„Budapest olyan melegséget áraszt, ami szenzációs” − interjú Lalo Sánchez del Valle mexikói festőművésszel

KultúrTapas: A Lalo Sánchez del Valléról szóló ismertetők szinte mindegyike megemlíti, hogy autodidakta művésznek tartja magát. Anélkül, hogy beállnánk a sorba, kénytelenek vagyunk megkérdezni: miért tartja ezt a meghatározást ilyen fontosnak?

Lalo Sánchez del Valle: Minden művész, aki valamilyen tehetség birtokában jön a világra, tulajdonképpen rögtön autodidakta lesz, hiszen különösebb gondolkodás nélkül kezd el rajzolni. Ez mélyen belülről jön, és ez a legtermészetesebb módja az önkifejezésnek. Így az örömet, a bánatot, mindent a rajzon át próbál meg kifejezni, és utána alakít csak rajta a színekkel.

KT: Legutóbbi mexikóvárosi kiállításának (“Puertas al Subconsciente”) üzenetét úgy foglalta össze, hogy a „A «Tudatalatti kapuk» a művész belső harcát vetítik ki, azon vágyait, hogy szabadon és spontán adjon hangot eszméinek.” Hogyan foglalható össze a most megnyitott “Turning the Inside Out” tárlat?

Lalo: Hat éve már, hogy azzal a módszerrel dolgozom, ami ennek a két kiállításnak a műveit meghatározza. Arra jöttem rá, hogy a vázlatok készítésekor az érzelem nem kerül át a műbe, hanem ott marad a vázlatban. Úgy döntöttem hát, hogy véget vetek ennek és nem csinálok több vázlatot. Elkezdtem mázolni a vászonra, keresni a formákat, hogy maga a vászon mutassa meg nekem, mit is akar ábrázolni…. hogy a tudatalattim dolgozzon a színes foltokon. Olyan ez, mint mikor a felhőket figyeljük és állatfigurákat fedezünk fel bennünk. Én pontosan ugyanígy teszek. A formák automatikusan jelennek meg, a lelkemből vagy a tudatalattimból, és vázlatok nélkül is megmutatják magukat. Így bizonyos értelemben a kifejezésmód sokkal erőteljesebb, eredetibb és persze azonnali.

Egy kiállítás képei

A Cervantes Intézetben látható kiállítás Lalo Sánchez del Valle 18 közepes méretű képét mutatja be, amelyek legutolsó szlovákiai tartózkodása alatt születtek különböző technikák alkalmazásával, mint akril, tus, olajpasztell. A festővászonra spontán fröcskölt, felvitt foltok a különböző tónusok kombinálásával öltenek formát, egyik réteg a másikra aplikálva; így a festmény belülről kifelé kel életre, mint ahogy a kiállítás címe is jelzi: Turning the Inside Out.

A kiállítás 2017. július 17-ig ingyenesen megtekinthető a Budapesti Cervantes Intézetben.

KT: Ez a technika talán a közönség számára is ad bizonyos szabadságot, akik a művet figyelve a saját intuícióik mentén gondolhatják azt tovább.

Lalo: Igen, ez az egész az intuícióról szól. Abban a pillanatban, hogy a néző találkozik a képpel, érezni kezdi a képet. Ez a csodálatos ebben a technikában, ami tulajdonképpen a legtisztább expresszionizmus, tiszta és őszinte. Úgy csinálom a dolgomat, mint egy gyermek, anélkül, hogy az emberek véleménye vagy a korábbi festményeim befolyásolnának.

KT: Egy korábbi interjúban úgy fogalmazott, műveinek színvilága mexikói származása miatt eleve meghatározott. A budapesti kiállításon látható képekre is igaz mindez?

Lalo: Ha Mexikóban jársz, mindenütt lenyűgöző színekkel találod szembe magad, ami nincs meg Európában. Mexikó csodája a nagyszerű spanyol képzőművészeti iskola hagyatékából és a bennünk rejlő színek keveredéséből ered. Ezek szintéziséből egészen lenyűgöző dolgok születhetnek.

