Utazás

„Hidd el, akkor leszel igazán szabad, ha nem érdekel mások véleménye" − Édua útja (9. rész)

Vági Édua | 2017-11-17

„Beszélgettünk róla, hogy ez az út valójában, a rengeteg dolgon kívül, amit személyenként képvisel, és azon felül, hogy egy szuper önismereti túra, kiválóan alkalmas arra is, hogy a másik embert megismerjük a valódi valójában. Szóval egy biztos. Ha megtalálom életem párját elhurcolom a Caminora. Azt hiszem, egyértelműen és hamar kiderülne minden. Mert valahogy itt semmi sem marad rejtve."

„Beszélgettünk róla, hogy ez az út valójában, a rengeteg dolgon kívül, amit személyenként képvisel, és azon felül, hogy egy szuper önismereti túra, kiválóan alkalmas arra is, hogy a másik embert megismerjük a valódi valójában. Szóval egy biztos. Ha megtalálom életem párját elhurcolom a Caminora. Azt hiszem, egyértelműen és hamar kiderülne minden. Mert valahogy itt semmi sem marad rejtve."

Minden, a ki hizeleg,
A nyomorban nem hived.
Könnyű a szó mint a szél.
Hű barátot hol lelél?
Minden ember kész barát,
Míg kezed dús s bőven ád;
Ám ha elfogyott a kincs,
Búdba részes senki sincs.

(Shakespeare)
		

Hiába a pihentetés, a borogatás, a felpolcolás, a lábam egyre rosszabb. Kezdek borzasztóan kétségbe esni. Már csak 100 kilométer Santiago, de nem hogy sétálni, lábra állni sem tudok. Baamonde-ból indulnánk ma reggel Szabolccsal. Igen, voltam olyan bátor végre önmagammal szemben, hogy a Ribadeót követő nap utána induljak. 54 kilométert mentem hegynek felfelé, hogy utolérjem. Nagy küzdelem volt, de szerencsére sikerült.

camino-de-santiago
Az első lépések (A sorozat első részéért kattints a képre!)

Viszont a lábam annyira megviselte a dupla táv, hogy a jobb teljesen fel van dagadva, bele sem fér a cipőbe. Muszáj a túraszandálba mászkálnom mindenhova. A tegnapi napot még csak-csak lenyomtam valahogy, de ma reggel rosszabb, mint eddig.

Már lassan 9 óra és el kéne indulnunk Monxesba. A reggeli előkészületeket annyira hosszúra nyújtottam amennyire csak lehetett. Egyszerűen nem akarom felvenni a táskám. Szabolcs folyton nyugtatgat, hogy semmi katasztrófa nem történik, ha nem bírom majd együtt stoppolunk. Van egy kedvenc mondása, ami már az én fülembe is belopta magát:

A hegyre nem csak felmászni kell tudni, de le is kell tudni jönni onnan.

Első nekifutásra kb. 20 métert sikerült haladnom. Annyira fájt, hogy legszívesebben üvöltöttem volna. Szépen lassan haladtunk. Az emberek mellettünk csak úgy suhantak előre. Előre a cél felé. Amikor Szabolcsra néztem rögtön bűntudatom támadt. Itt ez a srác, aki kitűzte célul, hogy a lehető leggyorsabban megcsinálja a Caminot és most miattam 1km/órás sebességgel ballag. Sőt, inkább vánszorog. Talán ez pontosabb kifejezése eme mozgásformára.

el-camino

A kedvesség, amit tőle kaptam pedig egyenes meglepő volt. Vadidegenek vagyunk egymásnak, akik pár napja találkoztak. Értem, hogy el Camino és szeretet és mindenki figyelmes. De ez már bőven túlmutat ezen. Egész úton azon mesterkedett, hogy jobb kedvre derítsen és elvonja a figyelmem a fájdalmamról. Verset mondott, zenét hallgattunk, énekelt, ugrált körülöttem. Vicces volt. Őszintén megnevettetett. A nehezebb szakaszokon még a táskám is elvette tőlem és mellkasán cipelte. Ilyenkor mindig könnybe lábadt szemekkel bámultam rá.

Nem tudtam hová tenni ezt a fajta önzetlen segítséget.

De tudtam, hogy nagyon messze van még Monxes. Próbáltam győzködni, hogy menjen előre, hagyjon ott. Foglaljon ágyat, majd talán később utolérem még. De ő nem adta fel, nem hagyott ott. Annyira jól esett, hogy velem maradt, hogy természetesen végig bőgtem ezt az utat is. Megmagyarázhatatlan érzés volt. A gondolatok pedig törvényszerűen megállíthatatlanul cikázni kezdtek a fejemben az emberi kapcsolataimról. A barátaimról, a családomról… önmagamról.

camino

Vajon én is meg tudnám ezt tenni egy számomra idegen emberért? Vajon minden barátomért megtenném? Vajon a barátaim megtennék értem? Feladnák a céljaikat és mellettem állnának egy ilyen helyzetben? Az ismerőseim hány %-a szenvedné ezt végig így velem, biztatva, bátorítva, önzetlenül? Érdekes kérdések ezek. Őszintén kíváncsi lennék a válaszokra is.

