Flamenco – az örökölt andalúz életfilozófia
- 2015.01.24.
A flamenco egy olyan csoda, amit látni kell egyszer az életben – sem Andalúziát, sem az andalúz lelket nem lehet teljes egészében megérteni nélküle. Nem véletlen, hogy az UNESCO 2011-ben az eszmei kulturális világörökség részévé választotta, ahogyan az sem, hogy minden jóravaló turista, aki beteszi a lábát Spanyolországba, látni, hallani, érezni akarja.
Flamenco alatt érthetjük magát a zenét, az éneket vagy a táncot is, amit magáénak vallanak mind az andalúzok, mind az andalúziai cigányok. Akármelyik közösségtől is ered, az biztos, hogy a hazája Dél-Spanyolország, azaz Andalúzia. Az egyik legenda szerint a flamenco a granadai hegyek barlangjaiban született meg az ott élő gitanók között, akik a táncon keresztül fejezték ki szenvedélyes vérmérsékletüket és a mindennapi élet fájdalmait-szépségeit egyaránt. Aki Granadában jár, lehetősége van megtekinteni egy flamenco előadást az ősi barlangokban, habár ez ma már legfőképpen turistalátványosság.
A flamenco mára talán nem csak az önkifejezés része, hanem egy jó kereseti lehetőség is abban az Andalúziában, ahol a turizmus az egyik legfőbb megélhetési forrás. Az igazi művészeknek azonban valóban életforma. A flamenco beépül és szerves részét képezi a mindennapoknak, formálja a gondolkodást, az öltözködést, az életfilozófiát. Elismerésre méltóak mindazok, akik a flamenco professzionális művelésére adják a fejüket: régen mindez öröklődött, egymástól tanulták el mind a zene, mind a tánc titkát az andalúzok. Ma már mindezt komoly iskolákban oktatják, és hosszú évek gyakorlata áll a művészek háta mögött.
A flamenco lényege nem az, hogy egy bizonyos koreográfiát milyen pontosan vagy könnyedén adunk elő. Van egy repertoár a lépésekből, az akkordokból, ám ezekből hangulatuk és temperamentumuk szerint improvizálnak az előadók, kiegészítve őket egy-egy saját elemmel. A zenész és az énekes játszik, a táncosnő meg-megpihen, majd amikor újra elöntik az érzelmek, felemelkedik és táncba kezd. Először csak lassan kóstolgatva a zenét, majd egyre inkább belefeledkezve, míg kívülről szemlélve már nem tudjuk eldönteni, meddig tart a megbeszélt koreográfia és hol kezdődik a teljes rögtönzés. Egy jó előadáson bizony teljes az összhang a zenész, az énekes és a táncos között.
Élmények és érzések
Igazán nem panaszkodhatom, nekem több nagyszerű bemutatóban is részem lehetett. Az egyik például egy impozáns, de barátságos hangulatú málagai klubban, ahol a hét szinte minden napján más-más flamenco művészek lépnek fel. A terembe márványlépcsőn lehet feljutni, a fejünk fölött operaházba illő csillár lóg, a falakon pedig fekete-fehér, hangulatos fotókiállítás torreádorokról és természetesen egy bár. Az apró színpaddal szemben a 15-20 fős közönség székéül az ún. cajón, azaz doboz szolgált. A táncosnő a színpadon igazi érett asszony benyomását keltette – ahogy nem csupán a testével, de az arckifejezésével is megtestesítette a büszke, szenvedélyes, hol keserű, hol önfeledten boldog asszonyt. Az előadás után vettem csak észre, hogy egy kamaszlányról volt szó!
A szerző további írásait ezen a blogon olvashatjátok.