50 éves az ELTE Spanyol Tanszéke − interjú Dr. Faluba Kálmánnal

Hogyan és hol kezdett érdeklődni a spanyol nyelv iránt? Minek hatására kezdett a spanyol nyelvvel foglalkozni?

Abban az időben, amikor én gimnáziumba jártam, lényegében nem volt középiskolai spanyoloktatás. A gimnáziumban oroszt és latint tanultam, ezek közül az orosz akkor mindenki számára kötelező volt. A szüleim próbáltak angolra taníttatni, de ebben nem igazán voltak sikereim. ’56 után, amikor másodikos gimnazista voltam, sokat vesztettem a tanulás iránti érdeklődésemből; nem igazán érdekelt semmi, illetve a politika talán érdekelt volna, de túl fiatal voltam hozzá, és az akkori kemény diktatúrában bizonyára nem is lett volna veszélytelen. Keresgélni kezdtem, és így találtam meg 1957 őszén az Olasz Kultúrintézetet, ahová végül beiratkoztam olaszt tanulni – ekkor 16 éves voltam. Nagyon tetszett az Intézet, jól éreztem ott magam, valószínűleg azért is, mert oda bárki bemehetett, nálam jóval idősebb emberek, és ezek közt nekem ment legjobban a tanulás.

Ekkor jöttem rá, hogy ez az, ami érdekel. 1959-ben, az érettségi után egyetemre akartam menni, olasz-magyar szakra szerettem volna jelentkezni, de a gimnázium vezetősége úgy gondolta, hogy nem vagyok alkalmas tanári pályára, nem javasolt továbbtanulásra, ezért nem is felvételizhettem. A következő évben már nem kellett a gimnázium ajánlása. Addig viszont dolgoztam, fizikai munkát végeztem, és közben gondolkodtam. Rájöttem, hogy ha már olaszul tudok, akkor más nyelveket is tanulhatnék. Így kezdtem el spanyolul tanulni, és amikor tényleg a felvételire került a sor, akkor már az olasz-spanyol szakot választottam. Felvettek, és azután párhuzamosan tanultam a két nyelvet és filológiát – bár olaszul még jobban tudtam, mint spanyolul.

Ünnepi kerekasztal

Dr. Faluba Kálmánnal az ELTE Spanyol Nyelvi és Irodalmi Tanszéke és a Budapesti Cervantes Intézet által közösen szervezett kerekasztal-beszélgetés kapcsán készítettünk interjút. Az ELTE Spanyol Nyelvi és Irodalmi Tanszéke idén 50 éves, ezt ünnepeltük október 25-én 18:00-tól a Budapesti Cervantes Intézetben. A beszélgetésen részt vett Dr. Kulin Katalin, Dr. Faluba Kálmán, Dr. Julio Zavaleta és Prof. Dr. Scholz László. Köszöntőt mondott Iñaki Abad Leguina, a Budapesti Cervantes Intézet igazgatója, a bevezetőt pedig Dr. Menczel Gabriella, az ELTE Spanyol Nyelvi és Irodalmi Tanszékének vezetője tartotta.

A spanyol szak akkor még újdonság volt, és csak minden második évben indult spanyol képzés, tehát ha az első évben a spanyol mellett döntöttem volna, akkor sem tudtam volna jelentkezni rá, hiszen abban az évben pont nem indult. Talán hatan voltunk spanyolosok az évfolyamon. Spanyolország nem is nagyon létezett számunkra, hiszen Franco dühödten kommunistaellenes Spanyolországa teljesen el volt zárva Magyarországtól. Ezzel szemben voltak kubai ösztöndíjak, így mindenki, aki akkoriban spanyolt tanult az egyetemen, kiutazhatott Kubába viszonylag hosszú időre. Több mint egy évet, 13 hónapot voltam kint, ami aztán végleg a spanyol felé fordított, hiszen nyelvileg nagyon sokat fejlődtem az alatt az év alatt. Ekkor a spanyolos oktatógárda még nem volt teljes, részben külsősök tanítottak, és Horányi tanár úr, a szak alapítója ajánlotta fel, hogy maradjak a Tanszéken. Ez talán 1964-ben történhetett: onnantól kezdve az életem az ELTE spanyol szakjához, majd a Spanyol Tanszékhez kötődött és kötődik.

