Hófehérke Andalúziában, kísértetek az El Caminón: 6 különleges spanyol filmmel zárjuk az évet

Nyelvtanulásra, kulturális elmélyedésre és pihentető szórakozásra vágyva is bárki nyugodtan nyúlhat a spanyol filmterméshez, ha elkerülné a hollywoodi dömpinget vagy csak visszaidézné és további árnyalatokkal gazdagítaná a Spanyolországgal kapcsolatos élményeit. A már sokadszorra látott klasszikusok, jól ismert rendezők és kipróbált műfajok helyett azonban az év végéhez közeledve olyan filmeket ajánlunk, melyek szokatlan hozzáállásukkal segítenek a berögzült rutin kizökkentésében és a gondolatok felfrissítésében.

1. Don Quijote lemeztelenítve

HONOR DE CAVALLERÍA

Mi mással is kezdhetnénk a különleges spanyol filmek listáját, mint a legspanyolabb történet legszokatlanabb feldolgozásával. Aki a KultúrTapason már találkozott Albert Serra sajátos Háromkirályok-változatával, annak aligha okoz meglepetést, hogy a rendező Don Quijote és Sancho útját sem éppen a vég nélkül cserfesen pletykálkodó akcióhősök epikus kalandfilmjeként fogalmazta újra.

Az Honor de cavalleríában látványos kardvívások és balszerencsés fogadólátogatások helyett az élénk fantáziával teremtett mítosz kulisszái mögé pillanthatunk be. Vagyis lecsupaszított egyszerűségében vehetjük szemügyre az elmés nemes la manchai lovag és fegyverhordozója kevésbé eseménydús hétköznapjainak lényegét: a testi hanyatlással számot vető öregúr és pufók segítője közötti megejtő egymásrautaltságot.

Serra adaptációja nemcsak azzal játszik el, hogy demonstrálja, külső nézőpontból mennyire siralmasan nézhetett ki a lovagregényekből ismert hőstettek hajszolása. A lerombolt legenda helyén óvatosan fel is épít egy másik értelmezést, amely az olyan mindennapi feladatokban találja meg az idősödő főhős előtt álló kihívásokat, mint amilyen az evés, a fürdés vagy az alvás. Mindezt kifejező természeti képekbe csomagolva, az emberi elköteleződés melankolikus történetébe ágyazva teszi.

Miért különleges?

Mert teljesen illúziótlanul dolgozza fel a Don Quijote-mítoszt, és így hol elgondolkodtató módon, hol pedig nagyon szórakoztatóan felesel Cervantes alapszövegének túlzásaira.

2. Elijah Wood és a meghackelt klisék

OPEN WINDOWS

Nacho Vigalondo a kortárs spanyol film egyik megszállott kísérletezője, aki nemcsak a történetmesélés szabályainak áthágásával igyekszik csomót kötni a néző agytekervényeire (lásd az Időbűnök időutazós noirját), de a keze ügyébe kerülő műfaji klisék összekavarásában is fáradhatatlan.

Az Open Windows elején Nick, egy magának való rajongó személyes találkozót nyer kedvenc színésznőjével, a fiatal Jill Goddard-ral, de a sztár az utolsó pillanatban mégis lemondja az áhított meghívást. Nick bosszúságában elfogadja egy hacker ajánlatát, és online kezd kémkedni Jill után, de az önfeledt kukkolás helyett hamarosan már bűnrészességben találja magát egy olyan kényes helyzetben, ami a színésznő életét is veszélyezteti.

Ugyan spanyoltanulásra kevéssé alkalmas, hiszen Vigalondo első angol nyelvű filmjéről van szó, az Open Windows a számítástechnikai eszközökkel megbolondított elbeszélés érdekes példája (ilyesmivel próbálkozik a Tízezer km távkapcsolati drámája is), ráadásul az már önmagában is bizarr élmény, hogy Elijah „Frodó” Wood és a pornó világából érkező Sasha Grey webkamerás beszélgetésének közepébe csöppenünk.

Miért különleges?

Az Open Windowsban szinte végig csak számítógépképernyőket látunk. Ezen a látszólag kevéssé izgalmas felületen bontakozik ki a zsarolással és fenyegetésekkel teli, fordulatos thriller.

3. Kísértetek a Caminón

FINISTERRAE

Az biztos, hogy nagyon sok könyv, film vagy akár cikksorozat foglalkozik a legismertebb európai zarándokúttal, az El Caminóval. De az már kevésbé valószínű, hogy a katalán Sergio Caballero játékfilmes bemutatkozása ne tudna újat mutatni még a Szent Jakab-útról szóló elbeszélések legnagyobb ismerőinek is.

A Finisterrae ugyanis két oroszul beszélő szellem – értelemszerűen – merőben spirituális útját követi végig, akik a film elején naiv lepellényekként bukkannak elő a semmiből egy felkantározott ló társaságában, és szürreális bolyongásuk egy filmstúdiónak is beillő hangárépületből tart Santiago katedrálisáig, majd tovább, egészen a címben jelölt végpontra, a végtelen horizontot kínáló óceánpartra.

