Miért nem „Spanyol”? – Beszélgetés Egressy Zoltán és Juan Mayorga (dráma)írókkal

Tehát, miért is nem „Spanyol”?

Egressy Zoltán: A Portugál egy vidéki magyar kocsmában játszódik, ahová egy Portugáliába készülő budapesti srác tér be, és egy saudade nevű portugál érzésről beszél a kocsmároslánynak – a cím erre az egyébként igazából lefordíthatatlan, valamiféle hiányra, elvesztettségre utaló dologra vonatkozik. A főhős persze beszél a spanyolokról is, nem rajong a bikaviadalokért, amelyek ugyan a portugáloknál is léteznek, csak ott nem ölik meg a bikákat. Ő legalábbis így tudja…

Juan Mayorga: Az angol fordítás alapján ismerkedtem meg Zoltán Portugáljával, és az országhoz, amit a címében visel, rettentően kötődöm. Ahogy a ’80-as évek népszerű spanyol dala szólt: „Menos mal que nos queda Portugal” (körülbelül: Csak semmi apátia, marad nekünk Portugália). Sok jó barátom van arra, és Portugáliának köszönhetem a nagy Fernando Pessoa műveit is. Tudom, hogy őt Zoltán is jól ismeri; azon írók közé tartozik, akit a legjobban szeretek.

És ha azt mondjuk, Spanyolország, mire gondolnak először…?

Egressy Zoltán: Említhetném a remek tapast, a kiváló sangríát, Almodóvart, Cervantest, Picassót vagy Dalít, de az az igazság, hogy először a foci ugrik be, azon belül pedig a Barcelona. A hetvenes évek közepén óriási gombfocicsatákat vívtam magammal. Megvolt az Atlético Madrid és a Real Madrid is, utóbbi színe ráadásul lila-fehér, mint a kedvenc magyar csapatomé, az Újpesté – mégsem Madrid-, hanem Barcelona-szurkoló lettem. Ott játszott Cruyff, Maradona, Ronaldinho, Iniesta, még mindig ott van Messi… Ha tehetem, tévében mindig megnézem a Barcelona meccseit.

Juan Mayorga: Szeretem Spanyolországot, és fáj nekem Spanyolország.

Ha pedig páros interjú, illik megkérdezni: Magyarország esetén mi lenne a válaszuk?

Juan Mayorga: Fiatalkoromban én Magyarországot azonosítottam a focival. Két nagyszerű játékosnak is fontos szerep jutott ugyanis az ’50-es évek Spanyolországában, és az apám csodálatosnak tartotta őket. Az egyik Puskás Ferenc volt, aki pályafutása végén, pocakosan került Spanyolországba, mégis minden idők legjobb Real Madridjának a kulcsszereplője lett. A másik pedig Kubala László volt, aki a rivális Barcelonában játszott, és később a spanyol válogatott szövetségi kapitánya lett. Mindketten szerepeltek abban a magyar válogatottban, amely apám szerint minden idők egyik legjobb csapata volt.

Aztán később persze megtudtam, hogy egy kommunista országról van szó, és végül szerencsére az is eljött, hogy kétszer elutazhattam Magyarországra Interraillel. Azóta viszont nem jártam arra… Későn fedeztem fel Tarr Béla művészetét, ami lenyűgözött. Érdekesnek találom Magyarországot, de némi szégyennel állapítom meg, hogy túl keveset tudok róla.

  Juan Antonio Mayorga

Egressy Zoltán: Érthető, ha külföldön Puskás és a paprika ugrik be először, bár ezeken kívül is sok okunk van a büszkeségre. Ugyanakkor tehetetlenséget, dühöt és zavart is érzek. Hatalmasak az árkok a szekértáborok között, lassan kibírhatatlanná válik a közbeszéd stílusa, nem tetszenek az autonómia elnyomására irányuló törekvések, és az örökös ellenségkeresés sem, miközben – például a Covid-járvány miatt, de nem csak azért – éppen az összefogásnak, az együttműködésnek lenne itt az ideje…

Műveik szinte ismeretlenek a két országban. Juannak Magyarországon a Szerelmeslevelek Sztálinhoz című könyve jelent meg, míg Zoltán műveit Spanyolországtól távol, elsősorban Közép- és Keletközép-Európában, illetve Angliában vitték színpadra. Mi határozza meg a nemzetközi sikereket?