Belegondolva és végigpörgetve a képzeletbeli ismerős listám rá kell jönnöm, hogy túl sok olyan embert tartok közel magamhoz az életembe, akiket egyszerűen nem kéne… Mert nem valók oda… Nem őszinte, nem igazi kapcsolatok. Jópofizások, érdekbarátságok, pár giccses és ömlengős üzenetváltásban kimerülő ismeretségek egy közösségi portálon. Felszínesek… még az sem biztos, hogy feltétlen miattuk, mert valljuk be, mindenhez két ember kell.

Beszélgettünk róla, hogy ez az út valójában, a rengeteg dolgon kívül, amit személyenként képvisel, és azon felül, hogy egy szuper önismereti túra, kiválóan alkalmas arra is, hogy a másik embert megismerjük a valódi valójában. Szóval egy biztos. Ha megtalálom életem párját elhurcolom a Caminora. Azt hiszem, egyértelműen és hamar kiderülne minden. Mert valahogy itt semmi sem marad rejtve.

camino
El Camino, a bakancslistás szerelem (katt a képre!)

Talán a folyamatos megterhelés, talán a közeg, talán a több ezer zarándok átfogó ereje…nem tudom. De valami okból kifolyólag itt mindenkiből felszínre tör a valódi énje, a legjobb és a legrosszabb oldala. A kérdés csak az, ki mit kezd vele? Megtartja, vagy változtat rajta? Tanul a hibáiból vagy egészen hazáig cipeli? Remélem én sokat tanulok ebből és sokkal türelmesebb leszek másokkal. Mert már tudom mennyire csodálatos érzés ezt a fajta figyelmességet megkapni valakitől…

A 17. kilométer után egyszer csak annyira begörcsölt a lábam, hogy összerogytam az út kellős közepén. Egy pici kis erdei ösvény volt. Sehol egy lélek, vagy ház, vagy bármi. Még csak nyilak sem, mert direkt egy alternatív útvonalon jöttünk, ami pár kilométert rövidít. Leültünk egy fa tövébe. Próbáltam egy picit megmozgatni a lábam, de minden egyes érintéstől ordítani tudtam volna. Szabolcs nyugtatgatni kezdett, mondván most jött el a stoppolás ideje, ne izguljak.

camino_11

Ő mindenhova így közlekedik. Úgy jutott el egészen Spanyolországig. Bátor dolognak tartom, de talán így lány létemre annyira nem biztos, hogy biztonságos is. Úgy 17 évesen próbáltam egyszer és utoljára, amikor egy fesztiválról próbáltunk hazajutni a barátnőmmel. A férfi, aki felvett minket szerencsére hazavitt, de elsülhetett volna sokkal rosszabbul is, végiggondolva a helyzetet és az út közben elhangzó mondatokat.

Szóval valahogy azóta nem érzem ezt az én világomnak. A másik dolog, hogy félek az emberek reakciójától is, pedig Szabolcs állítja, hogy csodálatos embereket lehet így megismerni, mert csak azok állnak meg, a többi úgyis továbbmegy.. Na mindegy egy szó, mint száz, nem tudtam elképzelni magam, amint a karomat kinyújtva állok egy út szélén várva, hogy egyszer csak majd valaki felvesz…

el-camino
Az El CAmino-kérdésről röviden (katt a képre!)

A helyzet, amibe kerültem sajnos nem adott választási lehetőséget. Hallgattam rá, mert igaza volt. Hiába szenvedem el magam ma Monxesba, ha holnapra még rosszabb lesz. Az egyetlen probléma, hogy egy lélek sem járt arra. Feltápászkodtam a földről. A táskámat már egyáltalán nem tudtam cipelni. Belekapaszkodtam a karjába és úgy vonszoltam magam előre.

Szó szerint imádkoztam érte, hogy jöjjön valaki, valaki elvisz minket.

Volt egy mondat, ami elgondolkodtatott. Ahogy beszélgettünk a félelmeimről és kifejtettem, hogy valójában mennyire számít nekem a külvilág felé mutatott énem, illetve az onnan kapott vélemények Szabolcs bőszen rázni kezdte a fejét. Megállt és rám nézett, majd azt mondta.: “Hidd el, akkor vagy igazán szabad, ha nem érdekel mások véleménye.” Banálisan hangzik, de a lelkünk mélyén a legtöbben igenis adunk mások véleményre…

camino_zarandok
Interjú: ismerd meg Édua történetét a kezdetektől (katt a képre!)