Említette, hogy az Olasz Intézet után elkezdett spanyolt tanulni. Az egyetem előtt hol tudta ezt megtenni?

Tudtommal az egyetlen magyarországi gimnázium, ahol akkoriban tanítottak spanyolt, a Vörösmarty Gimnázium volt. Ott tanított Poppe Béla tanár úr, de voltak órái az Élő nyelvek szemináriuma nyelviskolában is; ide iratkoztam be.

Meséljen a kubai úról! Miket tanult ott? Ahogy látom, ez fontos szerepet tölött be a spanyol megkedvelésében. Mi volt az a pont vagy az az élmény, ami arra vezette, hogy tényleg a spanyol az, amivel majd foglalkoznia kell?

Nem hiszem, hogy ez akkor tudatosult volna bennem, inkább arról volt szó, hogy ott jobban megtanultam spanyolul, itt pedig szükség volt rám. Ha az olasz szakon lett volna rám nagyobb igény, oda is szívesen mentem volna. Kuba nagyon furcsa élmény volt, mert nem írtak elő nekünk jóformán semmit. Ott voltam 22 évesen, és azt hiszem, hogy akkor még nem egészen nőtt be a fejem lágya. Elég sok pénzt kaptunk, viszont ezt a pénzt nem nagyon tudtuk elkölteni, mert Kuba már akkor is nagyon szegény volt, így hát utazgattunk. Egy nemzetközi kis társaság, akik egy családi házban laktunk, ami kollégiumként működött. Főleg lengyelekkel, bolgárokkal, csehekkel voltunk jóban, és velük kirándulgattunk.

Jártunk azért órákra is, amik közül emlékszem a stilisztikára, amit Roberto Retamar költő tartott, illetve egy latin-amerikai irodalomtörténetre, amit egy régi vágású, idős professzor, Raimundo Lazo adott le. Az ő órái különösen megmaradtak, egy kicsit azért is, mert guayaberát hordott. Ez egy zakószerű, hosszú ing, jellegzetes díszítő csíkokkal. A guayaberához a tanár úr mindig csokornyakkendőt viselt, erre nagyon emlékszem. A kubai év alatt nagyon sokat olvastam spanyolul, ez kétségtelen; de ahogy említettem, nem fogtak bennünket igazán, és aztán nem is ismertek el semmit itthon. Behoztam azt az évet, vizsgáznom kellett az adott tantárgyakból, viszont a kinti tanulmányokról egyáltalán nem kellett számot adnunk.

Oktatóként hogyan teltek az első évek az egyetemen?

Kezdetben a leíró nyelvtanra volt a legnagyobb szükség, hiszen a történeti nyelvtant akkor még egy olaszos kolléga, Fogarasi Miklós tartotta. Később, ahogy kiteljesedett a tanári kar, egyre inkább a történeti nyelvészet felé orientálódtam, és lényegében azzal is fejeztem be (illetve folytatom “kicsiben”) egyetemi tevékenységemet. A Spanyolországtól való elzártság még mindig tartott, hiszen én ’65-ben kezdtem el tanítani, és 1971-ben voltam először Spanyolországban, akkor is csak turistaként. Viszont ’75-ben már ösztöndíjjal utazhattam ki, így voltam egy hónapot Madridban.

Ez volt a nagy különbség az olasz és a spanyol között: rengeteg olasz film volt, tehát az olaszt tudtuk gyakorolni. Elmentünk moziba, és hallottuk a beszélt nyelvet. Volt olyan film is, például az Oké Nero, amit szinte kívülről tudtam. Olasz szakos barátom, Szabó Győző, aki aztán szintén Egyetemünk tanára lett, hétszer látta, én már nem is tudom, hányszor, és azzal szórakoztunk, hogy eljátszottuk egymás között. De ez a lehetőség a spanyol oldalról nem létezett, Spanyolország zárt volt; spanyolul például csak a Vatikáni Rádiót tudtam hallgatni, filmek pedig végképp nem jutottak idáig. Az olasz már akkor kézzelfogható valóság volt, míg a spanyol egy távoli világ.