KT: Iñaki Abad Leguina, a Cervantes Intézet igazgatója megnyitó beszédében kiemelte, hogy Ön a spanyol polgárháború menekültjeinek leszármazottja. Ez a családi kötődés jelent Önnek valamit az előbb említett spanyol képzőművészeti iskolához való viszonyában?

Lalo: A nagyszüleim a polgárháborút követően érkeztek Mexikóba, ahol jó dolgok várták őket, de sosem feledték a hazájukat… Másfelől pedig, noha én egyedül kezdtem festeni, később sokáig dolgoztam egy nagyszerű spanyol portréfestő mellett. A santanderi születésű Enrique Criachnak sokat köszönhetek, hiszen ő tanított meg a klasszikus technikák használatára, több mint hat évig dolgoztam mellette, és csak utána mentem Párizsba meg New Yorkba. A klasszikus festészet alapjait Criach mester mellett sajátítottam el.

KT: És milyen más mesterek munkái inspirálták még?

Lalo: A legnagyobb mesterek, mint Miró, Picasso, Kandinszkij vagy Rothko… tulajdonképpen az ember összegyűjti magában azoknak a műveit, akiket csodál, összekeveri őket és végül egy új formába önti. Így megy ez.

Lalo Sánchez del Valle

1968-ban született Mexikóvárosban, a művészettel autodidakta módon került kapcsolatba. Később a párizsi Nemzeti Képzőművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait, majd a New York-i Parsons School of Design iskolában tanult. Innentől kezdve műveit kiállítják mind egyéni mind kollektív tárlatokon Ausztriában, Szlovákiában, Magyarországon és az Amerikai Egyesült Államok, valamint Mexikó több városában. A párizsi Maison de l´Unesco-ban Gabriel García Márquez nyitotta meg kiállítását.

KT: A budapesti kiállításon látható 18 mű szlovákiai tartózkodása alatt készült. Ha a színek mexikóiak, netán az alakokon köszönhet vissza a szlovákiai hatás?

Lalo: Hát, az igazat megvallva nem mondhatom, hogy abból a hatásból nagyon sok lenne bennük (mosolyog). Szlovákiában egy tanyán laktunk, távol a várostól és inkább annak a 42 művésznek az együttélése volt hatással rám, akik a világ különböző tájairól érkeztek. Sőt, igazából az önmagammal való találkozás számított a legtöbbet, hogy egy hónapon át egy tanyán éltem és dolgoztam. 7 kilót fogytam ezalatt az egy hónap alatt, persze nem csak a szlovák ételek miatt, amikhez nem vagyok hozzászokva, hanem a rengeteg munka miatt is. Volt olyan, hogy éjjel kettőkor felébredtem és reggelig festettem. Nagyon produktív időszak volt. A feleségem mondta is, hogyha csak ezen múlik, bármikor rám zárja a ajtót, de én azért szívesebben megyek Szlovákiába (nevet).

KT: Ilyen munkatempó mellett bizonyára nem sok lehetősége nyílt a régió megismerésére…

Lalo: Tényleg nem. Mondjuk voltam Prágában, de amikor a feleségem megérkezett, már egyből Madridba mentünk a kilók pótlására (nevet)… Azóta viszont jártam Budapesten és Belgrádban is, amik egészen fantasztikusak. Az igazság az, hogy mindig is érdekelt ez a régió, mert amit az ember a tévében vagy a filmeken lát róla, annak semmi köze sincs a valósághoz. Úgy látom, ez egy nagyon békeszerető hely, ahol az emberek szörnyű dolgokon mentek keresztül, most mégis fellendülést és fejlődést tapasztalok. Az emberek pedig egyszerűen csodálatosak, a biztonságérzet felülmúlja egész Európát.

KT: És ezzel szemben mi az, amit az ember a tévében, meg a filmeken lát róla?