Például Ribadesellán… Ott feküdtem a buszvégállomáson és közben azon gondolkoztam, mit fognak szólni az emberek amikor meglátnak így. Biztos hajléktalannak néznek, biztos lenéznek majd. Hiába tudtam, hogy soha többé nem látom őket, a gyomrom folyamatosan görcsölt. Nem voltam szabad. Ha jobban belegondolunk…kit érdekel, hogy hajléktalannak néznek? Kit érdekel, ha éppen az út szélén állok és stoppolok? Kit érdekel, ha emiatt lenéznek?

Mert ugyebár egy zarándoknak nem szabad buszra  szállni vagy beülni egy kocsiba… De valaki közülük átérzi ezt a fájdalmat, hogy lábra se tudok állni? Átérzi, hogy minden ruhámat magamra véve is reszketek a hidegben egy egész napos séta után, mert nem volt szállás? Ha valaki elítél az ő problémája. Legalábbis így kéne lennie. Csak annak kéne számítania, hogy én rendben vagyok-e önmagammal.

Órák teltek el, alig haladtunk, és továbbra sem járt arra senki, de én egyre inkább úgy éreztem, hatalmas szerencse, hogy megismerhettem őt. Hatalmas szerencse, amit a Camino nem véletlenül adott nekem. Tanulni valóm volt. Méghozzá nem is kevés…

camino

Aztán egyszer csak ott volt egy nő. Egyedül egy kis rozoga autóval. Megállt és besegítette a táskánkat. A szemében egyáltalán nem volt megvetés miközben elmondtuk, hogy zarándokok vagyunk. Képzeletben fejbe csapkodtam magam a hülye gondolataimért. A nő felajánlotta, hogy elvisz minket egészen a monostorig, de nem szerettem volna végig autóval menni. Még sétálni akartam, küzdeni az utolsó méterekért. Nem csak úgy feladni.

Ez a pár kilométer is rengeteget segített, legalább már láttuk a célt…

Este 6 után értünk Monxesba. 41,3 kilométert tettünk meg 9 óra alatt. Abból pedig legalább 10-et autóval. A monostor csodaszép. A domonkos rend üzemelteti. Az egészet elkezdte visszavenni egy kicsit már a természet. Itt-ott benőtték a növények és a falak is zöldek már. A hangulat amit áraszt elmondhatatlan, alázatos, hittel teli.

Az egyik csuhás férfi a bicegésem látva hozzánk lépett. Megkérdeztük találunk-e valahol gyógyszertárat egy kis fájdalomcsillapító reményében. De ő válasz helyett azonnal egy kis terembe vezetett. Megvizsgálta a lábam, adott ibuprofent, ami elég erős fájdalomcsillapító, majd befújta a lábam valami spray-vel, amitől az egész lezsibbadt.

kagylo

Baljós arccal lépett oda hozzánk végül és elmondta, hogy fáradásos lábközépcsont törésem van. Méghozzá öt különböző helyen. Elmondása szerint ez elég gyakori a Caminón. Főleg, ha nagy terhelés éri a lábat hosszú távon és az én táskám jobb esetben is 12 kilogrammot nyom jelenleg a napi vízadaggal. Az egészséges 10% helyett, ami durván 4,5 kilo lenne.

Szerencsére a fájdalomcsillapító működött, ha csak ideiglenesen is. A legjobb az lenne ha legalább egy hétig teljesen pihentetném, és csak aztán állnék újra lábra. De a további sétát azonnal el kell felejtenem. Azt mondták valószínűleg ez a vezeklés az ára a bűneimnek, aminek a súlyát a testem már nem volt képes fizikálisan elviselni. Csodás. Nem elég, hogy lelkileg ostorozom magam, már a testem is bekapcsolódott a buliba…

feny-az-alagut-vegen

De képtelenség, hogy itt és most feladjam. Egyszerűen nem vagyok rá képes. A kitartásomat látva az idős bácsi a kezembe nyomott egy nagy adag fájdalomcsillapítót és a hűsítő zsibbasztó sprayt is megkaptam. Megszorította a vállam és azt mondta.: “A vezeklést a megbocsátás követi. A végén te is meg fogsz bocsátani önmagadnak!”

A szavaitól görcsbe rándult a gyomrom. Vajon honnan tudja?

Alázattal követtük őt egy terembe, hogy részt vegyünk az esti misén. Valahogy úgy éreztem ez most kötelező nekem. 12 csuhás férfi lépett a terembe. Csak ültek egy körben és végig spanyolul énekeltek. Annyira gyönyörű és szívbemarkoló volt, hogy azon kaptam magam, hogy a végére összekulcsolt kézzel ülök, miközben megbocsátásáért imádkozom…

Borítóképünkért köszönet a Szent Jakab Baráti Körnek.