Kuba után milyen országokban járt még, ahol tudott a spanyol nyelvvel foglalkozni, illetve ezzel kapcsolatban kutatni?

Az első ilyen utam talán Bordeaux volt, itt akkoriban jelentős hispanista központ működött, aminek Noël Salomon professzor volt a vezetője. Volt egy kiváló nyelvészük is, Maurice Molho, aki Molónak mondta a nevét, pedig az lh portugál eredetet, vagyis a lj ejtést sejtet.  Szefárd zsidó családból származott, akik Törökországból Párizsba költöztek, és amikor a németek elfoglalták Párizst, áttelepültek Spanyolországba. Molho Barcelonában végezte el az egyetemet, aztán visszaköltözött Franciaországba. A kéthónapos bordeaux-i ösztöndíj alatt az ő nyelvészeti óráira jártam.

Később többször is voltam Svájcban, ott a Neuchâteli Egyetem próbálkozott egy generatív összehasonlító projekttel, amiből nem sok minden sikeredett, de az újlatin nyelvek összevetése jól működött; én az újlatin nyelvek közül addigra már kettőt jól beszéltem, illetve valamennyire franciául is tudtam. Aztán később bevették a magyart is, mert arra gondoltak, hogy milyen izgalmas lesz, ha egy egészen más nyelv is bekerül az összehasonlítás folyamatába. Ezzel aztán jól eljátszottunk, a svájciaknak sok pénzük volt, nagyon kellemes utak voltak, és közben nagyon sokat tanultam. Ezeket követték a spanyolországi utak, amelyek közül a legintenzívebbek a ’90-es években tettek voltak– már nem is olyan fiatalon – , amikor az Akadémiai Kiadó eldöntötte, hogy megújítja a spanyol szótárait, amelyeknek Gáldi László volt a szerzője. Ezek a szótárak a ’60-as években jelentek meg, elég sok sajtó- és egyéb hibával.

A Kiadó állandóan újranyomtatta őket, de nem változtatott rajtuk semmit. A ’90-es években jöttek rá, hogy ez nem mehet tovább, és belekezdtek a szótáraik aktualizálásába, és ebbe engem is bevontak. Így kezdtük el, már a kétezres évek elején, Zavaleta tanár úrral az első új szótárt. Később Szijj Ildikó tanárnővel dolgoztam, aki a Portugál Tanszéken tanít, de spanyolul is kiválóan tud, illetve Morvay Károly kollégával vittük aztán végig ezt a projektet,  kezdve a kisszótárakkal, folytatva a középszótárakkal. Ez utóbbiakkal most is állandóan foglalkozom, ugyanis online változatukat minden évben módosíttatni tudom: gyűjtöm a javaslatokat, amiket tavasszal leadok, és ezek valamikor ősszel vagy egy kicsit később meg is jelennek. Ennek az az eredménye, hogy az online magyar-spanyol és spanyol-magyar kéziszótárak már jelentősen különböznek a nyomtatott változattól.

Hogyan zajlik egy ilyen szótár összeállítása? Nagyon nagy munka lehet, és feltételezem, hogy ehhez sokat kell külföldön tartózkodni. Meséljen erről!

Valaki egyszer azt mondta nekem: „A jó szótárt jó szótárakból lehet írni”. Ez jelentős részben valóban így van,  viszont épp ezért történik sokszor az, hogy bizonyos hibák vagy furcsaságok öröklődnek.  A hagyománytisztelettel kapcsolatban elmesélek egy tréfás történetet. Valamelyik klasszikus francia szótárban a hamvak szócikknél ez a mondat található: Napóleon hamvai az Invalidusok templomában nyugszanak. Ezt nagyon sok szótár átveszi, és a saját kulturális közegére formálja, mintha mi azt mondanánk, hogy Kossuth Lajos hamvai a Fiumei úti sírkertben nyugszanak.

