagyon különböző, gyakran meglepő filmek; nem szoríthatók be egyetlen műfajba vagy típusba. Szerintem éppen ez a gazdagság és változatosság az, ami külföldön a leginkább meglepő.

Vetítéssorozattal ünnepelték a Goya-díjakat

40. születésnapját ünnepli a spanyol film legrangosabb díja, ebből az alkalomból pedig az Uránia Nemzeti Filmszínház különleges filmválogatással készült: a Spanyol Nagykövetség együttműködésével megvalósult sorozat keretében április közepétől június végéig tíz rendkívüli spanyol alkotást vetítettek le.

Rafael Portela ebből az alkalomból érkezett Budapestre a Spanyol Nagykövetség meghívására, amely interjúnk elkészítését is lehetővé tette. A Spanyol Filmakadémia alelnöke budapesti látogatása során részt vett az Uránia pódiumbeszélgetésén (a cikkben látható fotók itt készültek), illetve bevezetőt mondott a Vasárnapok címú film exkluzív hazai vetítése előtt.

KultúrTapas: Mit mondanak szerinted ezek a filmek a mai Spanyolországról?

Rafael Portela: Ez nagyon érdekes kérdés. Először is azt, hogy Spanyolország egy nagyon sokszínű ország. Az Alcarràs, amit az előbb említettem, és amely néhány éve elnyerte az Arany Medvét Berlinben, katalán nyelvű film. Spanyolországban négy hivatalos nyelv van: a spanyol mellett a katalán, a baszk és a galíciai. Az utóbbi években pedig katalán, baszk és galíciai nyelvű filmek is eljutottak a nemzetközi közönséghez, és széles körben ismertté váltak.

A másik meglepő dolog a női rendezők száma. Még nem tartunk ötven-ötven százaléknál, de nagyon közel járunk hozzá. Az elmúlt tíz évben a legjobb elsőfilmes rendezőnek járó Goyát nyolc alkalommal nő nyerte. Ez azt jelenti, hogy rengeteg fiatal női rendező érkezett meg a spanyol filmbe. Ennek az az eredménye, hogy az idei Goya-díjas Vasárnapok (Los domingos) rendezője is nő; az Arany Medvét elhozó film rendezője is nő; az idei év egyik legmeglepőbb filmje, a Siket (Sorda) is női rendezés… Sok, egymástól nagyon különböző látásmódű női rendező forgat ma nagyon jelentős filmeket Spanyolországban. Szerintem ebben egy lépéssel más filmművészetek előtt járunk most.

KultúrTapas: Erre pedig egyre többen kapják fel a fejüket…

Rafael Portela: Cannes-ban most mindenki azt kérdezi a spanyol kollégáktól: mi történik nálatok? Hogyan lehetséges, hogy ennyi film van jelen Spanyolországból? A történelemben először három spanyol film szerepel a hivatalos versenyprogramban, és több másik film más szekciókban… És van még itt egy másik dolog: a műfaji sokszínűség. Persze, hogy vannak vígjátékok, de vannak drámák, akciófilmek is, és a produkciós színvonal ambíciója, valamint a költségvetések is jelentősek. Nem vagyunk amerikai filmipar, és még nem vagyunk francia filmipar sem, de a hasonló méretű filmművészetek közül szerintem az utóbbi években nagyon megerősödtünk.

RAFAEL PORTELA: MEGLEP, HOGY TORRENTE ENNYIRE NÉPSZERŰ MAGYARORSZÁGON

Ha spanyol film és vígjáték, Magyarországon 10-ből 9-szer még mindig Santiago Segura ikonikus figurája, a Torrente neve ugrik be az átlag nézőnek.

Rafael Portela: Őszintén szólva ezt nem tudtam, meglep, hogy Torrente és Santiago Segura alakja ilyen népszerű Magyarországon. Örülök neki, hogy hasonló a humorérzékünk, mert ez a spanyol közönséghez is nagyon közel áll. A Torrente-saga bír  a legtöbb nézővel a spanyol mozi történetében, és most az is kiderült számomra, hogy a magyar nézőkhöz is utat talált magának.

KultúrTapas: Mit gondolsz, mi maradt meg a spanyol filmmel kapcsolatos régi toposzokból: a fekete humorból, a szenvedélyből, abból a bizonyos „nagyon spanyol” Spanyolországból?

Rafael Portela: Szerintem a Torrente éppen ezeknek a spanyol toposzoknak a szatírája. Nem megerősíti, hanem kifigurázza őket. Torrente karaktere annyira szélsőséges, hogy a spanyol és a magyar néző is tulajdonképpen azokon a toposzokon nevet, amelyek húsz-harminc évvel ezelőtt még uralták a vígjátékokat, de ma már nagyon távolinak tűnnek. A Torrentén keresztül talán kicsit azon is nevetünk, milyenek voltunk sok évvel ezelőtt.

