Életem egyik legnagyobb élménye és nagy-nagy feladata is volt, hogy múlt hét szombaton képviseljem Magyarországot, a magyar LMBTQ embereket Európa legnagyobb Pride-ján, Madridban, amin életemben először, meghívottként vettem részt. Amikor hétfő délután Alfonso barátom felhívott, hogy ráérek-e hétvégén és hogy van-e magyar zászlóm, még nem tudtam, mi vár rám szombaton.

Nem volt magyar zászlóm. Sosem voltam az a nagy hazafi, és mindig picit irigykedve néztem és hallgattam a külföldi barátaimat arról, hogy mekkora összetartás és szeretet van bennük a hazájuk iránt – annak ellenére, hogy a sors őket (is) másik országba sodorta.

Végül a szervezők a felvonulás élére állítottak, így mondhatni, a menetet a magyar zászló vezette Madridban. Több magyar is odajött hozzám csodálkozva, és persze annál nagyobb örömmel. Sőt több spanyol újságíró, televíziós stáb is kért interjút, akik arra voltak kíváncsiak, mi is történik most Magyarországon.

Mint minden évben, a Madrid Pride-ot most is a felhőtlen szórakozás jellemezte, miközben ők is tüntetnek: szeretnék megőrizni mindazt, amit ez a város évtizedek alatt felépített a megértés, az elfogadás terén. Amikor felhívtak a pódiumra, hogy mondjam el a beszédemet, hirtelen minden izgalom elszállt belőlem. A Plaza de Colónnál felállított pódiumról több tízezer embert és Spanyolország óriási zászlaját láttam, és mellettem a magyar zászlóval kezdhettem bele a beszédembe:

Hola, Madrid! Hola, Spanyolország! Hola, Európai Unió! Hola, szabadság!

„Zsolt vagyok. Magyar vagyok. Meleg vagyok. Ember vagyok, mint te és te és te, mint mindannyian, akik most itt vagyunk. Emberek vagyunk, és ez az, ami számít. Tudjátok, miért vagyok itt? A legtöbb magyar elfogadja az LMBTQ embereket, de a kormányunk most azt mondja, hogy nem támogathatjuk az LMBTQ életet. Az új törvény megtiltja a homoszexualitás és a transzneműek ábrázolását az iskolákban, óvodákban és a médiában – voltaképpen mindenhol – a 18 év alatti gyermekek számára. A magyar kormány szerint káros egy gyermek számára, ha két férfit vagy nőt lát együtt, esetleg egy transz személyt.

A 10 éves magazinunkat és a honlapunkat is betilthatja a törvény, pedig mi nem csinálunk mást, mint tájékoztatást és támogatást nyújtunk a magyarországi LMBTQ embereknek. A kormány szerint károsak vagyunk a magyar gyerekekre… Soha nem értettem, mire gondolnak, mert én csak fogom a kezét az utcán annak, akit szeretek, adok neki egy puszit, ha találkozunk, a fejemet a vállára hajtom a metróban, ha fáradt vagyok. Miért baj ez? Nem tudom, de a szüleim sem tudnak erre válaszolni, mert ők sem akarják látni.

Ma itt Madridban ünnepeljük a Pride-ot. Július végén Budapesten tüntetni fogunk. Itt is van Pride, és Budapesten is lesz Pride.  Ott azért fogunk tüntetni, hogy egyenlőek lehessünk. Szeretném, ha a magyarok többsége másként tekintene a Pride-ra: egy olyan bulinak tartaná, ahol mindenki részt vehet, hogy a szabadságot és az egyenlőséget ünnepelje. Mint itt Madridban.

Mondok még valamit! A magyarok nem homofóbok. Ha Budapestre jössz, szívesen látnak a szállodákban, az éttermekben és mindenhol a városban. És tudod, hogyan segíthetsz nekünk? Azzal, hogy július 24-én eljössz Budapestre, hogy együtt sétáljunk a 26. Budapest Pride-on.

Hogy együtt ünnepeljük veletek az egyenlőséget és a szabadságot…”

Tapsvihar és üdvrivalgás fogadta a mondataimat, amiben még egy személyes történetet is elmesélem, noha alig néhányan tudtak róla eddig. A beszéd után még egy könnycsepp (nem több) is kicsordult a szememből, miközben óriási mosollyal léptem le a színpadról. Többen pedig odajöttek, gratuláltak, és megöleltek.

Fogalmam sincs, hogy a felvonulás közben milyen lapok újságíróinak, milyen televízióknak adtam interjút – nem számított, nem tettem különbséget. Ami nagyon jó érzés volt, hogy ennyien érdeklődtek Magyarország iránt. Hogy mi is történik most Magyarországon…