A francia-magyar nagyszótárban, ami Eckhardt Sándor szerkesztésében 1953-ban jelent meg, ez a példa olvasható a cendre szócikkben: Lenin hamvai a moszkvai mauzóleumban nyugszanak. Ezen a példamondaton jól látszik, hogy hogyan vándorol a tartalom szótárról szótárra. Szerencsére a spanyol szótárirodalom a ’90-es évektől kezdve megújult. Nem csak a magyar-spanyol és spanyol-magyar szótárak voltak elavultak, hanem maga a spanyol akadémiai szótár is. A megújulási folyamat előfutára María Moliner Diccionario de uso del español című szótára volt, amely a ’60-es évek derekán jelent meg; ma már harmadik kiadásban használható.

Utána kiemelendő a Salamanca szótár, a CLAVE, majd a Diccionario del español actual; ezek mind remek szótárak, és ezekből csemegézve már lehet egy igazán jó szótárt készíteni. A papír alapú szótárak esetében a probléma az, hogy el kell dönteni, hogy mely szavak kerüljenek be, és mely szavak ne kerüljenek be. Viszont az online szótárak esetében ez nem így van, hiszen nincsenek terjedelmi korlátok, nem gond, hogy mennyibe kerül majd a papír, mennyi lesz a nyomdaköltség… Az online megjelenésnél a cikk belsejében nem rövidítik a címszót, mindent jelentést és minden kifejezést külön sorban találunk. Most főleg olvasott forrásokból dolgozom: spanyol sajtót olvasok, illetve ha magyarul olvasok, figyelek a szavakra. Utánajárok, hogy vajon az adott szó benne van-e a szótárainkban, és ha nem szerepel, akkor felírom a következő tavasszal leadandó listára.

Visszatérnék egy kicsit a nyelvészet témájához. Említette, hogy akkoriban, amikor az egyetemre került, erre volt a legnagyobb igény. Csak a szükség vezérelte ebben a döntésben? A nyelvészet volt az a terület, ami igazán érdekelte?

Ez egyáltalán nem volt áldozat a részemről, a nyelv mindig jobban érdekelt, mint az irodalom; ez az olaszban talán még inkább így volt. Ha nagyon muszáj lett volna, biztosan tanítottam volna irodalmat is, de nekem tetszett ez így. A nyelvtörténet pedig igazán megkapott. Itt az egyetemen volt egy nagyon jó romanisztika tanárom, aki az összehasonlító nyelvészetet tanította, Tamás Lajosnak hívták. Nagy tudós és felettébb szórakoztató személyiség volt. Ő lehetett az egyik, aki ebben motivált, és aki elindított a nyelvészet felé vezető úton. A spanyol leíró nyelvészetet akkor egy külsős, a közgazdász Kádár Béla tartotta, aki egyébként a rendszerváltás környékén politizált is. Kedves ember és jó előadó volt, az ő óráiból is sokat merítettem, tehát mondhatjuk, hogy a tanáraimnak nagy szerepe volt a döntésemben.

Úgy hallottam, hogy közreműködik egy irodalmi sorozatban, illetve művészettörténeti könyvet is fordított már magyarra.

Igen, igen. Mikor is lehetett ez? A Corvina Kiadó megvette a Salvat barcelonai kiadó  művészettörténeti sorozatát, és én az első, Az antik világ című kötetet fordítottam, ami 1986-ban jelent meg. Nem volt könnyű; nem csak azért, mert nem vagyok művészettörténész, hanem mert nagyon sok irodalmi idézet van benne, és mindig utána kellett nézni, van-e bevett magyar fordításuk. Ebben nagyon sokat segített Déri Balázs, a Latin Tanszék jelenlegi vezetője, az ókori görög és latin irodalom kiváló ismerője; azóta is hálás vagyok neki. A Katalán könyvtár című sorozatot éppen vele szerkesztem ’97-től, bár volt egy hosszabb szünet. A kontrollszerkesztés a fő feladatom, ami azt jelenti, hogy ellenőrzöm a fordítások szöveghűségét. Emellett másokkal megosztott feladatom a lefordítandó művek kiválasztása.

Meséljen erről a sorozatról! Milyen műveket jelentetnek meg? Miről is szól maga a sorozat?

