Mese hab nélkül: Baszk boszorkányok és galíciai farkasemberek

La Santa Compaña

E szent kísérősereg Galícia legvérfagyasztóbb és messze földön hírhedt lélekbagázsát nevesíti, mely Savora- és Ons-sziget poros útjain masírozva rémiszti halálra a gyanútlan sétálókat éjjelenként. A legenda szerint a purgatóriumból feljövő szellemcsoport felvonulását egy nagyon sovány és sápadt zombiszerű halandó vezeti, kereszttel és egy szenteltvízzel teli üsttel a kezében. Ez az illető nappal nem emlékszik arra, mit történt vele éjjel, és mivel alvás helyett a menetet vezeti, egy idő után végelgyengülésben elhalálozik.

A mögötte haladó szellemek fehér (néhány verzióban fekete) leplet viselve, gyertyákat tartva járnak mögötte, két sorban. Imákat mormolva viaszszagot árasztanak magukból, ahogy mezítláb, egy kis harangot kongatva menetelnek, útjukat jéghideg szél és félelemtől vonyító állatok hangja kíséri. Állítólag felbukkanásuk gyakoribb Halloween (Samhain) és Szent Iván éjjelén. Jelenlétük leginkább valakinek a halálát jósolja, egyes esetekben jóvátétel ügyében érkeznek, de az biztos, hogy semmi jóban nem sántikálnak.

Úgy tartják, aki látja őket, az bekerül az elveszett lelkek sorába, átadva magát az örök sétafikának. A közhiedelem azt mondja, ebből a slamasztikából is ki lehet mászni, csupán tudni kell a módját. Mi most eláruljuk nektek az évezredes titkot, amit a galíciai idősek édes álmukból felverve is pontról pontra darálnának. A túléléshez szükséges, életmentő rituálék tehát:

1. Térj ki az útjukból és ignoráld őket. Ha mégis elkezdenél halmazállapotot váltani, haladj a második pontra.
2. Dobd meg őket egy fekete macskával, majd rohanj el.
3. Imádkozz.
4. Ha nem találtál célba a macskával, sem pedig az ima nem hallgattatott meg, leghatékonyabb módja a fogócska megnyerésének, ha egy úgynevezett cruceiro, avagy kőből készült kereszt oltalmát keresed. Ez ugyanis teljesen biztos, hogy megvéd ellenük. Esetleg még rajzolhatsz egy kört Salamon Pecsétjével (Pentagramma) a porba, amibe belefekszel arccal lefelé, és megvárod, míg átlépdelnek rajtad. A szabad választás jogát mindenkinek meghagyjuk.

Bár mindez humorosan hangzik, mégis nem egy helyi vallja eskü alatt Galíciában, hogy látta őket, vagy ismer olyat, akinek volt hozzájuk szerencséje. Hátborzongató, nemde? Oknyomozó riportba nem kezdtünk, de az biztos, hogy éjjelenként jelmondatuk a fülünkben cseng majd: “Andad de día que la noche es mía”.

A galíciai farkasember

Mindannyian ismerjük a sztorit, amely már a klasszikus és modern filmipar által is régen lerágott csont, a farkasember évszázadok óta kísértő legendáját. Ebből Galícia is kiveszi részét az alak szokásos attribútumaival – átváltozás, harapás, telihold stb. – azonban valami mégis más. A 19. század közepén járunk, amikor is egy kis galíciai falu – Allariz – és környékének lakói szörnyű dolgokról suttognak.

Teliholdkor nők és gyerekek tűnnek el nyomtalanul, mely folyamatos rettegésben tartja a helyieket. Az idő múlásával mindenki gyanússá válik, különösen egy alak, egy Manuel Blanco Romasanta nevű árus, aki több fiatalasszonynak felajánlja útmutató szolgálatait az ország veszélyes ösvényein –mivel kereskedőként ismeri, mint a tenyerét. Említett szeretőinek munkát ígér és fényes jövőt, de azok sosem érkeztek meg és családjuk sem látja őket többé.

