„A Caminón voltam, de őszintén bevallva még mindig mocskosul éreztem magam…” − Édua útja (2. rész)

„A sarkon túl valami vár rám. Érzem. Tudom, hogy közel van a lélegzetelállító beteljesülés, amelyet még nem ismerek. Ha akarnám, megállhatnék. De ha ezt teszem, soha nem fogok rájönni, ki is vagyok valójában. Azok, akik nem tapogatják ki lelkük legsötétebb sarkait, megcsömörödnek ezek fogságában… Mélyebbre kell hatolnom magamban, le kell mennem az illem és a megszokás térképéről. A tudat évszázadunk felfedezésre váró kontinense. Minden vagy semmi alapon felszálltam a felfedezőútra induló hajóra…” (Roderick Anscombe – Gróf Drakula László titkos élete.

Alig volt reggel 6 óra, álmosan felkaptam a hátizsákom, aminek a súlya már most húzta a hátam. Talán a nagypapámnak igaza volt és tényleg edzeni kellett volna egy kicsit mielőtt belevágok. A part felé indultam, hirtelen olyan érzésem volt, mintha egy megelevenedett impresszionista festmény kellős közepén lennék. Szűkös kis utcák, napfelkelte, millió szín és hangulat.

A Caminon voltam, de a legőszintébben bevallva még mindig mocskosul éreztem magam. Talán azt reméltem, hogy itt majd minden más lesz. Egy szempillantás alatt eltűnik az összes fájdalom és szomorúság és újra önmagamat látom majd a tükörben. Igazság szerint egyfajta feloldozást vártam. Valami megmagyarázhatatlan könnyedséget, ami majd leveszi rólam az összes terhet és visszaadja az életem. Nem így történt.

Csak sétáltam a parton és bámultam a nyugodt óceánt az éjjeli vihar után. A vihar után ami csak ürességet és felfordulást hagyott hátra. De talán nincs ez másképp a lelkünkkel sem, hiszen amikor felkavar egy érzés egy ponton túl elérünk oda, hogy már csak önmagunk vagyunk… Én pedig akkor először végre elkezdtem szembenézni önmagammal és minden fájdalmammal, amit hónapok óta magamban hordoztam.

Bolyongtam a kis utcákban kutatva az első alberguét, miközben a szívem vadul kalapált. Figyeltem az embereket, a reggeli forgatagot, a gesztusokat, a kedvességet, a nevetést, és rájöttem, hogy az élet nem állt meg, csak én eddig nem akartam részt venni benne. Sosem hittem, de akkor ott megtörtént. Ez volt az első nap amikor a gyomromat hirtelen már nem nyomta úgy a téglák súlya. A bennem kongó ürességet felváltotta valami más, valami furcsa érzés. A remény, és talán egy nagy adag kíváncsiság is. Még mindig szomorú voltam, de már nem akartam feladni a lehetőséget, hogy minden jobb legyen…

Az első napom elég döcögősen indult. Egyszerűen minden kényelmetlen volt. A táska, a ruha, a cipő, ráadásul nyomban fejest ugrottam a közepébe és hegynek fel sétáltam vékony kis erdei ösvényeken hadakozva a kiálló ágakkal és a csúszós kövekkel. Úgy éreztem senki nem készített fel rá, hogy ez valójában egy Bear Grylls féle túlélő túra. Pár kilométer után rájöttem, hogy amikor azt mondták a testsúlyod 10 százalékát cipeld nem vicceltek. Én közel a 30 százalékát cipeltem. De talán ez a súly egyenesen arányos volt a magamban cipelt problémákkal…

Hihetetlen érzés volt kilométerről kilométerre egyre jobban érezni ezt a terhet és megtanulni úgy lépni, mozogni, hogy ne fájjon minden porcikám. Talán, mint az életben. Egyszerűen megtanuljuk cipelni a problémáinkat, a terheinket. Megtanuljuk kijátszani őket, hogy ne fájjanak annyira, pedig közben végig ott vannak és húzzák a vállunkat. Ahelyett, hogy levennénk a táskát, vagy szépen lassan megszabadulnánk a felesleges tartalmától, mi képesek vagyunk egy életen át csak tölteni és tölteni míg nem összeroskadunk a súlya alatt.

22,2 km után szinte megváltás volt végre levenni. A zúzódások fájdalma ugyan megmaradt, de minden könnyűvé vált. Szinte repültem. Persze minden mozdulat emlékeztet rá, hogy hol volt a hátizsák és mennyire fáj. De az-az igazság, hogy nem is akarom elfelejteni a fájdalmaim. Azok miatt vagyok az aki, és tudom, hogy holnap újból fel kell vennem azt a táskát, és még nehezebb lesz, még jobban fog fájni. De hiszek benne, hogy amikor majd végleg leveszem nem csak a hátam, hanem a lelkem is megkönnyebbül majd.

A következő napok hullámzó lelkesedéssel és kedvvel teltek el. Láttam gyönyörű napfelkeltéket, találkoztam különleges és csodálatos emberekkel, kaptam rengeteg segítséget és megannyi apró csodát is az úttól. De sokat voltam szomorú is, értek negatív élmények, pityeregtem esténként a hálózsákomba bújva, küzdöttem az időjárással és a nehéz tereppel. De úgy érzem végre megtanultam kiadni magamból a fájdalmam és ezzel együtt újra megtanultam nevetni is. Bár az esetek nagy részében inkább csak magamon…

Úgy a harmadik napomon történt. Egy hegy tetején sétáltam. Már felfelé menet szóltak, hogy siessek, mert vihar közeledik és veszélyes olyankor a csúszós, meredek földutakon sétálgatni. Őszintén siettem amennyire csak tudtam, de alig a felénél elkapott a vihar. Előhalásztam a kabátom, betakartam a táskám és szó szerint megküzdöttem minden egyes lépésért. Mindenhol patakokban folyt a víz, az erős szél pedig sorra szakította le a kisebb ágakat. Én pedig egyre szánalmasabbnak láttam magam.

Tocsogtam a sárban, mindenem csurom víz volt és többször annyira elestem, hogy alig bírtam felkelni. Csak puffogtam és mentem előre ahogy csak tudtam. Az erdő rideg volt és sötét, egy cseppet sem tetszett. A újabb emelkedőnél ami még feljebb vitt sírva fakadtam. Addig-addig hergeltem magam, hogy végérvényesen elöntött a pánik.

Úgy éreztem az otthoni kétségbeesett énem elhatalmasodik rajtam. Előtört minden ami miatt eljöttem és szidtam magam, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, hogy hagytam eddig fajulni a dolgokat. Sírtam. Kijött. Először úgy igazán. A fák között, a semmi közepén, messze mindentől és mindenkitől. Magamban. Egyedül.

Amikor megnyugodtam, hirtelen újra jó volt minden, bár az eső még mindig esett, de hirtelen már nem zavart. Tiszta kosz voltam és tiszta víz, de újra éreztem magamban, legbelül a boldogságot. Boldog voltam, hogy itt lehetek és átélhetem ezt is.

Bedugtam a fülembe az ipodom, és megszólalt George Ezra Budapest című száma,

én pedig egyre hangosabban kezdtem énekelni. Aztán már táncoltam is. Nem érdekelt mennyi van még vissza, vagy hogy mi lesz. Néztem az első napfénysugarakat előtörni a felhők közül és megcsillanni a fák levelein. Hirtelen újra kedves volt a táj. A fény és a madarak hangos csicsergése visszaváltoztatta…és talán ott akkor egy kicsit engem is megváltoztatott…