Andalúzián át a végtelenbe, és tovább… − interjú Ivanics Andrea rendezővel

Hogyan és miért lettél szerkesztő-rendező?

Nekem ez gyerekkori szerelem. A nagypapám gyártásvezető volt, és amikor nem volt kire hagyni a gyereket, vitt magával a forgatásra.  Akkor döntöttem el, hogy rendező akarok lenni. A nagypapám tiltott a közegtől, jól tudta, hogy milyen nehéz ez a szakma, pláne egy nőnek, mégis be kellett látnia, hogy ezt akarom csinálni. Eleinte persze játékfilmeket szerettem volna készíteni. Ez a mai napig motoszkál bennem, de úgy látom, hogy nagyon nehezen kap rá az ember lehetőséget, nehéz jókor jó helyen lenni. Mégis, ez a szakma olyan, hogy ha egyszer beszippant, akkor örök szerelem marad. Egész életemben nem csináltam mást, nem is tudnék, nem hagy szabadulni.

Tanultad a szakmát valahol? Voltak inspiráló mestereid?

A régi, Szabadság-téri MTV-ben kezdtem tanulni a rendezőasszisztensi képzésen, s az ott töltött egy év alatt mindent megtanultam, amit a szakmáról tudni kell. Neves tanáraink voltak, s amit elméletben meg lehet tanulni, azt átadták. Rendező-tanárunk Molnár Gyuri volt, operatőri ismereteket pedig az Oscar-díjas Kardos Sanyi tanított. A képzés után elkezdtem dolgozni.

Persze, szerettem volna tanulni még, de leginkább azt az utat képzeltem el, melyet nagyapám idejében láttam: elkezded főzni a kávét, lassan végigjárod a rang- és tudáslétrát, s mire végzel, tényleg megtanultad a szakmát. De az én időmben ilyen már nem volt.  Iskolai végzettség kellett, és nehéz volt munkához jutni. A tapasztalt szakmabeliek pedig gyakran sajnos félteni kényszerültek a pozícióikat, ritkán vettek maguk mellé kezdőket. Nekem Molnár Gyuri nagyon sokat segített, győzködött, hogy maradjak a pályán.

Milyen munkákat tudsz magad mögött?

Kezdőként kerültem a Duna Tv-be. Nagyon jó időszak volt, ott tényleg lehetett műsorokat csinálni. Örültem a lehetőségnek. Általában olyan témákkal foglalkoztam, amelyek érdekeltek. Csináltam táncos-, vallási-, turisztikai-, és ismeretterjesztő műsorokat, dokumentumfilmet egy rabbiról, meg az argentin tangóról. A paletta óriási. De ha ki kell választani egyet, akkor az ismeretterjesztést szeretem a legjobban, mert imádok utazni, új dolgokat felfedezni, s a műsorokban is azt az élményt próbálom átadni, amit én megélek a forgatás idején.

Szóval, úgy érzed, az ismeretterjesztés műfajában tudod a leginkább kifejezni magad?

Igen, mindig is tudtam, hogy ami engem érdekel, azt úgy adom át, hogy a néző is szeretni fogja. Az operatőrömmel, aki egyébként a párom is, ez nagyon fontos számunkra. Valódi tudást szeretnénk átadni, tágítani az emberek világnézetét. A műsorkészítés hatalom, melyet az emberek szerintem egyre kevésbé használnak arra, amire kéne. Ennek a szakmának az a szépsége, hogy rengeteg lehetőség rejlik benne.

Ezért kezdtem el ismeretterjesztő dokumentumfilmekkel foglalkozni. Én mindegyikben benne vagyok. A kísérőszövegeket naplószerűen írom, mesélni szeretnék a száraz adatok felsorolása helyett: pletykákat, legendákat. Amire a néző azonnal odafigyel. Huszonévesen minden filmem vetítésén ott voltam a Filmszemlén. Emlékszem, hogy ültem a hátsó sorban, ment a film a mozivásznon, és úgy éreztem, mintha magam állnék a színpadon.

Mi a rendezői koncepciód?

A filmet kockára látom előre. Szerintem ezt másképpen nem is lehet. Persze, mindig adódnak kiszámíthatatlan helyzetek, de amire otthon fel tudsz készülni, az általában a háromnegyede. Külföldre mi soha nem megyünk nagy kamerával forgatni, mert igyekszünk nem profi stábnak tűnni. Így több helyre bejuthatunk, sokkal több autentikus helyzet adódhat. Nem szeretem a mű dolgokat. Nem is beszélve arról, hogy egy fényképezőgéppel jóval mozgékonyabbak vagyunk.

