Argentin filmünnepre készülnek a Cervantes Intézetben

Trapero a kétezres években színre lépő fiatal argentin rendezőgeneráció egyik legtehetségesebb figurája, aki hétvégi szívességekből forgatott, kisköltségvetésű darabok készítésétől néhány év leforgása alatt odáig jutott, hogy a legnagyobb presztízsű nemzetközi fesztiválok kapkodjanak új bemutatóiért. 2014-ben a Cannes-i fesztivál Un Certain Regard szekciójának zsűrielnöki feladataira kérték fel, és negyvenöt éves kora ellenére tartottak már filmjeiből retrospekítvet a párizsi Cinémathèque Française-ben és a São Paulo Nemzetközi Filmfesztiválon is. Azon kevesek közé tartozik, akiknek

a közönség és a kritika is a tenyeréből eszik.

A személyes kapcsolatok, a társadalmi-politikai közérzet ábrázolása és a káprázatos formai bravúrok egyaránt szerves részei műveinek, melyek így a legkülönbözőbb érdeklődésű nézőket bűvölik el. Történetei példamutató érzékenységgel tapintanak rá olyan jelenségekre, melyek egyfelől a kortárs Argentína megértéséhez, másrészt univerzális emberi dilemmákhoz is közelebb visznek. Trapero filmjeinek alapelemei kézenfekvő helyekről érkeznek (a munka világa, a család, a vallás vagy az állami intézmények), alapos megfigyeléseivel és agyafúrt cselekményszövésével ugyanakkor a rendező ritkán látott összefüggésekre világít rá, és katartikus csúcspontokkal ajándékozza meg közönségét.

A Cervantes Intézet válogatása ráadásul érzékletes íven mutatja be Trapero útját első, kisrealista érdeklődésű fekete-fehér dolgozatától azokig a néhány évvel ezelőtti grandiózus víziókig, melyek már különböző (javarészt bűnügyi) zsánerek felé is kacsintgatnak. Így aki rászánja az időt, végigkövetheti a folyamatot, mely során Trapero filmjeinek otthonossá tett (gyakran családi) miliőit egyre inkább felforgatják a társadalmi közeg mindennapi esetlegességei, a rendőrség vagy az egészségügy bajai, illetve a szegénység szorongató gondja. Az életmű megismerése a nyáron a magyar mozikat is megjárt A klán lehengerlő gengszterdrámáját is új fénytörésbe helyezi, de az egyes tételek külön-külön is maradandó élményt ígérnek. És ha mindez nem lenne elegendő kedvcsinálónak, kiemelhetjük Trapero sokoldalúságát is, ami filmről-filmre izgalmas változatosságot és új felfedezéseket garantál.

Világdaru

Az életmű nyitódarabja, a felváltva megmosolyogtató és szívszorító Világdaru középkorú főhőse valaha rockzenész volt, akit a szükség arra kényszerít, hogy az építőiparban keressen munkát, miközben javíthatatlanul naplopó fiával is nehezére esik boldogulni. A sorozatos kudarcokat és a kilátástalannak tetsző élethelyzetet bemutató monokróm képeken jelentéktelen beszélgetéseket és megejtő agglegény-ügyetlenkedéseket látunk, mégis átütő erejű a hősök szimpatikus összetartása és keresetlen őszintesége. Széles gesztusaik, életszeretetük és otromba kedveskedéseik jeleneteivel (mint amikor az apa nagyvonalúan odaajándékozná fiának a basszusgitárját, de a lakásban uralkodó káosztól alig találják a hangszert) Trapero reményt és megértést kelt, keserédes filmben tudósítva az ezredforduló lehangoló társadalmi és gazdasági állapotáról.

A Buenos Aires-i

A Világdaru után három évvel bemutatott A Buenos Aires-i  kulcsfilm az életműben, és Gonzalo Aguilar argentin filmszakíró szerint az ország filmtörténetében is. A tartózkodó történetmeséléssel és nehezen megközelíthető főhőssel dolgozó darab Aguilar értelmezésében a krimi, a tárgyalótermi dráma és a nevelődési film sajátos ötvözete, amiben Zapa, a rablással vádolt zárszerelő szinte tehetetlenül sodródik a korrupt rendőri intézkedések és a piti bűnözői machinációk fél-legális spiráljában. A cselekményt beindító jelenetben Zapa közönyösen végzi munkáját: épp egy következő zárat nyit fel. De hogy ezúttal milyen lakatot hatástalanít, és ki bérelte fel erre, ő maga sem tudja biztosan. Az, hogy bajba kerülése után épp a fővárosi rendőrségben kap menedéket, kevéssé burkolt rendszerkritika, viszont ahogy a magára hagyott kisember szenvtelen hétköznapjaiba fenyegetés, veszély és dráma vegyül, előrevetíti Trapero kivételes érzékét a műfaji fordulatok és a realista tónusok hibátlan összefésüléséhez.