Lalo: Hát nézze, amikor Szlovákiába készültem mondtam a feleségemnek, hogy jobb lesz vigyázni, mert az ottani nők gyönyörűek, mire ő azt mondta: rendben, de ne feledkezz meg a Motel című Tarantino filmről se, mert azt is ott forgatták (nevet). Szóval egy kicsit ezt akarják bemesélni az embernek, hogy ez egy sivár hely, hideg és érzelemmentes emberekkel, aminek persze semmi köze a valósághoz. Most egyenesen Berlinből jövök, ahol elképesztő múzeumok vannak, de Budapest olyan melegséget áraszt, ami szenzációs. Imádom Kelet-Európát!

KT: Lalo Sánchez del Valle nemcsak a műveinek elismertségével tűnik ki, hanem a művészet népszerűsítésére tett kísérleteivel is. Festett már Latin-Amerika legforgalmasabb metró-állomásán, Michael Jackson-képéről werkfilm készült, aktív életet él a Facebookon… Modern művésznek tartja magát, a szónak ebben az értelmében?

Lalo: Modern művész vagyok, hiszen ebben a korban élek és a modern kor érzéseit festem le… Persze vannak introvertált és nagyon extrovertált művészek is, én az utóbbiak közé tartozom, szeretem a társaságot és a bulikat is. Képzelje, a nagyapám unokatestvére nagyszerű absztrakt festő volt, egészen csodálatos, de mégsem érte el az áttörést soha, mert azt sem tudták, hogy egyáltalán létezik… Tehát egyrészt fontos a tehetség, de ha ezt nem tudod megfelelően bemutatni, semmire sem viszed. Az emberek ráadásul szeretnek a művészek bőrébe bújni. Nem is annyira a magánéletük érdekli őket, hanem az, hogyan gondolkodnak. A művészek általában olyanok, mint a gyerekek, egy felnőtt gyerek pedig elég szórakoztató tud lenni.

KT: Megnyitó beszédében elmondta, a kiállításon látható darabok közül egy festett szopósmalac-szobor áll Önhöz a legközelebb (lásd borítóképünkön), aminek elkészítéséhez valójában egy kitömött állatot használt fel. Ahogyan korábban a “Granja urbana” (Városi tanya) című installációja, ennek is fontos társadalmi üzenete van, amely időről-időre visszaköszön a művészetében.

Lalo: Igen, számomra ez egy nagyon fontos téma, és jó is, hogy előkerült. A “Granja urbana” ötlete abból az időből származik, amikor még Párizsban tanultam és egyszer láttam egy 4-5 éves gyerekekkel készült riportot a tévében. Arra kérték őket, hogy rajzolják le, honnan származik a reggelijük, a gyerekek pedig tehenek és csirkék helyett kartondobozokat kezdtek rajzolni… Én ekkor teljesen elborzadtam és ledermedtem.

Rájöttem, hogy miért is nem törődünk mi a környezettel.

Onnantól kezdve, hogy azt hisszük, az ételek a Wallmartból származnak és nem a földekről, elveszítünk minden kapcsolatot és nem vigyázunk többé az anyatermészetre. Ezért alkottam meg a “Granja urbana” című installációt, hogy újra felébresszem az érdeklődést, elsősorban a gyerekekben. Hogy rájöjjenek, ha elpusztítjuk az erdőket és a természetet, nem lesz mit ennünk a végén. Most éppen ezt csináljuk egyébként.

Ami pedig a malacot illeti, egyszer Mexikóban utaztam az autópályán és láttam egy kamiont, amin a disznókat szinte egymáshoz préselve szállították. Ez elgondolkodtatott, utánanéztem a témának és kiderült, hogy amikor a disznókat a vágóhídra szállítják, sokan a rossz körülmények miatt már az úton elpusztulnak.

Szóval olyan húst eszünk, aminek szörnyű a karmája, mert benne van az állat összes szorongása és ez valahol lecsapódik az ételben, amit megeszünk. Úgy gondolom, hogy tisztességesen kell bánni az állatokkal és nem szabad hagyni, hogy szenvedjenek. Végezetül mégiscsak mi esszük majd meg őket… Hát, ez annak a kis malackának a története, ami a kiállításon látható.