Másrészt, tudnod kell, hogy mit akarsz a filmmel, honnan hová eljutni, különben nem tudnád instruálni a stábot. Na most, filmszakmában nőként egyáltalán nem egyszerű, sem tárgyalni, sem pedig forgatni: ez pasis szakma. Meg kell tanulnod megmondani a kezed alatt dolgozó férfiaknak, hogy mit csináljanak. Mindezt igyekszem úgy, hogy közben ne váljak „üvöltözős rendezővé.” A párommal persze más, őt nem kell folyton instruálnom, mert nyolc éve együtt dolgozunk, így tudja, hogy mit szeretnék látni a vágóasztalon.

Milyen az érdeklődés itthon az ismeretterjesztő dokumentumfilmek iránt? Milyen reakciók érkeznek?

Az igazat megvallva, elég kevés fórum áll rendelkezésre, kevés csatorna akar ilyesmit adni. Ebből adódóan persze anyagi támogatottsága is csekély. Szóval, hiába rendelnek meg nálam három sorozatot az Ozone Networknél, ha nem tudom leforgatni, mert nincs miből. De a munkáimra szerencsére olyan visszajelzések érkeznek, amelyek tovább ösztönöznek, még ha nehéz is megélni ebből. Az Andalúziáról szóló sorozat kapcsán például írt nekem egy néni: megköszönte, hogy elvittem őt Andalúziába, mert ő már sosem fog eljutni oda. Soha nem fogom elfelejteni, nagyon jól esett.  Máskor pedig azért hálásak, mert egy olyan világot mutatok be, amelyet addig az ember teljesen másként képzelt el.

Miért pont Andalúzia és honnan ered a spanyolmániád?

Gyerekkorom óta vonzódom Spanyolországhoz és Dél-Amerikához. Szeretem, ahogyan hozzáállnak a világhoz, ahogyan tudnak örülni az életnek. Szerintem itthon be vagyunk szorulva az önsajnálatunkba, a spanyol ajkúaknak pedig valamiért egészen más a mentalitásuk. Ezt az életörömöt próbálom becsempészni a filmekbe, ezt sulykolom a szövegekbe. Mikor Argentínában forgattunk, találkoztunk egy hajléktalannal az utcán.

Rendes kis tákolt fabódéban lakott. Mögötte felhőkarcolók, luxuslakosztályok.

Ha a luxuslakásból kinéztél az utcára, ráláttál az összetákolt bádogházakra. Szóba elegyedtünk a bácsival, s még ő kezdett el engem vigasztalni: az életnek örülni kell, mert csak az számít, hogy süt a nap, s mi itt vagyunk alatta. Ezért is próbálom mindig hangsúlyozni: örülni kell, jónak lenni, és erre szokták azt mondani, hogy idealista vagyok.

Milyen szegmenseit dolgoztad fel eddig a spanyol és dél-amerikai kultúrának?

Argentínában egy tangófesztiválon forgattunk. Imádok táncolni, a flamenco-t is szeretném majd film formájában feldolgozni. A baj, hogy persze anyagiak miatt nagyon kevés időnk jutott Buenos Airesre. Perunak is csak a felét győztük végigjárni: Lima, Ica, Nazca-vonalak, Puno, Titicaca-tó, Machu Picchu, Cuzco, felmentünk az őserdőbe is az indiánokkal forgatni, mivel él ott velük egy magyar misszionárius. A spanyolországi munkák régebbre nyúlnak vissza. Mikor a lakberendezési sorozatot forgattuk, eljutottunk Murciába egy bútorkiállításra.

Az ottani kísérőnknek, Major Sándornak elmeséltem, hogy „spanyol-őrületben” szenvedek, és nagyon sok filmet szeretnék forgatni erről az országról. Hazajöttünk, eltelt egy-két év, s egyszer csak Sándor telefonált, hogy a malagai Turisztikai Hivatal, a bécsi Spanyol Idegenforgalmi Hivatallal karöltve szeretné, ha készítenénk egy soroztot Andalúziáról. Ezek után két hetet töltöttünk kint, 16 városban, s nagyon jó körülmények között tudtunk forgatni. Azóta is vitatkozunk a párommal, hogy Málagába, vagy inkább Cádizba költözzünk ki.