Egressy Zoltán: Elsősorban az, hogy mi van lefordítva. Nincs ügynököm, úgyhogy eléggé esetleges, melyik művemmel mi történik. Egyes darabjaim itt-ott divatba jöttek, meglepően sok cseh fordítás készült például. Van olyan regényem, a Százezer eperfa, amely mutat némi mágikus realista jelleget, az például érdekes lehetne spanyolul.

Juan Mayorga: A legfontosabb tényező, hogy az ember „cinkosokra” találjon egy országban: egy fordítóra, kiadóra, színpadi rendezőre vagy társulatra… Hogy születnek ilyen találkozások? Az én életembe is szinte mindig a véletlenek folytán. A darabjaimat egyik leggyakrabban színpadra állító ország éppenséggel Dél-Korea, ahol a műveim rátaláltak azokra a cinkosokra, akik a Spanyolországhoz kulturálisan közelebb álló országokban hiányoztak.

Magyarországon a legfőbb cinkosom Scholz László úr, akinek nagyon hálás vagyok. Másrészről viszont nagyon sajnálom, hogy Madrid még nem fedezte fel Egressy Zoltán darabjait.

Részt szoktak venni a drámáik színpadra állításának folyamatában? Egy drámaíróhoz szükségszerűen közel áll a színházi közeg?

Egressy Zoltán: Úgy gondolom, az én munkám és felelősségem véget ér azzal, hogy befejezek egy darabot. Onnantól maximum szurkolok, hogy jó kezekbe kerüljön, és lehetőleg abban a szellemben kerüljön színpadra, ahogy megírtam. Ha az adott rendező kéri, akkor elmegyek próbát nézni, de magamtól nem szoktam.

Juan Mayorga: Büszke vagyok rá, hogy a színház fantasztikus világának a tagja lehetek. Számos darabomat rendeztem magam (La lengua en pedazos, Reikiavik, El cartógrafo, Intensamente azules és El Mago), valamint sok esetben közelről követtem a színpadra állítást – nem csak Spanyolországban. Ha a rendező szeretné, örömmel csatlakozom a társulathoz, és gyakran még a darabjaimat is átírom a próbateremben.

Mindenesetre sosem bírálom a műveim színpadra állítását. Azt szoktam mondani, hogy egy darab olyan dolgokat is tudhat, ami az írója előtt nem világos, és azt remélem, hogy mások olyan felfedezéseket tesznek a darabjaimban, amelyek előttem rejtve maradtak.

A nyitottság talán a legkisebb közös többszöröse a munkásságuknak. Juan éppenséggel matematika-filozófia szakos tanárból vált drámaíróvá, míg Zoltán a színdarabok mellett regényeket és verses kötetet is jegyez. A kísérletezés felszabadítóan hat az íróra?

Egressy Zoltán: Mindhárom műnemben írok, és ez tényleg nagy szabadságot ad. Sokáig csak drámákkal foglalkoztam, aztán néhány éve „kinyílt a világ”, amikor novellákat, majd regényeket kezdtem írni. Az ötletek így könnyebben formát találnak maguknak, ők maguk jelzik, milyen műfajban szeretnének megszületni.

Juan Mayorga: Kamaszkorom óta foglalkozom írással, és egy napon arra jutottam, hogy a színház igazán kivételes közeg egy írónak. Hiszen egy drámaíró, akárcsak egy költő, kiforgathatja a nyelvet, és mint egy elbeszélő, történetet is tud mesélni. Sőt, abban a kivételezett helyzetben van, hogy megtapasztalhatja, hogyan repítik tovább a szavait a rendezők és a színészek váratlan helyekre. Ráadásul a színház mindenevő: bármit be tud fogadni, és ebből következően bármi inspirációt jelenthet a számára.

A 2019-ben megjelent Hold on, Zoltán legutóbbi regénye, jó példája a fenti kísérletezőkedvnek, hiszen a science fiction zsánerébe sorolható. Zoltán, honnan jött az ötlet? Juan, gondolkodott-e már azon, hogy a science fiction eszköztárát használja fel valamely művében?

