Végtelen Camino – interjú Sándor Anikóval

KultúrTapas: Sokan úgy tartják, a Camino célja nem más, mint maga az út. Ön mikor tűzte ki maga elé ezt a célt?

Sándor Anikó: Több mint 10 évvel ezelőtt került a kezembe Shirley MacLaine El Camino – A lélek útja  című könyve, ami után befészkelődött a fejembe a Szent Jakab-út. Sok egyéb cél mellett persze, hiszen az embernek általában sok olyan álma van, amiről nem gondolja komolyan, hogy meg is valósíthatja. Rádiós újságíróként soha nem engedhettem meg magamnak egy egész hónap távollétet, ami egy ilyen zarándoklathoz szükséges. Végül aztán a bulvársajtóban töltött hét hosszú év után egyik nap, mintha valaki kiszólt volna belülről – váratlanul azt mondtam: ennyi volt. Most elmegyek!

KultúrTapas: És ekkor elkezdte megvalósítani a korábbi álmokat…

Sándor Anikó: Akkor valami eldőlt, és hirtelen megérintett a felszabadultság érzése. Azt gondoltam, minden olyat meg kell tennem, amit addig elmulasztottam. A felmondás után hazafelé rögtön vettem egy repülőjegyet, először még Buenos Airesbe, hogy a pár évvel azelőtt kezdett tangó órákat Argentínában folytassam. Ami eredetileg egy három hetes útnak indult, abból végül négy hónap lett. Amikor pedig minden tartalékom elfogyott Buenos Airesben, hazajöttem.

KultúrTapas: Hogyan tudott visszailleszkedni a korábbi életébe egy ilyen felszabadító élmény után?

Sándor Anikó: Sehogyan, és azóta is arra törekszem, hogy többé ne kelljen. Amikor hazajöttem Buenos Airesből, kifizetetlen csekkek vártak és nem igazán tudtam, mihez is kezdhetnék. Éreztem, hogy mielőtt újra beállok a taposómalomba, valamit még meg kell tennem. Így jött a Camino… A maradék kevés pénzemből, egy fapados járattal elutaztam Barcelonába, onnan pedig vonattal Pamplonába. Végül a spanyol-francia határtól, Roncesvallestől indultam el a több mint 800 kilométeres zarándokútra.

KultúrTapas: Az útról egy blogot is vezetett. Nem érezte túl személyesnek az élményeit ahhoz, hogy megossza őket a interneten?

Sándor Anikó: Talán egy újságírónál ez kicsit másképp működik, számomra mindig is inkább egyfajta terápia volt az írás. Könnyen és gyorsan írok, a blog pedig abban is segített, hogy rendszerezzem az élményeimet. Egy idő után viszont olyan mély gondolatok törtek elő, hogy ezeket már nem akartam csak „odadobni”, és a legszemélyesebb gondolatokat egy kis füzetbe írtam le magamnak, akár a korai zarándokok. Helyenként olyan felfoghatatlanná kezdtek válni a dolgok, hogy néhányszor odaírtam magamnak, «ez valóban így történt», ha esetleg később elolvasva nem akarnám elhinni.

KultúrTapas: Ezek a személyes gondolatok végül az El Camino – Az út, ami hazavisz  című könyvben öltöttek testet…

Sándor Anikó: Ezen az úton tényleg megtörténnek a csodák. A gondolatok nem a könyvírás miatt kerültek a füzetbe, de egyszer csak beugrott egy kép a zarándoklat közben: egy könyvesboltban álltam karácsony előtt, és ahogy körbenéztem, az emberek kosarában az én könyvemet pillantottam meg. Értem – gondoltam magamban – akkor könyvet kell írnom belőle… Persze a valódi könyvkiadás ekkor még elég valószerűtlennek tűnt, és azt is csodaként éltem meg, amikor fél évvel később az úton látott víziót egy nagy könyvesboltban a valóságban is megpillanthattam: karácsony előtt az emberek tényleg vitték a könyvemet a kosarukban. Mert a hazaérkezést követőn könnyedén sikerült megjelentetnem az írásomat. Mintha valaki ezt is odaföntről intézte volna.

KultúrTapas: Hogy érezte, a Camino egy különleges világot jelent, vagy azért felsejlik mögötte Spanyolország?

Sándor Anikó: Nagyon is érezhető! Mielőtt elindultam Argentínába beiratkoztam egy intenzív spanyol nyelvtanfolyamra, de még a zarándoklat idején is inkább csak megértettem a nyelvet, mintsem beszéltem volna. Az út során aztán volt lehetőségem gyakorolni. Bár nem tudok jól spanyolul, a leggyönyörűbb nyelvnek tartom a világon. A spanyol emberek életkedve és törődése a zarándokokkal pedig lenyűgöző. Néhányan azt mondták nekem itthon, hogy a Camino „elüzletiesedett”, de én nem ezt láttam. Az út elején az ember szinte mindenkit megölelne, és ez talán csak Galíciában csökken egy kicsit az egyre több turista miatt.

KultúrTapas: Egy zarándoklat alatt születhetnek kedvencek? Van olyan étel például, amit nagyon megkedvelt Spanyolországban?

Sándor Anikó: A legtöbb helyen úgynevezett zarándokmenüt fogyasztottam, ami egy párizsi szeletből, sült krumpliból és tükörtojásból áll. Érdekes viszont, hogy ha az ember egyedül ül is le ebédelni, egy egész üveg bort hoznak az étel mellé. A La Rioja-i borok pedig különösen finomak, úgyhogy nem szégyellem bevallani, előfordult, hogy olykor felfokozott hangulatban indultam vacsora után a zarándokszállásra.

Egy emlékezetes állomás

„Meditációim során a mai napig visszatérek a ponferrada előtti Riego de Ambrós falucskába, ahol a bortól jókedvűen sétálgattam a hatalmas madárcseresznye bokrok között, miközben a pillangók és az apró madarak serege lepte el az ágakat. Később kissé illúziórombolóan mesélték nekem, hogy az akkor méhkasoknak tulajdonított zúgást a magasfeszültségű vezetékek okozták a faluban, de az én kedvemet ez sem szeghette.”

KultúrTapas: Úgy tartják, hogy a Caminón mindenki egy kicsit önmagát keresi. A könyveiből és ebből az interjúból is úgy látszik, Ön tökéletesen megtalálta.

Sándor Anikó: Azt szokták mondani, a Camino de Santiago az életutat jelképezi. Az első szakasz, azaz a születés a legnehezebb, ahogyan a Szent Jakab-út esetében is a Pireneusokon való átkelés a leginkább embert próbáló. Navarrában a zarándokok sokszor kis kapukon át haladnak az úton, amik talán a birtokhatárokat jelzik. Mindez mégis kicsit szimbolikus: mindegyik kapu csukva van, de egyik sem zárva. Az ember maga mögött becsukja ezeket a kapukat, és közben magában is lezár néhány dolgot. Hazaérkezésemet követően hátrahagytam bizonyos dolgokat, kidobáltam őket az életemből akár csak a zarándoklaton a felesleges holmikat a hátizsákból. Átalakítottam mindent, hogy csak az maradjon meg, ami igazán fontos. A Camino alatt többet tudtam meg magamról, mint az azt megelőző évtizedek során összesen.

Az interjú második része, benne a rövid Buenos Aires-i nappalokkal és az annál hosszabb éjszakákkal, itt olvasható.