Familia rodante

A kezdettől fogva improvizatív beszélgetésekre és apró rezdülésekre alapozó rendezői megszólalásmódját Trapero a Familia rodantéban hangolta a legkönnyedebbre. Az életmű harmadik egészestése ugyanis komikus és romantikus momentumokkal sűrűn átszőtt családi film, melyben a 84 éves nagymama összecsődíti a távolabbi rokonokat, hogy egy hatalmas lakóautóban utazzanak az esküvőre, ahol tanúnak kérték fel. Az argentin táj és a folklór ölelésében a Reszkessetek betörők!-et idézően fergeteges nagycsaládi összezörrenéseket és az Anyádat is!-ban látottakhoz mérhető fülledt kocsikázást élvezhetünk. Az idősebb és fiatalabb generációk párhuzamos és olykor egymásra rímelő szerelmi kalandjai, a válogatott karaktertanulmányok egyre bővülő sora, valamint az itt is mesterien elhelyezett hangulatváltások a zárt helyszín ellenére is nagy fordulatszámon pörgő cselekményt eredményeznek. Az ingerlékeny pocakos papa, az értelmiségi hősszerelmes, a csábító unokanővér, a vad motoros fickó és persze az egész famíliából kiemelkedő, bölcs és cinikus nagymama lélegzetvételnyi szüneteket sem hagyva nagyítja fel a családi nyaralások ismerős helyzeteit és jótékonyan elfeledett pillanatait.

Carancho

A biztosítási csalások szélhámosságaival foglalkozó Carancho révén Trapero végérvényesen a legnagyobb ma élő mozgóképes szórakoztatók körébe lépett. A rendező az argentin mozi világszerte ismert arcával, Ricardo Darínnal (Kilenc királynő, Szemekbe zárt titkok) és saját feleségével, a Nacido y criadóban és a Leonerában is meggyőzően játszó Martina Gusmannal dolgozott ebben a sodró lendületű, ugyanakkor a társadalomkritikai élt sem nélkülöző thrillerben. Trapero ebben a filmben vitte tökélyre jellegzetes hosszúbeállításos stílusát is, ami gondosan megtervezett kompozíciókra és virtuóz módon koreografált kameramozgásokra épül, és gyakran az orránál fogva vezeti a nézőt a cselekmény korrupciótól és csapdáktól átláthatatlan világában. A dinamikus párbeszédeket ebben az esetben feszes akciójelenetek és rafinált összeesküvések képei váltják, és mindez egy hátborzongató, élet és halál fölött döntő iparág ellen fogalmazott, csattanós vádirattá érik.

Fehér elefánt

A Cervantes Intézet vetítéseinek zárlatában Trapero ismét nyomasztóbb légkörű, erőszakosabb közeget fest, és ezt helyszínek, statiszták, akciójelenetek és vizuális attrakciók terén is minden korábbinál ambiciózusabb módon teszi. A Fehér elefántban papok és szociális munkások igyekeznek javítani egy Buenos Aires-környéki szegénynegyed helyzetén, de az újfent hazugságoktól és korrupciótól terhes harc aligha vezethet könnyű győzelemhez. A már említett hosszúsnittes fogalmazásmód itt is elképesztő bravúrokkal kényezteti a figyelmes nézőt. Az erős műfaji hátteret mozgató sztoriban a kamera a fizika törvényeire fittyet hányva mozog, így próbál metaforikus kapcsolatokat találni a tünetként jelentkező utcai harcok és az ezek mögött álló, igazságtalan társadalmi rendszer között. Ez pedig már az utolsó lépés a rendező útján A klán nagysikerű eposza előtt, melyben Trapero a Puccio-família magánházában felállított börtönöket pásztázza, és az emberrabló bűnszövetkezet összefonódásait vizsgálja a gondoskodó családdal.

A sorozat tehát látványos lépésekben mutatja meg, hogyan lett Traperóból a mindennapi boldogulás nehézségeit dokumentáló filmesből erős szerzői kézjegyeket és szórakoztató zsánereket is magabiztosan használó rendező. A vetítések ráadásul angol felirattal mennek majd, így november 8-ától annak is érdemes lesz ellátogatni keddenként a Cervantesbe, akinek az argentin szófordulatok megértése egyébként gondot okozna.

A teljes program:

08/11/2016 (18:00 h) Familia rodante    15/11/2016 (18:00 h) Fehér elefánt    22/11/2016 (18:00 h) Világdaru    29/11/2016 (18:00 h) A Buenos Aires-i    13/12/2016 (18:00 h) Carancho