„A Camino önmagunkhoz vezet” − El Camino fotókiállítás a Cervantes Intézetben (interjú)

Kezdjük egy nem is olyan könnyű kérdéssel: mit jelent Önnek a Camino?

Ennek a megválaszolásához vissza kell nyúlnunk egy picit az időben. Az 1990-es években Algériában dolgoztam, az ottani francia keresztény közösséghez csatlakoztam. Az ő sajtójuk rendszeresen tájékoztatott a Camino újraépítéséről. Akkor elhatároztam, hogy amint lehet, elmegyek. A Camino elsősorban lelki élmény számomra, de  erről, az intimitása miatt nem szoktam beszélni. Ez személyes dolog.

És hogyan jött az inspiráció a képek készítéséhez?

Természetjáróként, a képzőművészet iránt érdeklődő emberként a fentieken túl még további gyönyörűséget találok az Úton. Mivel kétszer is végigjártam, készítettem 1800 képet. Éreztem a téma iránti országos érdeklődést, vettem a bátorságot, hogy egy ennyire szép és mindenkit érdeklő témát válasszak.

Milyen tapasztalatokat szerzett ezen a két Caminón? Milyen változásokat hoztak az életébe?

A Camino egy varázslat annak, aki azt keresi. Nem kell megerőltetnem magam, hogy azonnal eszembe idézzem a Szent Márton-templomot Frómistában vagy az Emmaús zarándokotthont Burgosban. Felejthetetlen élményem az aranyban, fényben járás. A Camino mindig nyugat felé tart. Nyáron délután 6-tól 11-ig még fönt van nyugaton a Nap.

Mindenütt gabona tarló, aratás után vagyunk. A tarló színe ó-arany, ragyog, én meg csak megyek a ragyogásban, szembe a Nappal, órákig. Ezt elmondani nem lehet, csinálni kell. A Camino önmagunkhoz vezet. Hogy onnan, 3000 kilométerről milyen aprók az itthoni gondok! Hitben erősödést, derűt és szépséget jelent számomra az Út.

A képek pedig ennek a lenyomatai, ha jól sejtjük…

Talán igen. Tudom, hogy csak nagyon gyarlón sikerülhet, de a hitet, a derűt és a szépséget szeretném megjeleníteni. Azt a, leginkább lebegéshez hasonló, gravitáció nélküli állapotot, hogy szabad vagyok. Hogy szinte csak véletlen, hogy pontosan arra megyek, amerre a kék kagyló, a sárga nyíl hív. De mondom inkább azt, hogy mit nem tudok a képen rögzíteni − pedig nagyon fontos lenne: az embert. A kereső embert, a zarándokot és a nagyon kedvelt spanyolokat.

Matematikus, fényképész, zarándok

A pályaválasztásom annyiban segítette a fényképezést, hogy szerencsére mindig volt elég szabadidőm. A fotózáshoz a túrázás, világjárás révén jutottam el. Nagyon foglalkoztatott, hogyan lehet megörökíteni a pillanatot, az élményt. Később egyre inkább törekedtem másokkal is megosztani − mint most a Camino-képeket.

Melyik a kedvenc képe a sorozatból, egyáltalán, lehetséges köztük választani?

Van kedvenc képem, az Angyali üdvözlet. Ezt a reliefet nem iskolázott, művészi tudás hozta létre, bár ez nagy érték, hanem a hit. Mondhatjuk, hogy elnagyolt, pedig csak letisztult, a lényeget mutatja. Darabos, sőt vaskos, mint anyaga, a szerény finomságú homokkő. Örökérvényű ókori angyal és fiatalasszony. Nem szép, hanem kifejező és ezzel együtt végtelenül bájos… De a kasztíliai mezőket is nagyon szeretem, vagy az astorgai katedrális homlokzatán a kutyás ábrázolást. Mennyi időmbe telt, amíg rájöttem, hogy az Úr által éppen megsegített vak azért kapaszkodik a pórázba, mert addig még vak volt!

Végezetül engedjen meg egy kissé provokatív kérdést: ha Spanyolország, akkor Camino?

(nevet) Spanyolországot az általam látott világ legszebb országának tartom, de szeretnék még visszatérni a Camino francésre is. Ezek nem zárják ki egymást. Tavaly bejártam a Vía de la Platát, egyszer Yaca-felé is elnézek majd… Spanyolországban, mint gyalogos vagy kerékpáros, esetleg autóstoppos, összesen már hét hónapot töltöttem. San Sebastiántól El Rocióig, Finisterrétől Gironáig, keresztül-kasul. Legközelebb májusban kerékpározom arrafelé: Madridból észak-nyugatra, a Tejo forrásáig megyek és onnan a folyó mentén végig Lisszabonig…