„Henri Gonzóval zenélni mindig is örömet okozott” – Alejandro Moreta-interjú

Hogy kerül a csizma az asztalra, hogyan találja magát hirtelen az Oktogonon egy Málaga külvárosából származó fiatal?

Amikor édesapámat a Budapesti Spanyol Nagykövetségre helyezték külszolgálatra, egyik napról a másikra mindenemet elveszítettem: a családomat (édesanyám és a tesóm Spanyolországban maradt), az anyanyelvemet, a barátaimat… az egész világomat. 15 éves voltam, semmit sem tudtam Budapestről, nekem akkoriban El Palo volt az univerzum közepe.

Akkor az első találkozás Budapesttel elég traumatikus lehetett.

Vigasztalhatatlan voltam, de ma már hálás vagyok, hogy így alakult. Beleszerettem a városba, az építészetbe, az időjárásba… Itt talált rám az első szerelem, és itt láttam életemben először hóesést. Kultúrsokk is ért bőven: emlékszem, mennyire megdöbbentem, hogy az iskolában a diákok alig verekedtek, erőszaknak nyoma sem volt.

A zene már ekkor is fontos szerepet játszott az életedben?

De még mennyire! Egyszer például a húgom hegedűtanára nálunk hagyott egy szintetizátort pár napra, én meg kihasználtam az alkalmat, és megmutattam apámnak a frissen szerzett dalaimat. Nem sokkal később a világ legjobb ajándékát kaptam tőle: egy saját szintetizátort. Így már 8 hangszerre írhattam a dalokat, a zene iránti szenvedélyem pedig egyre csak nőtt.

Mennyire könnyen jön az ihlet? Mennyi időbe telik egy dalt megírni, egy albumot összerakni? Vannak meg nem jelent dalok?

Amióta csak az eszemet tudom, azóta szerzek zenét. Amikor megszáll az ihlet, a zene csak úgy árad: egyszer, 2011-ben, egy márciusi napon egyhuzamban hét dalt megírtam! Ezzel azt akarom mondani, hogy zeneszerzést nem lehet megtervezni, kiszámíthatatlan folyamat. A meg nem jelent dalok jövője sokszor bizonytalan, noha a cél persze az, hogy a lehető legtöbbet megismerje a közönség. Erre persze nem szabad ráfeszülni. Ha mostantól kezdve csak azzal foglalkoznék, hogy kijöjjön az összes eddig megírt dalom, az sem lenne elég. És akkor az új dalokról még nem is beszéltünk.

Éveket töltöttél Madridban, mi hozott téged mégis vissza Budapestre?

Madridba Mexikóból kerültem, mert úgy tűnt, hogy minden szempontból több lehetőséget kínál majd. Madridot mindenkinek nagyon ajánlom, de csak akkor, ha utazni akar, és nem ott élni. Észveszejtő egy város! A múzeumait nagyon hiányolom, főleg a Reina Sofíát, ahol egy remek Dalí-gyűjtemény mellett Picasso Guernicája is megtalálható.

Szóval hogyan billent akkor mégis Budapest felé a mérleg nyelve?

Budapest olyan hely, ahol minden nap találsz magadnak programot, koncertet a heavy metaltól egészen a komolyzenéig. Igazi kulturális forgatag, elég csak a múzeumokra, a mozikra, az irodalomra vagy az építészetre gondolni.

A 2017-ben megjelent Off the Road után a koronavírus-válság alatt debütált a Lock & Down. Az áthallásos cím szándékos (a Lock & Down jelentése: ’bezárva’ – a szerk.)? Mennyire nevezhető "korona-albumnak" a legutóbbi lemez?

A Lock & Down anyaga jóval a karantén előtt született. A lemez olyan dalokból áll, amelyeket az elmúlt három évben szereztem, noha tényleg a karantén alatt kezdtem el dolgozni a lemez megjelentetésén. A cím véletlen egybeesés, annyira, hogy először meg is lepett, hogy hányan összekötik a koronavírussal.

3 év telt el az Off the Road és az új album megjelenése között. Mi történt ebben a 3 évben, és milyen új hatások értek ez idő alatt?

Az Off the Roadot és a Lock & Downt is, az ütőhangszereket leszámítva, otthon vettük fel. Mivel nekem nincs állandó zenekarom, akik minden dalban szerepelnének, az albumon szereplő művészek egymásnak adták a kilincset, ez a változatosság érződik a dalokon is. Folyamatosan alakult az album, ahogy egymás stílusára hatottunk a munka során.

Nekem úgy tűnik, a Lock & Down átvette és ismétli az Off the Road egyes elemeit, és a ballada, illetve a népzene erős hatást gyakorolnak rá. Te hogyan jellemeznéd az albumot?

Ez mindig is nehezen ment, a legnagyobb kihívás a saját zenémet jellemezni. Nincs egyetlen konkrét műfaj, amivel le lehetne írni a a dalaimat, a klasszikus zenétől kezdve a filmzenén és a countryn keresztül minden műfaj, ami a hatvanas éveket idézi, visszaköszön bennük. Talán azt tenném még hozzá, hogy a Lock & Down modern, fiataloknak szóló zene, ami az elmúlt 3 év dalaiból mutat be egy maroknyit.

Valóban, mind az Off the Road, mind a Lock & Down tartalmaz olyan dalokat, amik a filmzenére hasonlítanak.

Igen, a filmzene az egyik alapműfaj, amivel dolgozom. Danny Elfman, James Newton Howard, John Williams, Vangelis, Jerry Goldsmith, Randy Edelman, Alan Menken, Ennio Morricone vagy Thomas Newman zeneszerzők munkái az egész életemet végigkísérték. Nem meglepő, hogy nyomot hagynak a zenémen is.

Most ismét Ambrussal és Henrivel dolgozol együtt. Változott valami az első album elkészítése óta?

Henrivel zenélni mindig öröm, természetesen jön: ő gitárt ragad, én leülök a zongora mellé, és belépünk a dallamok világába, ahol rengeteg „felfedezésre váró” zene van. A Lock & Down-on Ambrus nem szerepel, habár nagyon szívesen dolgoznék vele megint, hiszen egy tehetséges ember, akitől csak tanulni lehet.

Az elkészítésben szembetűnőek a különbségek: több idő, több hangszer, több utómunka… És hát, mivel én sosem tanultam zenei utómunkálatokat, ez teljesen intuitív módon történik, több órányi frekvenciákról, kompresszorokról és limiterekről szóló videó megnézésével jár. Habár végül is azt hiszem, hogy – mint ahogy a könyvíráshoz sokat kell olvasni – a zeneszerzés kulcsa is a zenehallgatásban rejlik.