Egressy Zoltán: 2050-ben játszódik a regény, főleg a Hold magyar kolóniáján, de a mű során a főszereplő visszaemlékszik az elmúlt harminc évére, tehát a 2020 és 2050 közötti időszakra. Ennélfogva leginkább Magyarország, illetve Közép-Európa jelenéről és közeljövőjéről szól. Ahogy az említett Százezer eperfa, mindkettő egyfajta gondolatkísérlet. Némi saudade-jelleggel.

Juan Mayorga: Nekem két darabomat (Angelus Novus és El Golem) is kapcsolatba hozták a science-fictionnel, de nem vagyok biztos benne, hogy ehhez a zsánerhez tartoznának – amit egyébként érdekesnek találok.

Különböző mértékben, de a filmművészet is merített a műveikből: Juan François Ozon Dans la maison (A házban) című filmjének társforgatókönyvírója volt, míg Zoltán drámáinak jelentős részét megfilmesítették. Hogyan viszonyulnak a filmadaptációkhoz? 

Egressy Zoltán: Mindig örülök, ha filmre viszik valamelyik munkámat, de az egy másik műfaj, más szabályokkal és törvényszerűségekkel. Vannak jó és kevésbé jó tapasztalataim – ez persze  érvényes a színpadi bemutatókra is.

Juan Mayorga: Ozon filmje nagyszerű, és nemsokára Paula Ortíz rendezi majd a La lengua en pedazos filmes adaptációját. Imádom a mozit, és boldoggá tesz, hogy az, amit alkottam, lehetőséget ad arra, hogy mások kiteljesíthessék vele a művészetüket. De tisztában vagyok vele, hogy egy filmadaptációnál függetlenítenem kell magam attól, amit a színházi darabról gondolok.

Manapság a spanyol sorozatok térhódítása mindent felülmúl a Netflixen. El tudják képzelni valamelyik drámájukat sorozatadaptációként?

Juan Mayorga: Színházi darabokat írok, amelyek színpadra készülnek. De természetesen minden jó ajánlatot meghallgatok. Amúgy pedig alig nézek sorozatokat.

Egressy Zoltán: A jelenlegi darabjaim közül nem nagyon tudom ezt elképzelni. Viszont én lelkes sorozatnéző vagyok, egyik legutóbbi kedvencem például a spanyol La Casa De Papel. Szabad, laza, különös hangulatú sorozat, főleg az első két évadát szerettem nagyon.

Végül újra egy kis foci. Zoltán Lila csík, fehér csík című műve egy legendás magyar futballistának állít emléket, és bár Törőcsik András karrierjében a ’78-as argentínai világbajnokság hagyott mélyebb nyomot, a ’82-es csapatban is szerepelt. Hogyan emlékeznek arra a vb-re, ami Spanyolország történelmében is fontos momentum volt?

Egressy Zoltán: 1978 és 1982 is nagy csalódás volt, mert Magyarország nem jutott tovább a csoportkörből. ’82-ben 15 éves voltam, természetesen minden meccset néztem, élesen emlékszem Maradonára, a brazilokra, vagy éppen a döntőre, az olasz Tardelli góljára, ami után futott ki a világból, földöntúli örömmel az arcán.

Juan Mayorga: A ’82-es világbajnokság egyértelműen csalódást keltett. Spanyolországnak nem volt igazi csapata, és nem érdemelt jó szereplést. Akkoriban még a „furia española”, a spanyol küzdőszellem állt a középpontban, mintha önmagában a harcossággal meccseket lehetne nyerni. Szerencsére később egy új, kevésbé ösztönös, inkább a képességeken alapuló játékstílus terjedt el nálunk… Szóval szívesebben emlékszem más, szebb dolgokra a távoli ’82-es év kapcsán. Hiszen azok is voltak bőven: 17 éves voltam, és ebben a korban az ember bele-belekap az életbe.

Alig várom, hogy Zoltánnal a fociról beszélhessünk.

  A portrékért köszönet az íróknak.