KultúrTapas: A filmes pályád producerként indult, méghozzá dokumentumfilmek producereként. A producer alakja ugyanakkor kevésbé van előtérben, mint a rendezőké vagy a színészeké. Szerinted érti a közönség, mit csinál valójában egy producer?

Rafael Portela: Nem. (nevet) A közönség nem érti igazán. Ráadásul a „producer” szóval három-négy különböző szerepet is leírunk egy filmen belül. Van az a producer, aki a pénzt hozza, aztán van a kreatív producer, ami inkább az én szerepem: ő dolgozik a forgatókönyvírókkal, a rendezőkkel, a vágókkal, hogy a film a lehető legjobb legyen. És ott van a gyártásvezető is, aki a forgatáson gondoskodik arról, hogy minden rendben legyen.

Szóval nagy a zűrzavar, de azt hiszem, mindenki tudja, hogy a producer nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a film egyáltalán létrejöjjön. Nekünk nincs szükségünk arra – én legalábbis nem vágyom rá –, hogy a vörös szőnyegen álljunk. A színészeknek, rendezőknek kell a közönség elé állniuk. Én szívesebben dolgozom nyugodtabb közegben, a háttérben azért, hogy a filmek és sorozatok – mert ma már sok filmes dolgozik sorozatokon – olyanná váljanak, amilyennek megálmodtuk őket.

KultúrTapas: Kreatív producerként mi vonz egy projektben?

Rafael Portela: Azok a karakterek érdekelnek, akikkel történik valami érdekes, de úgy, hogy a történet mondjon nekem valamit arról is, milyen a világ. Segítsen megérteni azt a történelmi pillanatot, amelyben élünk – ezt az izgalmas, különleges és néha kihívásokkal teli korszakot. Fontos, hogy azonosulni tudjak ezzel a szereplővel, akivel történik valami, és hogy rezonáljon arra, ahogyan én magam próbálom értelmezni a világot.

KultúrTapas: És hol van a közönség?

Rafael Portela: A közönség utána jön. Nem úgy gondolkodom, hogy minél nagyobb közönséget kell bevonzani, hanem úgy, hogy azt a történetet, amelyet el akarok mesélni, biztosan a közönség egy része is érdekesnek találja majd. Ebben szerencsém is volt eddig. Producerként soha nem jutottam el a Torrente nézőszámaihoz, de nem is ez volt az irány. A filmek és sorozatok, amelyeket készítettem, közönségszempontból is elég jól működtek. Amit csinálsz, azt a közönségnek csinálod, de ettől még érdekesnek kell lennie számodra.

KultúrTapas: Sok éve dolgozol a pályán. Mit érzel a legnagyobb változásnak a spanyol moziban? Említetted már a kreatív szempontokat, a régi toposzokat, de mi történt az elmúlt években például a finanszírozással és a streaming platformokkal?

Rafael Portela: Az elmúlt tíz évben a platformok megjelenése hozta a legnagyobb változást. A Netflix, a Disney, az Amazon Prime és más streaming szolgáltatók sok embert foglalkoztatnak, főként sorozatokban. Spanyolországban ma gyakorlatilag csak a színészek és színésznők körében van munkanélküliség a szakmában – mert a színészet olyan, mint a futball: mindig többen szeretnének focisták lenni, mint ahányan tényleg azok lehetnek… De máshol – hang, világítás, smink, haj, vizuális effektek és sok más területen – szinte nincs munkanélküliség. Ennek oka a rengeteg sorozat, amely Spanyolországban készül: egyrészt a spanyol piacra, másrészt nemzetközi produkciók keretében, hiszen Spanyolország nagyon vonzó forgatási helyszín.

A másik fontos változás, hogyan nőttek a költségvetések az elmúlt években. Vannak olyan szolgáltatók, például a Movistar, amelyek egyértelműen a spanyol filmekre és sorozatokra fókuszálnak. Ők állnak a Vasárnapok, a Tánc a sivatagban és az utóbbi évek több fontos filmje mögött. Bayona A hó társadalma című filmjét például a Netflix finanszírozta, és ez lehetővé tette, hogy nagyobb produkciós ambícióval, nagyobb költségvetéssel készüljenek ma filmek. És ez a vásznon is meglátszik a végeredményen.

KultúrTapas: Milyen változásokat tapasztalsz még?

