10 év magány: Gabriel García Márquez nélkül

„Bejártam az egész világot. Volt olyan, hogy letartóztatott a francia rendőrség, mert összetévesztett egy algériai felkelővel, és olyan is, hogy bezárkózva találtam magam II. János Pál pápával a saját könyvtárában, mert beszorult a kulcsa a zárba, és nem tudta kinyitni az ajtót. Volt, hogy szemeteskukából ettem ételmaradékot Párizsban, és volt, hogy abban az ágyban aludtam, amiben maga XIII. Alfonz király meghalt. De soha, sem jóban, sem rosszban, sohasem engedtem meg magamnak olyan gőgöt, hogy elfelejtsem: nem vagyok több, csak egy távírász tizenhat gyermekének egyike Aracatacából. Hű vagyok a gyökereimhez, és innen ered mindenem: a jellemem, az irodalmi sikereim, és politikai tisztességem.”

Márquezről és példaképéről

1957-ben, mikor a 28 éves Márquez még zöldfülű újságíróként Párizsban élt, a Boulevard de Saint Michelen sétálva egyszer csak megpillantotta az út túloldalán összetéveszthetetlen szakállával felesége oldalán sétálni az akkor már Nobel-díjas példaképét, Ernest Hemingwayt. Nagy tisztelője lévén az amerikai írónak, mindenképpen meg akarta szólítani, de mivel angolul alig-alig beszélt, nem mert szóba elegyedni vele, félve, hogy sok hibát ejtene a beszédben, csak ennyit kiáltott oda neki: „¡Maestro!” Hemingway, aki megjárta a spanyol polgárháborút, akkor még nem ismerte, de azonnal odafordult és így köszöntötte: „¡Adiós, amigo!” Ez volt az egyetlen alkalom, amikor találkoztak.

Márquezről és a Száz év magányról

Gabo és családja Mexikóvárosban éltek, mikor 1966-ban elkészült fő művével, a Száz év magánnyal. Az 590 oldalas, írógéppel sűrűn teleírt kéziratot felesége, Mercedes vitte el a postahivatalba, hogy utolsó fillérjeiken elpostázzák Buenos Airesbe az Editorial Sudamericana kiadónak. A súlyos papírköteg feladása 82 pesóba került volna, de Mercedesnek már csak 53 peso volt a tárcájában.

Nem tudtak hát mit tenni, úgy döntöttek, elfelezik a kéziratot, és a regény elejét elküldik a kiadónak, amíg némi pénzre nem tesznek szert, hogy a második felét is elküldhessék. A nagy izgalomban csak később vették észre, hogy véletlenül a második részt adták postára… A kiadó azonban annyira kíváncsi volt a regény elejére, hogy megelőlegezték a postaköltséget, csak hogy elolvashassák végre. Mercedes csak ennyit mondott a férjének: „Te Gabo, már csak az hiányzik, hogy ez a könyv valami szar legyen…”

Márquez honfitársa, Shakira a Szerelem a kolera idején című film betétdalával

Márquezről és a Nobel-díjról

A legendásan babonás író rettegett, amikor megtudta, hogy a Svéd Királyi Tudományos Akadémia 1982-ben őt fogja kitüntetni az irodalmi Nobel-díjjal, mert meggyőződése volt, hogy a kitüntettek közül senki sem élhet hét évnél tovább a díj elnyerése után, mint Sully-Prudhomme, Theodor Mommsen, vagy Albert Camus. Hogy a rossz szerencséjét elűzze, kikötötte, hogy nem hajlandó átvenni a díjat frakkban, mert ahogy családjában anyja és nagyanyja, ő is a halál előjelének tekintette a frakkot. Az akadémia rövid húzódozás után végül beadta a derekát, és megengedték Márqueznek, hogy a karibi térség ünnepi öltözetében, guayaberában jelenjen meg, így egyedül ő volt, aki hófehér, hímzésekkel díszített lenvászon ingben és nadrágban vehette át a díjat.

Márquezről és más babonákról

Nem csak a frakkok hoztak frászt Gabóra: sok más egyéb mellett a csigát, a pávát, az akváriumot, és művirágot is a balszerencse hordozóinak tartotta, a balszerencse ellen pedig az kellett, hogy otthonában és dolgozószobájában mindig legyenek sárga virágok, lehetőleg rózsák, hiszen „amíg sárga rózsák és nők vesznek körül, semmi baj sem érhet” – mondogatta.

Márquezről és a monokliról

1976 februárjában futótűzként járta be a világsajtót Márquez monoklis fotója, a Mario Vargas Llosával való évtizedes barátságuk végének szomorú portréjaként. Egy filmbemutatón találkoztak, amikor Vargas Llosa hatalmas jobb egyenessel üdvözölte meglepett barátját, és mivel a két író igazi úriemberhez méltóan hallgatott az ügyről, az okokat csak találgatni lehet.

Egyesek szerint politikai nézeteik különböztek végletesen, mások szerint azonban a konfliktus sokkal inkább személyes jellegű volt. Ekkoriban történt ugyanis, hogy Vargas Llosa hűtlensége miatt Márquez válásra biztatta Patriciát, Vargas Llosa feleségét, míg a rossz nyelvek véleménye szerint éppen fordítva; Vargas Llosa féltékenysége volt, ami végül egy ökölcsapással vetett véget kettejük barátságának. Bármi is volt az igazi ok, García Márquez sírig megőrizte a Vargas Llosa és a monokli titkát.

Amikor Gabót egy interjúban a műveinek mágikus realizmusáról, valóság és varázslat elemeinek keveréséről kérdezték, csak annyit mondott, ő csak a való életet írja le úgy, ahogy van –, számára pedig „az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.”