A kísértetek programja vasárnapi családi kirándulásokhoz aligha, de még sorsfordító zarándokutakhoz is nehezen hasonlítható módon alakul: bizarr mitológiai alakok, fülekkel felszerelkezett fák és a hóviharban szimatoló szarvasok is csatlakoznak hozzájuk, hogy végül maguk is megmagyarázhatatlan átalakulásokat éljenek át a megrendítő szépségű természetben.

Miért különleges?

Mert alighanem ez az El Camino legfurcsább bemutatása, és az úthoz hasonlóan rengeteg váratlan gondolatkísérletet és meglepetést tartogat.

4. Hófehérke, a torreádor

BLANCANIEVES

Bár jóval korábbi az ötlet, a Hófehérke-sztorit némafilmes esztétikával és dél-spanyol ikonográfiával átfogalmazó munka majdnem ugyanakkor készült el, mint az Oscar-díjakkal jutalmazott A némafilmes, így akár el is veszhetett volna a mozgókép hőskorába repítő franciák árnyékában. Csak örülhetünk annak, hogy mégsem így lett, és a jóravaló kisnövésűek, illetve a szadista dominaként pózoló mostohaanya között boldogulást kereső lány újrafazonírozott meséje megkapta a neki kijáró figyelmet (és 47 fesztiváldíjat).

A lenyűgözően látványos fekete-fehér képeken a dugig telt arénákban zajló bikaviadalok és a mérgezett alma tragédiája is üdítően ötletesnek hat, így ez a film jó eséllyel mindenkiben visszaidézi majd a mesében elmerülő gyerek lelkesedését. A flamenco szenvedélyében megmártózó zenei aláfestést hallgatva pedig tényleg az lehet az ember érzése, hogy ezentúl már csakis az andalúz táj előtt, matador-kosztümben fogja tudni maga elé képzelni Hófehérkét.

Miért különleges?

Mert annak ellenére, hogy néhány éve készült, a hagyományos némafilmes formát használva meséli újra a Grimm-klasszikust.

5. Bőrök rózsaszínben

PIELES

Az extravagáns stílusú Eduardo Casanova rendezői bemutatkozása a legalapvetőbb és sokak számára a leglényegesebb gondokról szóló melodráma: hőseinek meg kell küzdeniük azért, hogy megbízható barátot, becsületes üzletfeleket, viszontszerető partnert találjanak. És persze ahogy önmagukkal ki kell béküljenek, úgy a többi embertől is méltán várnak elfogadást. A különbség csak az, hogy a Pieles szereplői a többségtől eltérő módon néznek ki. Törpenövésűek, hegekkel van tele a bőrük, bizonyos testrészeik hiányoznak, mások pedig erősen deformáltak.

A film képei viszont nem csak a karakterek fizimiskája miatt térnek el a megszokottól. Képzőművészeti igényességgel szerkesztett, provokatívan mesterséges és káprázatosan ingergazdag vizuális világ tárul fel előttünk, ami egyrészt tovább bonyolítja a testek látványának természetességét illető kérdésfelvetéseket, másrészt soha nem látott szorgalommal mutatja fel a hupilila és a rózsaszín kimeríthetetlen árnyalatgazdagságát.

Miért különleges?

Ha a különös testű szereplők tömkelege nem lenne elég, a film szemet gyönyörködtető, nagy műgonddal berendezett képei olyan vizuális élményt adnak, amelyet nem igazán lehet elfelejteni.

6. Az elkapott pillantások városa

EN LA CIUDAD DE SYLVIA

Az En la ciudad de Sylvia a ráérős megfigyelés és az elkapott pillantások filmje.  A főleg fesztiválkörökben ismert José Luis Guerín elsősorban a lírai alkatú nézőknek kedvez, akik szeretnek testtartásokban és arckifejezésekben olvasni, vagy elmerülni abban, ahogy a fény játszik a tárgyakon és meg-megtörik az ablakok üvegfelületén.

A főhős egy kíváncsi tekintetű fiatal férfi, aki térképpel a kezében lép ki strasbourgi hotelszobájából, és átengedi magát a belváros felfedezésének. Egy kávézó teraszán figyel meg idegeneket és vázlatokat skiccel fel a füzetébe. Hamarosan megpillant egy piros ruhás nőt, akit követni kezd.

A félénken kibontakozó történetnek az ismeretlen utcák izgalma, a biciklisek, utcazenészek, beszélgetésfoszlányok és lépések hangja ad ritmust. A nyugodt belefeledkezés közben pedig egyre gyanúsabbá válik, hogy tulajdonképpen újra és újra ugyanazokkal az arcokkal találkozunk.

Miért különleges?

Mert egyetlen központi párbeszédtől eltekintve az En la ciudad de Sylvia főszereplői lényegében meg sem szólalnak, csak sétálgatnak és csendben nézelődnek.