Minden kezdet nehéz: Camino a komfortzónánkon innen és túl

Azért mentem a Caminóra, hogy megtaláljam a bennem lévő önfeledt, boldog, ártatlan gyermeket, amely minden ember lelke mélyén ott rejtőzik. Ha valaki még nem halott a Camino varázsáról, lehet, számára ez furcsán hangzik, miért kell elmenni a Pireneusoktól az Atlanti-óceánig a boldogságot keresve?

Azért, mert ez egy különleges útvonal. Azt mondják, a Tejút alatt húzódik és már a kereszténység előtt is járták. Nagyon erős energiák vannak itt, mintha egy kapu lenne ég és föld között. De ha ez nem is így volna, akkor is megéri, mert gyönyörű a táj, lenyűgözőek a spanyol városok és hihetetlenül kedvesek a helyiek.

Május végén indultam, amikor minden élénkzöld – annyira szeretem ezt az árnyalatot. Ahogy felébred a természet, minden levél és virág azt harsogja: élni akarok. Ezért nem fáradok soha bele a túrázásba, sőt, feltölt energiával. Valahogy otthon érzem magam az erdőben, mintha ez lenne az én igazi világom. Sok kirándulás végén gondoltam, de rövid volt, milyen kár, hogy már véget ért; itt viszont minden este boldogan állapítottam meg: de jó, hogy még sok van hátra a 40 napból.

Sejtettem, hogy az Úton majd többször ki kell lépnem a komfortzónámból. Az egyik nehézséget a tömegszállások jelentették. Volt, aki meg se parittyázta és gond nélkül aludt egy százfős teremben. Én maximum 10-25 személyes szobákat kerestem, de az elején olyan peches voltam, hogy kifogtam az összes horkolót. Napról-napra rosszabbodott a helyzet. Minél inkább tiltakoztam ellene, annál jobban bevonzottam.

Első éjjel egy jet lages kanadai aludt felettem, végig forgolódva az éjszakát. Utána egy nagyon kövér nő alattam, aki nemcsak hogy horkolt, de olyan hevesen fordult meg, hogy azt hittem földrengés van. Az még rosszabb volt, amikor több horkoló került egy szobába. Elhallgatott az egyik, folytatta a másik. Vagy éppen kórusban repesztették. Ők persze mind jól aludtak, mi meg zajra érzékenyek bámultuk a plafont. Hiába vittem füldugót (mindenki ajánlotta), túl hangos volt a zenebona.

Egyik éjszaka nem bírtam tovább a horkolást és úgy döntöttem, kimegyek a szabad ég alá.

Jó érzés volt úgy elaludni, hogy millió csillag őrizte álmomat. Mélységes csend borult a tájra; ekkor értettem meg, miért van az, hogy sok zarándok elkerüli a nyüzsgő szállásokat és a szabadban tölti éjszakáit. Az albergue másik hátránya, hogy egyesek későig fent ülnek és hangosan beszélgetnek, szinte mindenhol voltak baglyok; mások viszont pacsirta módra minél korábban akarnak indulni reggel, úgyhogy öt körül nekifognak pakolni és zörögni.

Két hét után már olyan kialvatlan voltam, hogy zombiként gyalogoltam. Utólag visszagondolva talán azért volt szükség erre az állapotra, hogy a folyamatosan pörgő elmém egy kicsit lelassuljon és teret engedjen önvalómnak. De még hátra volt a legrosszabb éjszaka. A szokásosnál nagyobb távot terveztem, így késő délután, amikor már szinte minden zarándok megérkezett, én még úton voltam. Élveztem, hogy kilométereken át se előttem, se mögöttem egy lélek sincs.

Amikor mégis találkoztam valakivel, akkor szóba elegyedtem, egy ideig együtt mentünk majd egyedül folytattam. A magam lelkes módján több embernek elmeséltem, hogy a következő városban lesz egy nagyon jó szállás, egy XVII. századbeli kastélyban, én oda megyek. Nem gondoltam volna, hogy mindenki hallgat rám; csak lefekvéskor vettem észre, hogy hét pasassal vagyok egy szobában – jól bevonzottam őket.  Mind a heten horkoltak, valóságos koncertet rendezve nekem.

Amikor az ember azt hiszi, ennél rosszabb már nem lehet, akkor rátesznek még egy lapáttal. A felettem levő olasz nemcsak hangos volt, de valamilyen betegsége lehetett, mert egész éjjel rángatózott. Egy percet sem aludtam, reggelre forrt bennem a düh és vissza kellett fognom magam, nehogy rázúdítsam. Megsajnáltam a bácsit, hisz nekem csak egy éjszakát kellett kibírnom vele, de milyen rossz lehet neki, ha sose tud rendesen aludni, mert nem nyugszik a teste.

Utólag derült ki, hogy ő végigaludta az éjszakát, az izomrángások nem voltak tudatosak. Elmagyarázta, hogy ez egy idegi probléma és az orvosa semmit sem tud kezdeni vele. Ahogy beszélgettünk a mezőn, haragom lassan együttérzésbe fordult át. És ahogy bennem megtörtént a változás, benne is lejátszódott valami. Ezzel a mondattal búcsúzott:

„Kívánom, hogy az általam okozott kellemetlenségekért kárpótlásul utad hátralevő részében csak jó történjen veled.”

Mindezt olyan sok szeretettel mondta, hogy könnyeket csalt szemembe. Hányszor volt eddigi életemben olyan, hogy rázúdítottam valakire dühömet, ahelyett, hogy megpróbáltam volna az ő helyzetébe tenni magamat. Az Út folyamatosan tanít: azáltal, hogy nem haraggal közelítettem zarándoktársam felé, olyan áldást kaptam tőle, ami végig elkísért.

Találkoztam egy angol fiúval a Caminón, akiről sugárzott mélységes hite. Csak feleannyit tudott menni minden nap, mint a leglassúbb zarándok és ez is óriási erőfeszítésébe került. Veleszületett betegsége miatt nem tudott járni, csak ugrált két mankó segítségével. El sem tudom képzelni, hogyan jutott át a meredek sziklás részeken vagy a csúszós, sáros ereszkedőkön. Amikor megláttam, azonnal éreztem: segíteni akarok ezen az emberen. Leültem melléje, és ahogy beszélgettünk, azon kaptam magam, hogy nem én teszek neki szívességet, hanem pont fordítva.

Rossz napom volt, semmi sem úgy sikerült, ahogy elterveztem, fáradt is voltam, szomorú is, de mindez egy csapásra eltűnt, ahogy Dánielt hallgattam. Hihetetlen erőt és optimizmust árasztott. Sok pozitív emberrel találkoztam az Úton, de ő mindenkit felülmúlt. Csak pár nappal később jöttem rá, miért ilyen erős kisugárzása. Ragyogó szemeiből látszik, ő már megvilágosodott. Nyomorék teste még lehúzza, de a lelke már szárnyal. Tudom, furán hangzik, de azt hiszem egy igazi angyallal találkoztam.

Hamarosan folytatjuk utunkat a Caminón…

A cikkben látható képeket készítette: Terry Martin