„Aki nem látta Sevillát, nem látott még csodát”

Két évvel ezelőtt elhatároztam, hogy ősszel szervezek magamnak egy utat Andalúzia három leghíresebb városába, Sevillába, Córdobába és Granadába, hogy végre élőben is láthassam, amit évről-évre tanítok a nyelvkönyvek kulturális fejezeténél. A legfontosabb dolgokat előre lefoglaltam a szállástól kezdve a belépőkig, a többit pedig a véletlenre bíztam. Sevilla volt az első állomás.

A városról először kiskoromban hallottam, mégpedig a Carmen című operából. Már akkor imádtam a tüzes cigánylány és a torreádor történetét, valamint a Bizet által írt spanyolos dallamokat. A Carmen egyik helyszíne a sevillai dohánygyár, amit utam során meg is találtam. Kicsit úgy éreztem magam, mint valami statiszta a díszletek közt. Na de, kezdjük az elejéről!

Vonattal érkeztem Alicantéból, és kisebb eltévedések után – Sevillában nem is olyan nehéz ám eltévedni – megtaláltam a hostelt, ami olyan volt, mint valami latin-amerikai szappanoperában. Nagy épület, szép kis belső udvar nagy fotelekkel, még a mindig tévénéző idős hölgy is beleillett a képbe… A szobám egyszerű volt, de nagyszerű. Két ágy, fehérre meszelt szoba, a fürdő meg, mintha valami barlangban lett volna. De nem sok időt töltöttem itt. Lepakoltam és egyből elindultam várost nézni, bár már éppen kezdett alkonyodni.

Miután ettem pár falatot a Patio de Lolita nevű, számomra nagyon kedves kis helyen, indultam tovább a Giralda felé. Tudtam, hogy közel van, de még nem láttam. Sajnos nem tudtam ellenállni a lépten-nyomon felbukkanó képeslapoknak, így elidőztem kicsit. Gyűjtöm őket, főleg azokat, melyeket leginkább eddig andalúz városokban láttam, egy fekete-fehér fotósorozatot flamenco táncosokról és torerókról. Mikor kiperdültem az utolsó szuveníresből is, egyszer csak szinte mellbevágott a látvány, ami elém tárult.

Ott volt a már kivilágított Giralda, egyenesen az utca végén. Mentem egyre gyorsabban, szinte vonzott magához. Ahogy odaértem, álltam jó ideig a téren, csodálva a katedrálist és a tornyot, valamint a sok díszes fogatot is, ami arra várt, hogy néhány turista elcsábuljon. Nekem elég volt ez a látvány is. Miután körbejártam, gondoltam, elindulok a szállásra, mert késő volt, és nem tudtam, hogy mennyire biztonságosak este a sikátorok egyedül. A legveszélyesebb viszont, amivel/akivel találkoztam, az Dracula és La Catrina volt, két kifestett kisgyerek egy nappal Halloween előtt.

Másnap a Real Alcázarba indultam, ahova előre megvettem az időpontra szóló jegyet. Bár nagyon közel volt, kicsit eltévedtem. Az az érdekes Sevilla utcáiban, hogy a központban nagyon rövidek a sikátorok – és nem igazán párhuzamosak. Azt gondolná az ember, hogy majd itt vagy ott átvág, és tudja, hova lyukad ki, de a végén mindig máshol köt ki. Mint például a már említett sevillai dohánygyár épületénél, amelybe jelenleg már az egyetem működik.

Az Alcázar teljesen elvarázsolt. A színek, a formák, a méretek. Több órát töltöttem az épület minden szegletét csodálva és fotózva. Sétáltam a kertekben, a virágok, bokrok, szökőkutak közt, belül pedig az összes termen, kiállítótéren át végül a Torre de Oróra való kilátásban gyönyörködtem.

Ezután a Plaza de España felé vettem az irányt, amit szintén sok tankönyvben látni, vagy épp az utazási katalógusok lapjain. Útközben persze megcsodáltam a Torre del Orót közelebbről is, ami bástyaként emelkedik a Guadalquivir fölé. Végül megérkeztem a festői szépségű plazára, amit nemcsak a turisták, hanem a helyiek is imádnak. Kék-sárga csempék, díszes oszlopok, gyönyörű épületek. Hihetetlen volt ott álldogálni és nézni, ahogy zajlik az élet. Kis pihenő után visszaindultam a szállásra, ahol muszáj volt szünetet tartanom a nagy sétában, mert még hosszú este állt előttem.

A Plaza Encarnaciónra véletlenül találtam rá, még itthon, amikor webkamerákat kerestem Sevillában. Megtetszett az érdekes építmény a téren, és elhatároztam, hogy onnan fogok integetni az itthoniaknak. Úgy is lett. Miután körbejártam a futurisztikus, méhkaptárra hasonlító építményt, megtaláltam a webkamerát és kis családom meggyőződhetett róla, hogy valóban ott vagyok, élő közvetítés Sevillából. Igen, kicsit infantilis dolognak tűnhet ez az „integess a kamerának” dolog, de nagy élmény volt – nekik és nekem is.

Sevillai látogatásom utolsó állomása mi más lehetett volna, mint egy flamenco-est a Casa de la Memoriában. Sajnos a múzeum része éppen nem volt látogatható, így csak az előadást tudtam megnézni, de az is nagy élmény volt. Kicsi kis terem, limitált nézősereg, két táncos és két zenész. Nagy vágyam volt Andalúziában flamencót látni, ami Alicantéban a La guitarreríában bűvölt el igazán… Lassan ideje volt búcsút venni Sevillától. A tankönyvek lapjai új csodákkal teltek meg, amit tovább mesélhettem…