¡Olé! Kulcs a igazi flamencóhoz

Senki sem tud biztosat a flamenco pontos eredtéről. Gyakran említik, hogy a tizennyolcadik és a tizenkilencedik századan öltött végleges formát, de már Juvenalis, a római költő is ír a cádizi lányokról, akik Traianus császár idejében bronzkasztanyettákkal táncoltak az Örök Városban. Domingo Manfredi, a költő és flamenco szakértő, aki a hatvanas években alkotott, épp e forrásra hivatkozva vezette vissza a flamencót a régmúlt időkre.

Mások vegyes hatásokról beszélnek, és az ibér, föníciai, vizigót, görög, római és arab kultúrákról, amelyek évszázadokon át keveredtek a félszigeten. Manuel de Falla, a zeneszerző, a következő elemeket említi, mint a flamenco kialakulásának alaptényezőit: arab hódítás 711-ben, a bizánci liturgia meghonosodása a spanyol egyházban és az indiai harmóniák megjelenése a cigányok bejövetelekor.

A cigányok szerepe rendkívül fontos, de talán ezt értjük legkevésbé. Először s viták vannak akörül, mikor is érkeztek pontosan Spanyolországba. Úgy látszik, legalább két hullám volt: az egyik Észak-Afrikából jött az arab hódoltság időszakában, a másik Franciaországból, nem sokkal Granada eleste, azaz 1492 előtt. Senki sem vonja kétségbe, hogy a cigányok jelentősen hozzájárultak a flamenco kialakulásához, csak az a kérdés, milyenmértékben.

Ők voltak az egyedüli létrehozói? Ha igen, akkor miért nem hasonlít jobban a Spanyolországon kívüli cigányzene a flamencóhoz? Nem lehetséges, hogy a cigányok mindössze átvették a már létező népzenét, és hozzáigazították a saját stílusukhoz? Maradjunk annyiban, hogy elképzelhetetlenül fontos szerepük volt a flamenco kialakulásában: ők voltak a kovácsok, akik az andalúz népzenéből kikalapálták ezt az egyedi ötvözetet, a flamencót.

Ám a legtöbb rajongó nem törődik az elméletekkel, és megelégszik azzal, ami érez. Mert a flamencót, akár mór, akár zsidó, akár cigány vagy andalúz eredetű, ösztönösen érzi az ember, és könnyen felismerhető, akármilyen nehézkes is a meghatározása. Annyi biztos, hogy mindig elüt a megszokottól, és valamiképpen a kívülállást képviseli. Legalábbis az utóbbi kétszáz évben a törvényen kívüliek zenéje volt, a spanyol – és különösen az andalúz – társadalom peremén élőké. Valószínűleg ebből adódik, hogy a cigányok rajonganak érte, és hogy a dalszövegekben oly gyakran jelenik meg a börtön és az igazságtalanság.

A flamencóról csak annyit tudhatunk biztosan, hogy Andalúziában gyökerezik, és a mai napig andalúz zene, bár elterjedt egész Spanyolországban és szerte a világon. (Madrid flamenco központ lett, de csak azért, mert az odaköltöző déli közösségek magukkal vitték kultúrájukat.) A forró levegőjű Andalúzia, amely oly közel van Afrikához, mindörökké a hitelesség forrása és a legbiztosabb hivatkozási pont marad.

Bölcsője Cádizban, Jerez de la Fronterában és Sevillában volt, ott is a Triana nevű cigány negyedben. Az első előadók is az Andalúzia-szerte letelepedett cigánycsaládokból származtak. A zenét ekkor még nem nevezték flamencónak, eredetileg magukat a cigányokat hívták így, és csak később, a XIX: század közepétől terjedt ki a név jelentése a zenére is.

A flamenco története több spirális fejlődési szakaszból állt, amelyekben először a népszerű kultúrához közeledett, létjogosultságot nyert benne, majd megtorpant, és arra kényszerült, hogy újrafogalmazza magát, mielőtt beolvad és örökre eltűnik. Valahányszor az a veszély fenyegetett, hogy a flamenco elsekélyesedik, megjelent valahol egy új mozgalom, és friss hangzásokat hozott, vagy egyszerűen visszatért a kirobbanó, nyers életerőhöz, ami újra felfedte a zene alternatív gyökereit.

Így történt ez a tizenkilencedik században is, amikor a café cantanték éveken át helyet biztosítottak az előadóknak, hogy bemutassák művészetüket. Ám ezek a népszerű szórakozóhelyek csakhamar korlátozni és szabályozni kezdték a zenét, mert a közönség visszautasította a cante jondo, a mély dal karcosabb, nehezebben befogadható hangzását, pedig az a flamenco igazi szíve, lelke és gerince, amit a kívülállók a legkevésbé értenek, s amelynek a hangzása legtöbbször megidézi a duendét. Ez viszi legközelebb a hallgatóságot ahhoz a túlfűtött ősélményhez, amely mintha egy letűnt, régi kor visszhangja volna.