Rafael Portela: Úgy látom, ma olyan történeteket is elmesélünk, amelyeket korábban nem meséltünk el. Néhány tabu megtört. Nemcsak női történetekről vagy LMBTQ-dolgokról van szó – ebben Almodóvar már korábban úttörő volt –, hanem más témákról is. Például ma már beszélünk a közelmúltunkról, a Spanyolországban az elmúlt évtizedekben jelen lévő terrorizmusról, amely szerencsére véget ért. Ma már erről a témáról is készülnek filmek és sorozatok, ami korábban nem nagyon volt jellemző.

KultúrTapas: Visszatérve a streamingre: említetted a Netflixet, amelynek Tres Cantosban, Madrid mellett van az európai gyártási központja. Szerinted ez erősíti a spanyol filmes ökoszisztémát, vagy vannak árnyoldalai is, például függőséget hozhat létre közép- vagy hosszú távon?

Rafael Portela: Az, hogy a Netflix központja Spanyolországban van, természetesen elősegíti, hogy több film és sorozat készüljön Spanyolországban. Én idén forgattam egy filmet a Netflix stúdióiban, és párhuzamosan a szomszédos műteremben egy másik rendező forgatott, a harmadikban szintén. Olyan, mint egy amerikai stúdió: folyamatosan mennek a produkciók. Persze van kockázata is.

Tudjuk, hogy a Netflix mozipremierekben csak nagyon korlátozottan gondolkodik, és a fő prioritása a streaming bemutató. Ezért a forgalmazók és a moziüzemeltetők számára – akik szintén fontos részei a filmiparnak, hiszen nem elég elkészíteni egy filmet, vászonra is kell azt tűzni – a Netflix komoly fenyegetést jelent. A sorozatok természetesen eleve a Netflixre mennek, nem kerülnek moziba, de az általuk gyártott filmek többsége is közvetlenül a platformra kerül. Nekünk, akik a filmeket készítjük, ez nem jelent problémát, de másoknak komoly gondot okoz.

KultúrTapas: Említetted, hogy producerként számodra vonzó a háttérben maradás. Közben nyolc éve dolgozol a Spanyol Filmakadémián, ami egészen más szerep. Most, hogy ez az időszak a végéhez közeledik, milyen mérleget vonsz?

Rafael Portela: Nagyon pozitív a mérleg. Azért pályáztam, mert Mariano Barroso rendező elhatározta, hogy elnökjelöltként indul. Korábban producerként dolgoztam a filmjein, és megkért, hogy legyek az alelnöke. A felállás kicsit hasonlított ahhoz, ahogyan producerként és rendezőként dolgoztunk együtt: ő vállalta a nagyobb nyilvánosságot, én pedig inkább a reflektorfénytől távolabb segítettem abban, hogy az Akadémián és az igazgatótanácsban meghozott döntések megvalósuljanak – vagyis azt csináltam, amit egy producer szokott.

KultúrTapas: Nem merült fel, hogy Barroso távozásával megpályázd az elnökséget?

Rafael Portela: Négy évig voltam alelnök mellette, most pedig újabb négy éve egy másik rendező mellett, de soha nem merült fel bennem, hogy elnöknek pályázzak, mert úgy gondolom, ezt a fajta nyilvános szerepet jobb, ha rendező vagy színész viszi. Producerként – legalábbis én így látom – jobban működünk a nyilvánosságon kívül, és a mérleg nagyon pozitív.

Amikor nyolc éve beléptünk az Akadémiára, 1500 tagunk volt; most több mint 3000-en vagyunk. Megduplázódott a tagság és a költségvetés is nőtt. Nyolc éve úgy döntöttünk, hogy a Goya-díjátadót elvisszük Madridból. Ennek volt egy koncepcionális oka: úgy gondoltuk, a Filmakadémia a spanyol filmipart képviseli, a spanyol film pedig nemcsak Madridot jelenti, hanem Barcelonát, Sevillát, Valladolidot, Granadát és más helyeket is egész Spanyolországban.

KultúrTapas: Erről a döntésről rengeteget beszéltek akkor és azóta is…

Rafael Portela: Spanyolországban a Goya-gála az év legfontosabb kulturális eseménye. Ez az újítás gazdaságilag is előnyös volt, mert az említett városok jelentős erőfeszítést tettek azért, hogy náluk legyen a Goya-gála. A Filmkadémia így olyan bevételekhez jutott, amelyeket programokra fordíthattunk: évente húsz forgatókönyvírót támogatunk, hogy egész évben a projektjén dolgozhasson, adunk támogatásokat filmes kutatásokra, és a Filmakadémián is minden nap vannak programok. Korábban heti egy vetítés volt, ma naponta több, podiumbeszélgetésekkel, kiállítással és egyéb eseményekkel. A Spanyol Filmakadémia nem csak a Goya-díj.

