Spanyol Nyelvtanulás

Andalúziától Argentínáig, avagy a dél-spanyol tájszólásokról röviden

Zoltán Szilárd | 2016-08-15

Ha kíváncsi vagy, tényleg olyan más-e az argentin spanyol, mint mondják, esetleg felmerült benned, a spanyolok elsőre megértik-e Risitast, ez a Te cikked!

Ha kíváncsi vagy, tényleg olyan más-e az argentin spanyol, mint mondják, esetleg felmerült benned, a spanyolok elsőre megértik-e Risitast, ez a Te cikked!

Az óceánon át

Korábbi cikkünkben az európai és a latin-amerikai spanyol „sztenderd” változatai közötti főbb különbségekről olvashattunk. Mint tudjuk, ezek a nyelvváltozatok mindig „északi” vagy „magasföldi” nyelvjárásokon alapulnak – Európában az Ibériai-félsziget északi felén (a történelmi Ó-Kasztília területén) beszélt nyelvváltozaton, Latin-Amerikában pedig leginkább a közép-mexikói nyelvjárás áll hozzá a legközelebb.

Az olvasók azonban rendszeresen megjegyzik, hogy például Argentínában vagy éppen Chilében mennyire „furcsa” és „érthetetlen” spanyolt beszélnek. Ezeken a területeken ugyanis nem a hagyományos értelemben vett „semleges” vagy „sztenderd” nyelvhez közeli nyelvjárásokat beszélnek, vagyis olyanokat, amelyek a legközelebb állnak ahhoz, amit az iskolában idegen nyelvként tanítanak.

Hát ez az!

A „nem sztenderd” változatok közé leginkább a dél-spanyol nyelvjárásokat sorolják, amelyek megértése valóban okozhat némi nehézséget – nem csupán a kezdő, de még a gyakorlott spanyolul tudóknak is. Elnevezésük onnan származik, hogy kialakulásukban a legnagyobb szerepet a dél-spanyolországi andalúziai nyelvjárások – pontosabban ejtésváltozatok – játszották a hódítások során.

Valamennyi szerepe persze minden latin-amerikai nyelvjárás kialakulásában volt e változatoknak, hiszen a hódító hadjáratok központja Andalúzia fővárosa, Sevilla volt, így a gyarmatosítások idején az ottani nyelvhasználat rendelkezett a legnagyobb presztízzsel. A meghódított területek – a Kanári-szigetek és Latin-Amerika – nyelvjárási rétegződését és végleges képét később az határozta meg, hogy a több hullámban érkező benépesítők közül az anyaország mely részeiről jöttek a legtöbben és milyen társadalmi rétegekhez tartoztak.

risitas-budapesten
A tősgyökeres sevillai Risitas bizony nekünk is szolgált érdekességekkel (katt a képre!)

Így ma dél-spanyol nyelvjárásokat beszélnek Spanyolországon belül Andalúziában, Extremadurában és Murciában (de vannak, akik már a madridi nyelvváltozatot is ide sorolják), illetve a Kanári-szigeteken; Latin-Amerikában pedig a Karib-tengeri szigeteken (Dominikai Köztársaság, Kuba és Puerto Rico), Közép- és Dél-Amerika tengerpartjai mentén, Argentínában, Chilében, Uruguayban és Venezuelában. Mivel a nyelvjárások közötti átmenet folyamatos, nem mindet lehet egyértelműen besorolni vagy az „északi” vagy „déli” változatok közé: ilyen nyelvjárásokat beszélnek például Bolíviában és Paraguayban.

Pontról-pontra

Természetesen minden spanyol nyelvű országnak, régiónak megvan a sajátos tájszólása, szóhasználata – a dél-spanyol nyelvjárásokat leginkább néhány markáns kiejtésbeli tulajdonságuk állítja szembe az északi változatokkal. A továbbiakban ezeket sorolom fel, a teljesség igénye nélkül. (Az átírásban a pontosság kedvéért az IPA jeleit fogom használni, melyek magyartól eltérő olvasata a következő: [s]: sz; [θ]: mint a th az angol thing-ben; [x]: mint a ch a pech-ben; [ɲ]: ny; [ʧ]: cs; [ʃ]: s; [ʒ]: zs; a ˈ a hangsúlyos szótag elején áll, a ː pedig a tőle balra lévő hang hosszú ejtését jelzi.)