És ekkor Frederíco Garcia Lorca és Manuel de Falla mentette meg a műfajt azzal, hogy 1922-ben Cante Jondo versenyt rendeztek Granadában, ahova kilométerekről zarándokoltak a jelentkezők, sokan hetekig gyalogoltak, amíg a hegyekből leértek a városba. A verseny lángra gyújtotta, ismét életre keltette a flamencót.

A következő nemzedék minden idők legjobb flamenco művészetét hozta. Idetartozott La Niňa de los Peines és Carmen Amaya, a táncosnő. De még ők is halványulni kezdtek, amikor Spanyolország megnyitotta kapuit a Nyugat előtt, és előtérbe került az a színtelen-szagtalan, felvizezett flamenco, amely a hatóságok szerint jobban megfelelt a tengerpartokra özönlő turistáknak.

Ezúttal a gitárosoktól jött a segítség, akik már nemcsak a háttérből akarták kísérni az énekeseket, hanem kimerészkedtek a színpad közepére. Ramón Montoyával kezdődött, aztán Sabicas és El Niňo Ricardo még tovább lépett azzal, hogy a gitárt ugyanarra a rangra emelte, mint az éneklést és a táncot. Ők lettek a szülőatyjai annak az új hangzásnak – a nuevo flamencónak -, amit ma lépten-nyomon hallani, és ami 1976-ban kezdődött Paco de Lucía: Almoraima című lemezével.

Az 1970-es évektől napjainkig egyre több a fúziós kísérlet, melyben a flamenco zenét a jazz-zel, blues-zal, rockkal és egyéb műfajokkal házasítják. Ma a flamenco elismert és támogatott művészeti ág, jelentős nemzetközi sikerekkel és követőkkel. Szinte nincs a világon olyan nagyváros, ahol ne lenne egy flamenco tánciskola, egy-két kisebb együttes, tablao.

Élő, folyamatosan változó és mégis mindig a gyökerekből táplálkozó, a hagyományokhoz visszanyúló művészet ez. Egy szerves, élő anyag, amely előbb-utóbb vérré válik, és erőt ad annak, aki eleget gyakorolja.

Bajnay Beáta

A flamenco tánc műfajt 2001 óta tanítom saját csoportjaimnak, és szívesen megosztom ezt a tudást  tánckurzusokon is, legyen az Budapesten, vidéken vagy külföldön. 2005- ben elvégeztem a Magyar Táncpedagógusok Országos Szövetsége által szervezett kortárs /modern tánc csoportvezetői tanfolyamot. Egy évre rá saját együttest alapítottam tanítványaimból Aldebaran Kompánia néven és megkezdtem évenkénti tanulmányi útjaimat Spanyolországba, hogy flamenco tudásomat gyarapítsam.

Táncosként közreműködöm a Caminando flamenco és Sobre Fuego flamenco formációkban (2013 Antré Fesztivál szakmai- és különdíj), valamint koreográfiákat készítek a csoportjaim és egész estés előadásokat (Fabula Rasa, Tükör rezgés, Zárványok, avagy a borostyán lét) az együttesem számára. Utóbbival felléptünk már a II. Zágrábi Flamenco Fesztiválon, a Bethlen Téri Színházban és a békéscsabai Jókai Színházban is. A Caminando flamenco zenekari felállással koncerteztünk többek között az A38 hajón is.

A békéscsabai Jókai Színházban bemutatott Bernarda Alba háza előadással (rendező: Béres László) két fesztivál különdíjat is elnyertünk 2015-ben, a Városmajori Színházi szemle (Nyári Fesztivál) és a Vidéki Színházak Fesztivál zsűrijének különdíját. A Bernarda koreográfiája előtt is kísérleteztem már azzal, hogyan lehet beilleszteni a színház eszköztárába a flamenco táncot.

Ezek közül talán a legsikeresebb koreográfia a Figaro házassága című előadásban volt, amelyet a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház mutatott be 2007-ben, Anger Zsolt rendezésében. 2016-ban végeztem a Premier Művészeti Szakiskola Táncművészet Tagozat, kortárs,-modern tánc I. szakán. 2017 óta szervezek workshopokat Virgina Delgado számára Budapesten.

A szövegek forrása: Jason Webster: Duende és Bucsás Györgyi Anikó: Flamenco. A borítókép Halász Judit munkája.