Kultúra

A spanyol Reszkessetek, betörők nyomában

KultúrTapas | 2014-12-27

Sok családban a mértéktelen ünnepi lakomákat követő beszélgetések vizuális háttere (a karácsonyfa mellett!) a televízió. A modern ünnepkör elengedhetetlen része persze a legtöbbször nézhetetlen műsort kínál idehaza, ezért joggal merülhet fel Bennetek a kérdés: vajon mit néznek a spanyolok karácsonykor? Spanyol karácsonyi filmek akkor és most.

Sok családban a mértéktelen ünnepi lakomákat követő beszélgetések vizuális háttere (a karácsonyfa mellett!) a televízió. A modern ünnepkör elengedhetetlen része persze a legtöbbször nézhetetlen műsort kínál idehaza, ezért joggal merülhet fel Bennetek a kérdés: vajon mit néznek a spanyolok karácsonykor? Spanyol karácsonyi filmek akkor és most.

Plácido

(Luis García Berlanga, 1961)

Az ibériai gyártású karácsonyi filmek teljes áttekintéséhez egészen a spanyol filmművészet aranykoráig kell visszanyúlnunk, amelyet „három B”, azaz Buñuel, Bardem és Berlanga határoztak meg. Utóbbi rendező filmjeit szinte azonnal felismerhetővé teszi a fanyar, szatirikus humor, amelyet megtalálunk az Oscar-díjra jelölt Plácido esetében is. A meghitt karácsonyi történetnek induló mozi csakhamar őrült fordulatokat vesz és a finom berlangai társadalomkritika meztelenre vetkőzteti a teljes spanyol arisztokráciát.

A valenciai rendezőt a Franco-korszak elhíresült karácsonyi kampányai ihlették a film elkészítésénél, noha a cenzúra nyomására kénytelen volt a mű eredeti címét („Ültessen egy szegényt az asztalához”) megváltoztatni. Berlanga és Rafael Azcona, társ-forgatókönyvíró görbe tükre azonban így is teljes, a diktatúra arisztokratáinak képmutatását látva az ember nem is igazán tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. (Molnár Péter)

Plácido (Luis García Berlanga)
A szegények megsegítése, akár egy cirkuszi attrakció

La gran familia

(Fernando Palacios, 1962)

A nagy család cím ismeretében aligha tartogat meglepetést nézőjének ez a jóhiszemű epizodikus komédia, ami annak ellenére visszatérő vendége a spanyol csatornák karácsonyi klasszikusokat felvonultató műsorsávjának, hogy csak a játékidő utolsó fél órája zajlik fenyőágak, csillogó boák és üveggömbök téli háttere előtt. A francoista propagandagépezet szórakoztatásba csomagolt népnevelésének mintadarabjában az idealizált nagycsalád (papa, mama, nagyapa, keresztapa és nem kevesebb, mint 15 cserfes lurkó!), a rendszer iránti feltétlen bizalom, a vallás és a televízió kultusza legalább annyira fontos tényezők, mint a madridi Plaza Mayoron állomásozó, jóságos háromkirályok.

Noha a La gran familia megtekintése révén nem fognak számottevően bővülni a Franco-rezsim karácsonyi szokásairól szóló ismereteink, a didaktikus retorika önparódiába fordulásának és émelyítő giccsességének olyan felejthetetlen példáival gazdagodhatunk általa, mint a szerető édesanya párbeszéde egyik aludni készülő fiával („- Imádkoztál már, kisfiam? – Igen! – Akkor hát imádkozz megint!”) vagy a zárókép, melyben a família piromániás hajlamú gyermeke egy Gracias, Dios feliratú rakéta égbe lövésével köszöni meg Szenteste elkallódott kisöccse hazakerülését. Így a meghitt ünnepen a népes család ismét hiánytalanul (sőt, a 16. poronty érkezésének ígéretével!) csoportosulhat a tévéképernyő elé. (Árva Márton)

A Fenevad napja − El día de la bestia

(Alex de la Iglesia, 1995)
A karácsony tematikáját különös oldalról fogja meg Alex de la Iglesia filmje: egy baszk szerzetes úgy gondolja, hogy megfejtette az Apokalipszis titkát és rájön, hogy az Antikrisztus születése pontosan karácsonykor várható Madridban. Ángel atya (Alex Angulo) meg van győződve róla, hogy képes lesz megállítani, ezért odautazik és a heavy metal-fanatikus (Santiago Segura) segítségével megpróbálja megtalálni az Antikrisztus születésének pontos helyszínét.
Egy kultuszfilmé lett fekete-komédiában azonban a dolgok nem mehetnek ennyire egyszerűen, ezért a Don Quijote-i párosnak még egy olasz televíziós jósra (Armando de Razza) is szükségük lesz ahhoz, hogy kapcsolatba tudjanak lépni a sátánnal. Minél közelebb érnek a megoldáshoz, a történések annál szürreálisabb irányt vesznek. Már a filmzene meghallgatása is sokat segíthet, ha személyes bosszút akartok állni az idei Reszkessetek, betörőkért!  (Fahn Sarolta)