KultúrTapas: A következő években milyen növekedési pályát látsz a szervezet előtt?

Rafael Portela: A sok aktivitással egy egész fiatal generáció csatlakozott az Akadémiához. Korábban távolinak tűnt nekik a tevékenységünk, az elmúlt nyolc évben viszont sokan tagok lettek. Azok a rendezők és alkotók, akiket korábban említettem, mind a Filmakadémia tagjai. Ez a növekedés volt a kulcs. Ma nagyobb költségvetésünk van a Goyára, több pénzünk van programokra, és fontos projektjeink vannak, például a Filmmúzeum. A spanyol Kulturális Minisztériumtól kaptunk egy épületet, ahol három éven belül – a munkálatok megkezdése után – megnyílhat Spanyolország első filmmúzeuma. Nagyon ambiciózus és fontos projektek ezek, a Filmakadémia jelentősen megerősödött az elmúlt években.

KultúrTapas: A Goya-díj közben kulturális eszközzé is vált: képet ad Spanyolország filmkulturújáról, illetve kultúrájáról a külvilág felé.

Rafael Portela: Nemzetközi szempontból sokat számított, hogy négy éve létrehoztuk a nemzetközi Goya-díjat. Minden évben van egy fontos nemzetközi sztár a gálán, és ez nagyobb nemzetközi médiafigyelmet hoz. Idén Susan Sarandon volt ott; korábban Richard Gere, Sigourney Weaver, Cate Blanchett és Juliette Binoche. Ezek a nagy nemzetközi alkotók segítenek abban, hogy a világ jobban figyeljen a Goyára.

Közben van díjunk a legjobb iberoamerikai filmnek és a legjobb európai filmnek is. Ezért Latin-Amerikából nagy figyelem irányul a gálára, Európában pedig ezen a téren még növekszünk. Kilenc-tíz ország küldi be a filmjeit. Legutóbb egy norvég mozi nyert díjat, de ott volt Farhadi is, az iráni rendező, aki Franciaországot képviselte. A Goyákat éppen azon a napon tartották Barcelonában, amikor az Egyesült Államok megkezdte Irán bombázását, és Asghar Farhadi ott ült a barcelonai gálán.

Az ilyen nemzetközi jelöltek jelenléte is hozzájárul ahhoz, hogy a Goyára külföldön is jobban figyeljenek, de persze azok a vetítések is sokat számítanak, mint amilyeneket most Magyarországon tartunk a Goya elmúlt 40 évének filmjeiből. Arra kell törekednünk, hogy a díjainkat jobban ismerjék, mert ez annak is módja, hogy a spanyol film ismertebb legyen. Úgy gondoljuk, a spanyol filmnek van mondanivalója, és ez Spanyolországon kívül is érdekes lehet.

KultúrTapas: Végezetül engedd meg, hogy átdobjam neked az utolsó kérdés jogát. Mi az, amiről az újságírók soha, vagy szinte soha nem kérdeznek, pedig szívesen beszélnél róla?

Rafael Portela: Na, ez érdekes kérdés! (nevet) Mostanában sokat gondolkodom azon, és igazából ezt soha nem kérdezték meg tőlem, hogy miért is csináljuk ezt? Miért fontos még mindig a mozi? Miért kell továbbra is filmeket készíteni, Goya-gálákat szervezni, ezekkel foglalkozni? Nyilván ez megélhetés is, mint bármi más, persze, de mögötte áll egy mélyebb kérdés: mi a film szerepe azokban az időkben, amelyben élünk? És mennyiben képes a film továbbra is hatni a valóságra?

Sokan nincsenek tudatában, de az, amilyenek vagyunk, nagyon sok tekintetben a film által formálódott. Az, ahogyan szerelmesek leszünk, ahogyan csókolózunk, ahogyan öltözünk, ahogyan kapcsolódunk egymáshoz. Az emberek azt hiszik, mindez természetes. Pedig nincs benne semmi természetes. Ha megnézünk más országok őslakos közösségeit, másképp gondolkodnak, másképp élnek. Ezeket a mintákat mi megtanultuk – természetesen a családban is, de a családunk is annak hatása alatt állt, amit a szüleink sokszor a vásznon láttak. Tehát az, amik vagyunk, összefügg azzal a filmkultúrával, amely eddig létezett.

A kérdés az, hogy a film, amelyet mostantól készítenünk kell, mennyiben lesz képes továbbra is alakítani a jövőt. Ebben a rendkívül bizonytalan nemzetközi pillanatban – nem tudom, Magyarországról hogyan látszik, de Spanyolországból nézve nagyon aggasztó, ami a világban történik – vajon mennyire képesek a filmek megváltoztatni, vagy legalább tovább formálni a valóságot?