Az egész úgy indult, hogy Déri Balázs 1997-ben kiadott egy kétnyelvű költészeti antológiát a XX. századi katalán költészetről. Utána megjelent egy szintén XX. századi  novella-antológia, majd ezek után egy klasszikus katalán költő, Ausiàs March versei következtek – vele teljesedett ki a középkori katalán költészet. Ez a kiadás egyébként háromnyelvű, hiszen Ausiàs March katalánul írt versei mellett remek spanyol fordítások olvashatók, mellettük pedig Déri Balázs nem kevésbé kiváló, formailag és tartalmilag egyaránt hű magyar fordításai találhatók. A negyedik oszlopban magyar nyelvű kommentárok szerepelnek. A 2004-ben megszakadt sorozatot 2011-ben kezdtük újra. Évente egy-egy kötetet szeretnénk megjelenteteni, de sajnos ez nem mindig sikerül.

Főleg XX. századi művekről van szó: van például két novellaantológiánk, két kortárs katalán költő versei, egy drámakötet két mai szerző darabjaival, no és regények. A következő kötetnek egy hónapon belül kellene megjelennie, benne Maria Barbal vidéki parasztkörnyezetben játszódó két regényével. Nagyon, nagyon szép könyvekről van szó. Hiába lettem nyelvész, sok irodalmat olvasok, persze inkább csak árgus szemekkel nézem, mit is kell javítani a fordításban. Sok dolgom persze nincs, hiszen kiváló fordítóink vannak. Csak hogy egyet említsek (a már említett Déri Balázs mellett), nekünk is dolgozik Tomcsányi Zsuzsanna, aki nem csak spanyolból, hanem katalánból is mesterien fordít.

Visszetérnék még a tanszék kezdeti éveihez. Említette, hogy Horányi tanár úr hívta a Tanszékre. Hol és hogyan ismerték meg egymást Horányi tanár úrral, honnan ered ez az ismertség?

Tanulmányaim kezdetekor, 1960-ban, Horányi tanár úr, mint a Kar félállású oktatója, spanyol irodalmat tanított, és egyben a szak felelőse volt. Azt hiszem, kölcsönösen szimpatizáltunk egymással, és a kölcsönös rokonszenv csak nőtt, amikor már kollégaként a tanár úrhoz közelre költöztem, és gyakran utaztunk együtt a villamoson. Érdekes egyébként, hogy ő a spanyolt az európai, kasztíliai norma szerint ejtette.  A másik státuszon lévő tanárunk, Maróthyné Haraszti Zsuzsanna, egy Chilébe emigrált majd onnan visszatért család sarja, az amerikai spanyolt beszélte. Számunkra ez nagyon érdekes volt, mert tegeződtünk, viszont az órákon mindig azt mondta nekünk, hogy ustedes.[1] Persze ma már tudom, hogy akkor is tegezett, csak ezt amerikai módon tette. Ők ketten voltak tehát akkor a tanárok. Utána jött Kulin tanárnő, Csép tanár úr, és azt hiszem, hogy én voltam az ötödik az oktatók között. Utána érkezett Scholz tanár úr és Zavaleta tanár úr.

A kezdetekhez képest milyen most az oktatás? Hogyan érzi magát most a Tanszéken?

Ma már az oktatásnak csak egy minimális szeletét látom, de például nagy változás az, hogy amikor én tanulni kezdtem, a könyvtár mindössze néhány száz kötetből állt (gyakorlatilag Gáspár Endre műfordító hagyatékáról volt szó), míg ma bőven húszezer példány felett jár a gyűjtemény, ami hatalmas különbség. A kötelező olvasmányok már mind megvannak, ma már nagyobb probléma az, hogy annyi a diák, hogy nincs elég példány belőlük. Régebben elég lett volna néhány könyv annak az öt-hat embernek, aki  az Olasz Tanszék spanyol csoportjának a hallgatója volt, hiszen tanulmányaim idején 1960 és 1965 közt, még nem létezett Spanyol Tanszék. Most éppen azt ünnepeljük, hogy ötven éve a “spanyol tanszéki csoport” önálló tanszékké vált. Új korszak kezdődött…

Az interjút készítette: Horváth Lívia, Budapesti Cervantes Intézet

[1] A kasztíliai spanyol nyelvben a jelentése önök, viszont Latin-Amerikában tegező forma is.