Az első éjszakám – La primera noche de mi vida

(Miguel Albaladejo, 1998)
Az alicantei születésű Miguel Albaladejo filmje pontosan az ezredforduló szilveszterén játszódik Madrid külvárosában. Egy fiatal pár hagyományos családi vendégségre készülődik a kismama módos szüleinél, ám némi félreértés, egy rakoncátlankodó motor meg egy autótolvaj közreműködésével minden a feje tetejére áll. A bolyongás helyszíne az autóút a külváros szélén, és a túloldalán fekvő bódénegyed, ahol a tolvaj családja él.
A különleges pillanat lehetőséget ad némi vissza- és előretekintésre (a neves spanyol író, Antonio Múñoz Molina kámeóján keresztül), az autóút pedig az álmodozó benzinkutasnőtől a gyűjtögető hajléktalanon és a barátjára váró műkörmösön keresztül a meglopott, gazdag üzletemberig és a belvárost hiába kereső német turistáig mindenkit összehoz. És természetesen, akárhol érje is az éjfél az úton levőket, nem maradhat el a madridi Puerta del Sol-i harang kondulásához fogyasztandó tizenkét szőlőszem sem – hogy az új évezred is jól kezdődjön. (Kürthy Ádám András)

No dejaré que no me quieras

(José Luis Acosta, 2002)
José Luis Acosta filmjében a szeretet ünnepe érdekes módon pont a békesség ellentétét váltja ki a szereplőkből. Javiert (Pere Ponce) karácsonykor rajtakapják, hogy válása után épp a saját családjának házába tör be, míg Enriquét (Alberto San Juan) pont Szenteste előtt hagyja el a barátnője. A két úriember még aznap este összetalálkozik, és a sors úgy hozza, hogy a revánsra készülve szövetséget kötnek.
Az események egymást követik, és bár a nőket sikerül újra magukhoz édesgetniük, a helyzetet Javier ügyvédje és lánya is nehezíti, akik mind többet és többet akarnak főszereplőinktől. A sok megpróbáltatás után végül persze minden a helyére kerül, amihez nem kell más, mint hogy mindketten ráébredjenek, mennyire szeretik életük asszonyát… A kedves kis történet egy szabad ünnepi estén jó időtöltés lehet az egész családnak, ha épp nem vágyunk drámai alkotásokra. (Tóth-Mayer Gergő)

A háromkirályok − Los Reyes Magos

(Antonio Navarro, 2003)
Ha kisgyerekünk van, és valamelyik álmos reggelre egy könnyen befogadható mesefilmet keresünk a finom roscón mellé, ez a spanyol-francia koprodukcióban készült alkotás ideális választás. A Disney-filmekre hajazó mese vallási felhangoktól mentesen kíséri végig a napkeleti bölcsek kalandos útját, akik a Megváltónak szánt ajándékokat csak próbatételek során nyerhetik el, miközben a gonosz erők által manipulált, öntelt óriáscsecsemőként ábrázolt Heródessel is meg kell küzdeniük.
Persze az alkotók is érzik, hogy a három bölcs még egyéni személyiségjegyekkel ellátva − kultúrsznob Gáspár, humorherold Menyhért, badass Boldizsár − sem teljesen hiteles szuperhős-alapanyag, így kapunk melléjük egy extra sablonos szerelmi szálat is. Bár a történet sajnos a kötelező Disney-sémákból építkezik, mégis jó példa arra, milyen kép él a spanyol köztudatban a királyokról, akik már csak amiatt is érdekesek lehetnek a Mikuláson szocializálódott gyerekeknek, hogy tevén utaznak és varázserejük is van. (Jeszenszky Márton)

No controles

(Borja Cobeaga, 2010)

A szilveszteri tematikához visszatérve a baszk származású Borja Cobeaga 2010-es filmjével zárjuk a sort, amely egy könnyű romantikus vígjáték szórakozását ígéri az ünnepekre. Íme a történet: az év utolsó napján óriási hó esik, lezárják a repteret, így szereplőinknek egy közeli hotelben kell tölteniük az éjszakát. Sergio (Unax Ugalde) nemkívánatos barátja (Julián López) segítségével megkísérli visszaszerezni korábbi kedvesét (Alexandra Jiménez), mielőtt a lány végleg elutazna Németországba. Az amúgy sem egyszerű küldetést tovább bonyolítja, hogy megjelenik Bea új barátja, és persze az éjfél is közbeszól − spanyol szokás szerint a tizenkét szőlőszemmel. A No controles nagyszerű választás egy átbulizott szilveszter éjszaka után. (Báder Petra)