  • Az /s/ fonéma szó és szótag végi gyengülése, amely ennek következtében vagy [h]-ként valósul meg, vagy kiesik. Területtől függően ennek több fokozata lehetséges (pl. Andalúziában és bizonyos chilei tájszólásokban mindig kiesik – szó végén még akkor is, ha magánhangzóval kezdődő szó követi; Argentínában csak mássalhangzó előtt gyengül stb.): pl. Islas Canarias ’Kanári-szigetek’ [ˈiːhlah kaˈnaːri̯ah]. Andalúziában szótag végén „beleolvad” a következő mássalhangzóba, megváltoztatva annak minőségét (pl. [s+b] = [f], [s+g] = [x], [s+t] = [tʰ] stb.), így pl. esto ’ez’ [ˈetʰo], mismo ’ugyanaz’ [ˈmiːmmo], España [eˈpʰaɲːa] ~ [eˈppaɲːa] ~ [eˈpaɲːa].
  • Andalúzia legnagyobb részén eltűnik az /s/ és /θ/ fonémák közötti különbség, hol az első, hol a második javára (e jelenségek seseo és ceceo néven ismertek), de sokszor még ugyanannál a beszélőnél is előfordul mindkét változat. A Kanári-szigeteken, továbbá egész Latin-Amerikában (az északi nyelvjárásokban is) viszont csak az /s/ fordul elő.
  • A magánhangzók – Andalúziában szintén a magánhangzó és /r/ – közötti, illetve a szó végi /d/ kiesik: maduro ’érett’ [maˈuːro], padre ’apa’ [ˈpaːre], soledad ’magány’ [soleˈaː].
  • Az /l/ és /r/ hangokat szó és szótag végén – mássalhangzó előtt – sok déli tájszólásban felcserélve ejtik: /l/ helyett [r]-t (rotacizmus), illetve /r/ helyett [l]-t (lambdacizmus) mondanak: pl. el toro ’a bika’ [erˈtoːro], puerta ’ajtó’ [ˈpu̯elta], mujer ’nő’ [muˈhel]. (Ez megvalósulhat csak az egyik irányban is.)
  • Sok déli tájszólásban az egymás mellé kerülő mássalhangzókból létrejövő csoportok leegyszerűsödnek, általában az első mássalhangzó (főleg, ha az zárhang, /l/ vagy /r/) „hasonul” a másodikhoz: pl. acto ’cselekedet, tett’ [ˈatto], decirle ’mondani neki’ [deˈsille], materno ’anya-’ [maˈtenno] stb.
  • A /x/ fonéma – az északi nyelvjárásoktól eltérően – egyszerű magyar [h]-nak hangzik, egyes területeken ki is eshet: mujer [muˈher] ~ [muˈeː].
  • Egyes déli nyelvjárásokban (Nyugat-Andalúzia, Kuba egy része stb.) a /ʧ/ hang [ʃ]-sé egyszerűsödik, így pl. noche ’éjszaka, este’ [ˈnoʃe].
  • Bizonyos területeken – legjellemzőbben Argentínában, Uruguayban és Paraguayban – a /ʝ/ fonéma (írásban ll- vagy y-) [ʒ]-nek vagy [ʃ]-nek hangzik: ella ’ő (nőnem)’ [ˈeːʒa] ~ [ˈeːʃa], playa ’tengerpart’ [ˈplaːʒa] ~ [ˈplaːʃa]. Az előbbi (zöngés ejtés) inkább az idősebb, az utóbbi (zöngétlen ejtés) a fiatalabb generációra és a nőkre jellemző.
  • A latin f-ből származó h-t néhány déli nyelvjárásban (pl. Andalúzia és Puerto Rico egyes részein) kiejtik: harto ’eléggé’ [ˈharto] (< lat. FARTU), hediondo ’büdös, bűzös’ [hediˈondo] ( < lat. *FŒTIBUNDU) stb.
  • A legextrémebb dél-spanyol nyelvjárásokban a szó végi mássalhangzókat egyáltalán nem ejtik ki, hanem azok az előttük lévő magánhangzó minőségét befolyásolják (úgymint nazalizálják, megnyújtják stb.).
  • A hangsúlyos magánhangzók nagyon megnyúlnak.

És ez még nem minden…

Azokban a dél-spanyol tájszólásokban, amelyekben a szó végi /s/ kiesik, a többes számot a magánhangzók megnyílása jelölheti – vagyis ezekben a nyelvjárásokban a magánhangzók nyíltságának jelentésmegkülönböztető szerepe van: pl. el toro [erˈtoːro] ’a bika’ és los toros [lɔˈttɔːrɔ] ’a bikák’, vagy pl. el teléfono [erteˈleːfono] ’a telefon’ és los teléfonos [lɔttɛˈlɛːfɔnɔ] ’a telefonok’ stb. Ilyen például a keleti andalúz, amely legalább tíz magánhangzó-fonémával rendelkezik. Ezek persze olyan apró különbségek, amelyeket sokszor csak az adott tájszólás anyanyelvi beszélői képesek meghallani.

Erre mondja a spanyol: a pedir de boca

A dél-spanyol nyelvjárások – különösképpen bizonyos jelenségek, mint például a ceceo – sokáig erősen meg voltak bélyegezve, még maguk a beszélőik által is; sőt, egyes spanyol ajkú országokban mindmáig úgy vélekednek, hogy ők „csúnyán, rosszul” beszélik az anyanyelvüket. Naná, hogy ezt a humoristák is kihasználják: az andalúziai (Kanári-szigeteki, kubai stb.) tájszólások gyakran képzik nyelvi paródiák tárgyát.

A szerző további írásait az El Mexicano blogon olvashatjátok.