Így még sosem láttad a Háromkirályok történetét

A fiatal katalán filmkészítő, Albert Serra „Madarak éneke” című munkája (El cant dels ocells, 2008) sajátosan nyúl a Háromkirályok mítoszához. A Kanári-szigetek és Izland egyszerre fenséges és hátborzongató tájain forgatott film szemet gyönyörködtető fekete-fehérben tárja elénk az ismert történetet. És mialatt azt figyeljük, ahogy a királyok fáradhatatlanul folytatják útjukat a ködbe burkolózó síkságokon vagy a szélfútta felhők árnyékától pettyezett hegyoldalakon, fokozatosan szemet szúrnak az út magasztossága és banalitása közti ellentmondások.

A téren és időn kívüli, elvarázsolt atmoszférájú képek megjelenítik a küldetéssel járó tiszteletreméltó céltudatosságot és a fizikai megpróbáltatások hősiességét, illetve időt adnak a grandiózus természet szépsége fölötti elmerengésre is. De mindeközben kövérkés hőseinknek olykor homok megy a szandáljukba, és pihenőt keresve azt is elpanaszolják, hogy dombos vidéken bizony nehéz kényelmesen elfeküdni. Amint Serra egy interjúban elmondta, a szent és a profán, a valóságtól elemelt és az alapvetően hétköznapi, materiális élmények keverése jelentette számára a film legnagyobb kihívását és érdekességét is egyben:

„Ez az a pillanat, amikor a kereszténység születik, de még nem egy létező vallás. Senkiföldjén, köztes időben vagyunk. Elég abszurd a helyzet, mert a királyok nem tudhatják, hogy mi fog kisülni mindebből, viszont tudatában vannak, hogy az útjuk igazán fontos.”

Ennek megfelelően a főszereplők egyszer csetlő-botló túlsúlyos turistaként szerencsétlenkednek előttünk idétlenül összegabalyodó ruháikban, máskor a természet roppant erejével összeforró méltóságteljes alakjuk mitikus kompozíciókba rendeződve ébreszt tiszteletet. Megosztják egymással furcsa álmaikat, azt találgatják, vajon a hegyek csúcsáról át lehet-e lépni a felhőkre, és olykor óhatatlanul is eltévednek a sivatagban – ez annak ellenére jól látható, hogy éppen hangyányivá törpültek a lélegzetelállító tájban.

Elnyújtott poénként és képzőművészeti absztrakcióként is nézhető részlet a Madarak énekéből

A jelenet titka

Ahogy a már idézett interjúból kiderül, a fenti snitt felvétele közben a színészek összefüggéstelen instrukciókat kaptak a rendezőtől walkie-talkie-jukon, így valóban a helyzet bizonytalanságára adott reakcióikat, improvizációjukat látjuk a végtelenül letisztult képsoron.

Serra filmjében tehát szép lassan feltárul a mitikus tájak hétköznapi arca, de a hosszan kitartott képeken a szereplők mozgása és a természet változásai között is egyre inkább felsejlik valamiféle kapcsolat. Így ahelyett, hogy egy ezredszer hallott történet fordulatait követnénk, a hipnotikusan hömpölygő kontrasztok koreográfiájának bűvkörében találjuk magunkat. Tiago de Luca így jellemzi egy tanulmányában (Realism of the Senses – A Tendency in Contemporary World Cinema) ezt a kontemplatív nézői élményt megcélzó filmkészítési módot:

„Azt mondhatnánk, hogy az ilyen típusú filmek a történetmesélés és a puszta rögzítés határán állnak, ahol ez utóbbi rendre túlsúlyba kerül.

A vágás az állandó késleltetés miatt már nem szolgál drámai célt. Gyakran hiányos a karakterek pszichológiai jellemzése: lakonikusak, közömbösek, egykedvűek. Lelki alkatuk helyett inkább fizikai tulajdonságaik kerülnek előtérbe. A történetmesélés elbizonytalanít, olykor rejtélyes, nem ok-okozati logika alapján épül fel. A lassú előrehaladást a kiüresített, elnyújtott képek beékelése is megnehezíti. Az idő itt már nem a sztori szolgálatában áll: mivel a snittek hosszát nem a cselekményvezetés igazolja, ezek az időtartamok önmagukban kezdik éreztetni hatásukat.”

A „Madarak éneke” történetmesélés és érzéki élmények, emelkedett és földhözragadt momentumok izgalmas kettősségébe vezet, és merőben szokatlan arcát mutatja egy unalomig ismert alaptörténetnek. Így jó szívvel ajánljuk mindenkinek, aki érdeklődik a spanyol kultúra rejtett kincsei iránt.