Idővel felüti a pletyka a fejét, hogy az általa árult zsír és szappan emberi alapanyagokból készül, valamint rábukkannak az eltűntek személyes tárgyaira is, melyeket utazásai alatt eladott idegeneknek. Alakja lassan sötét lidérccé alakul, aki amerre jár, vérontást hagy maga után. Végül hosszas hajszát követően 1852-ben elfogják, és bíróság elé viszik. A 17 eltűntből 9 személy megölését magára vállalja, azonban tettének miértje a lehető legfurcsább.

Elmondása szerint elátkozták és két, szintén farkasember barátjával puszta ösztönből embereket ettek, mert éhesek voltak, mikor átváltoztak. Az áldozatok családjait általa hamisított levelekkel áltatta, azok jólétéről. A bíróság halálra ítéli, de végül II. Izabella királynő parancsára büntetését életfogytiglanra módosítják.

Ennek oka az általa mutatott kóros elmezavar, ami az első spanyol példa az úgynevezett likantrópiára (viselkedészavar: amikor a személy állatnak hiszi magát), így az orvosok kísérleti alanyként használják. Halálának mibenlétéről csupán mendemondák keringenek, de úgy tartják, Orense hegyein még ma is visszhangzik farkasüvöltése teliholdas éjszakákon…

Meigák és Zugarramurdi boszorkányai

Az északi legendák szerves részét képezik mind a mai napig a boszorkányok, sőt, nem is egy félét tartanak számon belőlük. Az úgynevezett meiga-k (Galícia, Asturias) mágikus erővel rendelkező nők, akik gyógyító és jövőbe látó képességgel bírtak. Okkult tradíciók tudói és a természet ismerői, korai gyógyítók, akik átkok szórására és leszedésére is képesek voltak.

Sötét oldalról származó verziójuk pedig a bruxa, kinek erejét csak gonosz dolgokra használja. Ellenük való védekezésre a galíciai hagyomány kitalálta queimaida rituáléját, amivel nem csak elriasztják a gonosz erőket, hanem kántáláskor semmivé foszlanak a már kiszórt átkok is.

Eu non creo nas Meigas, mais habelas hainas.

Tipikus galíciai mondás a meigákról: Én nem hiszek a boszorkányokban, de létezni léteznek.

Mint tudjuk a történelem viharai és név szerint a spanyol inkvizíció nem volt túl kegyes e kétes hátterű gyógyító nőkkel sem, és bármi szokatlan esetén rögtön boszorkát kiáltott. Így történt hát, hogy a 17. században felröppent a hír, hogy a kis Zugarramurdi (Navarra) polgárai sötét erőkkel szövetkeznek földöntúli képességekért cserébe, valamint démoni rituálékat tartanak.

Olyannyira, hogy a település elnyerte a „Pueblo de las brujas” becenevet. A helyiséghez tartozó barlangrendszerben, ami ma is megtekinthető, állítólag az ottani meiganak megfelelő sorginok („boszorkány”, baszk nyelven) pogány szertartásokat végeztek, táncoltak, ünnepeltek, orgiákat tartottak, mert ez a hely reprezentálta számukra az otthont, ahol összekapcsolódhattak a természettel.

Innen már könnyen kikövetkeztethető hová tart a horror sztori, mivel a középkor derekán ezeknek az elszigetelt, hagyományaik miatt szomszédjaik számára gyanús csoportoknak sosem lett hosszú és vidám vége. Szép lassan megkezdődtek a vádaskodások és az egyre több „baráttal” rendelkező inkvizíció figyelme feléjük irányult.

Kis boszorkányvadászai rögtön a helyszínre siettek és megállapították, hogy mindenki lepaktált az ördöggel, így 300 falu- és környékbelit börtönbe vetettek. A bíróság előtt több ember eretnekségért és boszorkányságért bűnösnek találtatott, közülük jó pár máglyahalált halt vagy életfogytiglanra ítélték. Ha arrafelé jártok, mindenképp nézzétek meg a barlangrendszert és a hozzá tartozó múzeumot, hogy lássátok miképp is élték valójában mindennapjaikat a falubeliek, kicsit emlékezve az ártatlan áldozatokra.

Ezennel a rémtörténet-sorozat első részét lezárjuk. Reméljük senki nem szenvedett maradandó lelki károsodást a cikk olvasása alatt, mindenesetre az ágy alá azért nézzetek be lefekvés előtt, biztos, ami biztos…