Szeptember 14-én nyílik meg a budapesti Cervantes Intézetben az a fotókiállítás, melyet az andalúziai forgatás idején készült képkockákból állítottatok össze. Honnan az ihlet?

A páromnak fotós végzettsége is van, az én hobbim a fotózás. Rengeteg jó kép készült, és szerettük volna bemutatni őket egy másik fórumon is. Ezzel kerestem meg a Cervantes Intézetet, melynek személyzete már az andalúziai utazás előtt is rengeteget segített. 38 kép lesz kiállítva, melyek méretben, hangulatban, helyszínben teljesen különböznek, így próbáljuk Andalúzia sokszínűségét megidézni.

Egy díjnyertes lótenyésztőnél készült például az a kép, amely egy andalúz lovast ábrázol: a képből sugárzik a lendület, az erő. De többet nem árulhatok el. A kiállítást egy fotóalbum is kíséri majd, egy 26 oldalas füzet formájában. Valójában nem is fotóalbum, ahhoz túl sok benne a szöveg, inkább egy illusztrált úti könynek mondanám. Szeretnénk kiadni nagyobb formátumban is, de még hiányzik hozzá a támogatónk.

Mi a célotok a kiállítással és a filmekkel? További elképzelések?

A kiállításra mindenkit szeretettel várunk, tízévestől a százévesig. Ajánlom annak, akit érdekel a fotózás, és annak is, aki szeret utazni. Mindenki megtalálhatja benne azt, amit szeret. Másrészt, mi, magyarok, nagyon be vagyunk zárkózva, még mindig nehézkesen utazunk külföldre, főleg távolabbi országokba. A filmjeinkkel és a fotókkal szeretnénk kedvet csinálni ahhoz, hogy az ember elinduljon, s lásson világot.

Szeretnénk minél több műsort forgatni Spanyolországról és Dél-Amerikáról. Dél-Amerikával kapcsolatban rengeteg negatív tévhit él az itthoni köztudatban: egyenlő a bűnözéssel, a rablással, a drogokkal, holott efféle veszélyek bárhol leselkedhetnek az emberre, akár itthon is. Feltett szándékom, hogy ezeket a tévhiteket eloszlassam a magyar emberekben.

Szeretném bemutatni Spanyolország és Dél-Amerika rejtett, alig ismert gyöngyszemeit, s persze további fotókiállításokat rendezni. Nem titkolt szándékom utánajárni, és filmes formában megörökíteni két lebilincselő magyar személyiség történetét, akik Dél-Amerikában próbáltak szerencsét. Rózner Géza fotósként dokumentált egy rejtett aranylelőhelyet kutató expedíciót, Móricz János pedig az ecuadori Tayos-barlangot kereste fel, miközben rájött, hogy a barlangot őrző indiánok nyelve kísértetiesen hasonlít a magyarra, még meg is értették egymást. Nem titkolom azt sem, hogy szeretnénk egy magyar kulturális- és szórakoztatóközpontot alapítani Barcelonában: a folyamat el is indult néhány éve, de támogatók híján sajnos félbemaradt.

Manapság rá vagyunk szorulva a támogatókra ebben a szakmában. Ez rengeteg feszültséggel jár, ráadásul nagyon sok időt elvesz abból, amit kreatív filmkészítői munkára fordíthatnék. Pedig szívem szerint egyfolytában forgatnék, de ez sajnos rengeteg költséggel jár. Az ember sarokba van szorítva, hiszen meg kell élnie, én mégsem szeretnék mással foglalkozni, egész életemben filmeket csináltam. Engem és a páromat ez tesz boldoggá, nem akarjuk feladni az álmainkat. Azt mondják, túl idealista vagyok. De csak akkor lehetsz nyugodt, ha az álmaid eléréséért minden lehetőséget megragadsz. Én továbbra is ezek alapján szeretnék élni és dolgozni.

Ivanics Andrea és Mohai Márton fotókiállítása, az „Andalúzián át,” 2017. szeptember 14-én 18:00 órakor nyílik meg a budapesti Cervantes Intézetben, melyre minden érdeklődőt szeretettel várnak. Megnyitó beszédet mond Gaskó Balázs műsorvezető. A kiállítás további egy hónapon át megtekinthető marad.