Cseney Ladislau: Egy magyar impresszionista Chilében

A XX. század elején, Salgótarjánban született Cseney Vuchetich László († Santiago de Chile, 1983. november 7.) a magyar képzőművészet markáns képviselője, akinek munkássága végül mégis többnyire dél-amerikai tájakon, a Csendes-óceán partján teljesedett ki. Cseney Ladislau, ahogy Chilében ismertté vált, egyike azoknak a magyar művészeknek, akik ismereteik révén jelentősen hozzájárultak a művészet fejlődéséhez és intézményesítéséhez Chilében.

Magyar művészek Chilében

A fenti gondolatot Cseney Ladislau mellett két másik kiváló művész is erősítik. Így Vidor Pál, aki az 1930-as évek kezdetén a chilei főváros művészeti intézményének, a Santiago de Chile-i Szépművészeti Iskolának volt az igazgatója, illetve Botka Lola táncművész, aki az a Chilei Egyetem, az Universidad de Chile Tánciskolájának alapítójaként vált ismertté a Csendes-óceáni országban a következő az 1940-es években.

Cseney V. László édesapja barátjának ösztönzésére kezdi művészeti tanulmányait Thorma Jánosnál, aki a Nagybányai Művésztelep tagja. A nagybányaiak a modern magyar festőművészet jelentős mozgalmának egyike, amely megalakulása óta a magyar festészet megújítását szorgalmazza és az ún. "tudós programok" ellen működik. A művésztelep 1902-től szabad iskolaként működik egészen a II. világháború kitöréséig, amely véget vet működésének. Cseney fiatalkori alkotásaiból 1925-ben, chilei utazása előtt tartanak kiállítást Aradon.

1927 tavaszán Cseney a Szinyei-kiállítás alkalmából nyer ösztöndíjat az Ernst Múzeum felajánlásából (ez a bécsi Elisabeth Korb Akadémia Ösztöndíja), melynek köszönhetően Rómában, Olaszországban tanulhat. Közben Budapesten Cseney megismeri jövendőbeli feleségét, Cseh Kontha Rózát, azaz Medy-t, ahogyan később nevezte őt. Az ifjú hölgy alig 18, és Cseney is csupán 24 éves, amikor összeházasodnak és együtt megtervezik útjukat Chilébe. A chilei fővárosban a már meglévő magyar festőművészek közössége szeretettel fogadja őket.

A XX. század első évei alatt konzervatívabb körökben a chilei képzőművészet klasszikus dominanciája ellentétbe kerül a Juan Francisco González festő által képviselt, a valóság szigorú követését elutasító, érzelmi és esztétikai megjelenítést hangsúlyozó irányzattal. Ebben a művészeti környezetben vesz részt Cseney, mint a Szépművészeti Iskola új tagja, a Marco Bontá professzor által vezetett Metszetműhelyen a Chilei Egyetemen.

Chile az 1930-as évek fordulóján

Cseney különösen nehéz időszakban érkezik a Csendes-óceán partjára. Chile drámai gazdasági válságon megy keresztül, természetesen nem függetlenül a világgazdaság megrendülésétől. Az 1929-es krach magával hozza a nitrátexport összeomlását, mely az ország legfontosabb pénzforrása. Chilében drámai módon növekszik a munkanélküliség, a nitrátiparban dolgozók többsége munka és megélhetés híján Santiagóba vándorol, minek következtében megterhelődik a főváros.

A drámai helyzet Cseney műveiben is visszaköszönnek, így képein a társadalmi problémák megjelenítése dominál. Ezek hűen tükrözik annak a művészi mozgalomnak az aggályait, melynek maga is tagja, és amely figyelemmel kíséri a fejlődés szempontjából szélsőséges társadalmi csoportok sorsát, eltávolodva a művészetre addig jellemző témaválasztástól esztétikától.

Cseney Ladislau művészete

1930 és 1975 között Cseney évente közel 50 festményt készít, legtöbbje ma családja tulajdonában van, másokat chilei és latin-amerikai múzeumok vásároltak meg, kisebb részt gyűjtők tulajdonát képezik. Hagyatékát nagyrészt tájképek és portrék uralják. A tájképek esetében impresszionista stílusa és színhasználata a nagybányai mesterek iskoláiban elsajátított technikákat tükrözik, de az itáliai tanulmányok hatásai is érezhetőek. Munkáinak elsődleges értékét és minőségét az őszinteség adja, mely tükrözi a művész egyszerű természetét is.

Megfigyelhető, hogy technikája miatt festményei nem szenvednek jelentős kárt, a tartó, a vászon és a fa szakszerű kezelése, az első osztályú anyagok használata, a vászon kémiai anyagokkal való bevonása vezetett a végső esztétikai megjelenítés különlegességéhez. A színek ragyognak és nem halványulnak, ma is tartják tonalitásukat az idő múlásának dacára. Cseney egy olyan sajátos technikát dolgoz ki, melynek köszönhetően művei hosszú ideig csodálhatóak lesznek.

Portréinak fő célja, hogy vászonra rögzítsen valamit, ami a személy jellemét és személyiségét úgy ragadja meg, hogy a koncepció értelmet nyerjen. Ebben a kontextusban Cseney feladja a tájképeire jellemző nyugalmat, és belép a kifinomult technika és koncentráció alkalmazásának világába. Az egyik fő aggodalma az, hogyan ábrázolja a bőrt egy "lapos műanyag réteg felhordásával", de foglalkoztatja a test térfogatának értékelése, a bőr alatta megbújó hús, csontok, izmok ábrázolása is. Ezek magyarázzák, miért hallgat anatómia órákat a Chilei Egyetemen, vagy készít gipsz szobrokat a magyarországi Epreskertben.

Cseney festményeinek tematikája, az általuk kifejezett, mai szemmel is érzékelhető érzelmesség társadalmunk kultúrtörténetét világítja meg. Műveiben a latin-amerikai művészi körökben elismert technikán túl, az a lehetőség köszön vissza, hogy múltunk történéseit és folyamatait megismerhessük egy művész pillanatfelvételein keresztül. Vásznain láthatóak a mára alaposan megváltozott tájak, így az óceánpart, az ittélők egykori mindennapjait meghatározó tevékenységek. Egy mára eltűnt Temuco, Biobío, Puerto Montt, San José de Maipo, Las Cruces, Andacollo vagy Atacama-sivatag köszön vissza.  

Végül egy utolsó, ám említésre méltó tény: Cseney Ladislau fontos szerepe a chilei művészformálásban, olyan festők tanításában, akik közül páran máig meghatározói a chilei művészvilágnak. A magyar mesterektől tanult impresszionista irányzat megtalálta helyét a chilei festészetben.

  Az írás a Chilei Köztársaság Nagykövetségének együttműködésében jelent meg.

  Képek forrásai    Cseney-Vuchetich László portré: Ladislao Cseney (1975); Esteban Vuchetich de Cheney    Caleta Portales, Valparaíso olajfestmény (1961); Museo Baburizza, Valparaíso    Aviadora olajfestmény (1943); C. Badani magángyűjtemény    Playa Amarilla, Las Cruces olajfestmény (1977); Esteban Vuchetich de Cheney